Az Oppenheimer Christopher Nolan és Cillian Murphy munkásságainak eddigi csúcsa, amely egy emberről, egy jelenségről és a tettek következményeiről szól, fájó aktualitással. Kritika.
Christopher Nolan író-rendező nemrég az NBC Newsnak beszélt arról, hogy az atombomba feltalálása, majd bevetése a japánok ellen a második világháborúban, az azt követő nukleáris korszak, valamint a világon bekövetkező fegyverkezési verseny körüli kérdések hasonlóak, mint amelyek most zajlanak a tech iparban a mesterséges intelligencia kapcsán. A fejlesztők egy új éra küszöbén állnak, ami olyan morális, társadalmi és gazdasági következményeket hordozhat, mely jelenleg még teljesen kiszámíthatatlan. Elkészíteni egy eszközt egy dolog, sejteni a felhasználását egy másik – szembesülni vele pedig valami, amit egy ember pszichéje se bírhat el teljesen. Az Oppenheimer pedig pontosan ennek a boncolását és elemzését kísérli meg egy thrillerbe bújtatott életrajzi filmbe rejtve.
Robert J. Oppenheimer (Cillian Murphy) – a film alanya – egy elméleti fizikus, akit az atombomba atyjaként tartanak számon. Persze szerepe és személyisége ennél sokkal komplexebb és árnyaltabb, Nolan pedig a maga sajátos módján igyekszik elénk tárni életének legfontosabb eseményeit. Ahogy a rendezőtől ez megszokható, előszeretettel játszik a térben és időben való pozícionálással, már-már a mozizó kárára.
Pontosabban: feszült figyelmet vár el a nézőtől, akinek folyamatos kihívás elhelyezni az idősíkon az adott eseménysort.
Ez egyébként egy elképesztően stimuláló érzés, és a tipikus idő- és helymegjelölések mellőzésével a központi tematika sorába állítja a képsorokat ahelyett, hogy egy hagyományos életrajzi filmet kapnánk. A kritika és elemzés érdekében így célszerű tisztázni azt, hogy igazából mit is dolgoz fel az Oppenheimer.
Az egyik idősíkon az atombombához képest a tudós múltját, jelenét és közvetlen jövőjét követhetjük. Hallgatói, majd professzori éveit; érdeklődését a kvantumfizika és a csillagászat iránt; valamint emberi kapcsolatait. Megismerhetjük azt az embert, akit az első nukleáris fegyvert létrehozó Manhattan-terv kutatásának és fejlesztésének élére helyeztek ki. Egy újabb idővonal egy távolabbi jövővel foglalkozik, amikor Oppenheimert egy meghallgatásnak vetették alá, megkérdőjelezve lojalitását, miután egy az FBI-nak eljuttatott levél miatt felmerült, hogy akár nemzetbiztonsági kockázatot is jelenthet. A harmadik szál pedig Lewis Strauss (Robert Downey Jr.) üzletember perspektíváját szemlélteti, aki az Egyesült Államok döntéshozatalában és politikájában jelentős szerepet játszó Atomenergia Bizottság elnöke volt. Strauss évekkel később maga is egy – bár más jellegű – vizsgálatnak volt kitéve, ugyanis Eisenhower elnök kereskedelmi miniszternek jelölte, ennek feltétele azonban egy szenátusi meghallgatás. Az ő esetében is azt vizsgálják: múltja, kapcsolata Oppenheimerrel és korábbi elköteleződései és döntései nem zárják-e ki, hogy betölthesse a pozíciót. Nolan az eseményeket elképesztően bravúrosan tárja elénk, boncolva és elemezve az emberi hatalomvágyat, a hiúságot, az ambíciót és a felelősségvállalást, mindezt szembeállítva világmegváltó következményekkel, személyes nézetekkel és lélekrajzi elemzésekkel. Az Oppenheimer azért is működik annyira jól, mert izgalmas múltú emberek történetével húz párhuzamot a jelen égető problémáival, anélkül, hogy didaktikus vagy szájbarágós lenne.
A film pedig Cillian Murphyé. Az ír színész élete – eddigi – legnagyobb alakításában uralja a képkockákat, elköteleződése megkérdőjelezhetetlen, és bravúros módon, meghatóan, izgalmasan és elgondolkodtatóan kelti életre Oppenheimert. A Kai Bird American Prometheus című könyve alapján íródott forgatókönyv pedig bőven szolgáltat erre lehetőségeket. Oppenheimert foglalkoztatták a világ dolgai, szeretett olvasni és művelődni, és persze tájékozódni. Karrierje során közel került a szocialista elvekhez, amelyek közül többet magáénak is vallott. Emiatt természetesen a „vörös pánikot” előszeretettel felerősítő amerikai állam és hadsereg, valamint ellenfelei gyakran kritizálták. A tudós szerette a nőket is, gyakran voltak viszonyai, emellett szókimondó volt, aki szívesen állt bele vitákba kortársaival. Murphy ezen aspektusait – humorát és komolyságát, elköteleződését és lazaságát, szakmai elhivatottságát és az ebből fakadó bűntudatot – tökéletesen adja át, gyakran szavak nélkül, csupán (azzal a jellegzetes, hidegkék) tekintetével és tartásával, kisugárzásával.
Elvégre egy olyan emberről beszélünk, akinek népét irtották a nácik, és felmerült a kockázata annak, hogy a németek hoznának létre egy atombombát.
Nem volt tehát kérdés, hogy aktív szerepet vállaljon ebben, azonban az eszköz létrehozását követően nehéz volt hatnia arra, hogy mire használják. Oppenheimer ugyan nyilvánosan sosem kért bocsánatot Hirosima és Nagasaki életek tízezreit követelő bombázásáért, de a nukleáris fegyverek visszaszorítása melletti állásfoglalása egyértelmű bűntudatról tanúskodott.
Ha mi nem, más csinálja meg, és ki tudja, akkor mi lesz a világgal
– így foglalható össze az egyik fő gondolatmenet a Manhattan-terv dolgozóinak motivációiról, a messzemenő következményekre azonban nem készülhettek fel. Pláne akkor nem, ha sokkal ridegebb politikusok vetik majd be a létrehozott fegyvert. Az atombomba pedig ezzel együtt elindította a nukleáris korszakot, és az atomenergia megjelent, mint új erőforrás. Találó tehát az „amerikai Prométheusz” titulus, ugyanis a „tűz”, amit Oppenheimer és társai lehoztak az emberiségnek ugyanannyira használható jóra, mint egymás irtására. És ahogy Zeusz végtelen gyötrelemre ítélte az istenek ellen lázadó titánt, úgy volt és lesz az emberiség történetében vitatott az, hogy végülis jót vagy rosszat teremtettek-e ott. Persze nem is szabad ennyire leegyszerűsíteni.
Murphy mellett minden egyes kisebb vagy nagyobb szerepet játszó színész fantasztikusan alakít. Robert Downey Jr. szintén karrierje egyik legjobbját nyújtja az üzletember-politikusként, aki Amerika és a világ jövőjét a fegyverkezésben látta. Karakteríve az egyik legizgalmasabb a filmben, és nem is szeretném itt ellőni – legyen elég annyi, hogy a film gyönyörűen állítja párhuzamba Oppenheimer meghallgatását Strausséval. Szintén pazar Florence Pugh mint Jean Tatlock, egy meggyötört pszichiáter és orvos, továbbá Oppenheimer egyik múzsája volt, és akik igazán, őszintén meg tudtak egymásnak nyílni. Emily Blunt is fantasztikus Kittyként, aki a tudós felesége lett és eltökélt, határozott társa. Az alkotás hitelesen mutatja be a „hős” intim kapcsolatait is, emberien keltve életre az örömöt, bánatot és gyászt, anélkül, hogy mesterkélt lenne. Még a fenteieken túl is óriási színészstábbal operál az Oppenheimer , a nagy gárda ellenére azonban kiválóan egyensúlyozik a karakterek között – a hosszú játékidő, az idő- és térbeli ugrások és az átívelő tematika ellenére követhető, hogy ki kicsoda és kit képvisel. Ez részben köszönhető a forgatókönyv erősségének, amely határozott vonásokkal építi fel őket, másrészt a színészeknek, akik saját vonásaikkal vésődnek be emlékezetünkbe.
Régi és új színészarcok bukkannak fel meglepő vagy találó szerepekben, akik közül párat emelnék ki. Benny Safdie-t mint az Oppenheimerrel folyton szakmai vitákba keveredő, erős, furcsa kelet-európai akcentussal beszélő Teller Edét. David Krumholtz (a Gyilkos Számokból) kelti életre Isador Rabi későbbi Nobel-díjast, aki a ’20-as évek óta őszinte barátja a tudósnak. Matt Damon játssza Leslie Grovest, a Manhattan-terv katonai fejét, aki igyekszik lavírozni a tudósok menedzselése és az állam és a vezérkar felé tartozó kötelezettségei között. Kenneth Branagh lett a szintén Nobel-díjas Nielsh Bohr, Oppenheimer és generációjának egyfajta mentora. Plusz egy rövid ideig Haumann Mátét is láthatjuk Szilárd Leóként. És sorolhatnám tovább. A lényeg, hogy a film kiváló képet ad arról, hogy a korszak nagyjai milyen módon és mértékben ismerték egymást, miként viszonyultak egymáshoz, és milyen volt, amikor együttműködtek
– és persze mit vittek véghez.
Mindezt úgy, hogy határozottan sorakoztatja fel szereplőgárdáját, akik, hiába van, hogy csak kevesebbet vannak képernyőn, mégis előremozdítják a cselekményt és a mondanivalót.
A film zsigeri jellegéhez hozzájárul Hoyte van Hoytema fenomenális operatőri munkája, aki egyszerre tud káprázatos nagy totálokat és intim közeli felvételeket készíteni alanyairól, hol közel rántva a nézőt, hol messziről kínálva áttekintést az eseményekről. Nolan és csapata ráadásul a perspektívák és az idősíkok szemléltetéséhez a képi világgal is játszik, így a 65mm-es IMAX és nagyformátumú szalag mellett – talán először – fekete-fehérben forgatott IMAX filmre, karakteres és plasztikus képi világot eredményezve. A sötétebb tónusú színek és a monokróm jelleg rátelepszenek a nézőre, aki egyre inkább belekerül abba a nyomasztó hangulatba, amerre tart az alkotás. Ugyan kevesebb a látványelem, mint Nolan korábbi filmjeiben, de a speciális effektekért felelős Scott R. Fisher a lehető legtöbbet valósított meg számítógépes effektek nélkül.
Atombombát ugyan nem robbantottak, de mindent megtettek azért, hogy a fény- és egyéb hatások valósszerűek legyenek
– ez pedig ad egyfajta plasztikusságot az élménynek. Sokkal hitelesebbnek tűnnek a jelenetek, és a „nagy bummnak” is mélyebb hatása és utóhatása van. Ludwig Göransson zenéje kiváló kiterjesztése az érzelmi világ felerősítésének és a jelenetek összekapcsolásának úgy, hogy míg térben vagy időben ugrunk, az aktuális dal megszakítatlan marad. Jennifer Lame vágó pedig elképesztő munkát végzett, hogy ezt a rengeteg tartalmat egy koherens, átlátható egésszé szabja, ami nem csupán jelenetek összessége, hanem egy tematikus vízió kidolgozása.
A film pedig elképesztően jól működik, annak ellenére – vagy pont azért –, mert ennyi minden lett belesűrítve. Három órás játékideje komoly, de jövedelmező elköteleződés, ami nemcsak az emberiség történetének egyik legmeghatározóbb alakjáról szól, és nemcsak tetteinek messzemenő implikációiról, hanem általában az emberi lét kérdéseiről és arról, hogy merre tartunk, és miképp. Kiváló példázata annak, hogy nem lehet csupán szakmai szemmel megközelíteni olyan kérdéseket, amelyeken nemzedékek jövője múlhat, ahogy azt is, hogy az ambíció és a hatalomvágy elképesztően komplex következményekkel bírhat még generációkkal később is. Oppenheimer magánélete és személyes nézetei, a munkások melletti szolidaritása, a szakszervezetek támogatása és a nukleáris fegyverek hadászati használatának ellenzése első blikkre ellentmondásosnak tűnhet munkásságával, de az emberi lét ennél összetettebb. Ahogy Walt Whitman amerikai költő fogalmaz:
Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.
Az Oppenheimer gyönyörű paradoxonja, hogy egy életről szóló filmként szemlélteti, hogy az élet nem egy film – hogy mikromozzanatok és makrotörténések hatással vannak rá. Hogy egy a világot teljesen máshogy látó, grandiózus koponya is érezhet bűntudatot vagy gőgöt vagy bármi más, „halandó” érzelmet. És arról, hogy ekkora döntések ekkora következményekkel milyen nehezen elviselhetők egy ember számára, legyen bármekkora vélt vagy valós titán.
Christopher Nolan igazi mesterművet alkotott az Oppenheimerrel, ami rengeteg mindenről szól anélkül, hogy zavaros lenne vagy elveszne saját részletgazdagságában. A kiváló forgatókönyvet elképesztő színészi munka kelti életre Cillian Murphyvel az origójában, aki körül úgy kering minden más, mint elektronok a nukleusz körül. Egy epikus, magasztos, de nyomasztó thriller-életrajzi-dráma hibrid. Központi történései hiába közelítenek századik évfordulójukhoz, következményei ma is érezhetőek, kérdései pedig aktuálisabbak, mint valaha. Ezzel együtt azonban nem prédikál és nem rág szájba, de gyönyörűen szed atomjaira egy jellemet, egy jelenséget, egy történést, egy ethoszt,
aki és amik körül annyi, de annyi minden forgott és forog.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
