Idén július 9-én hetvenéves az amerikai weird irodalom örök különce, Thomas Ligotti. Ligotti az 1980-as években indult munkásságával kult klasszikus státuszba emelkedett. Olvasótábora, ismertsége meg sem közelíti a Stephen Kinghez vagy Clive Barkerhez fogható nagyágyúkét, ám összetéveszthetetlen hangvételű és szellemiségű írásaival bevonzott egy szűk követői réteget. Cikkünkben öt olyan weird novellát (egyúttal szerzőt) ajánlunk, amelyek a Ligotti-féle iskolát képviselik, vagy legalábbis kikacsintottak felé, és amelyeket (illetve akiket) érdemes felkutatni, olvasni a horror e furcsa figuráját ünnepelve.
Bemutatkozik az ünnepelt
A Detroitból származó Thomas Ligotti neve általánosságban nem cseng ismerősen a horrorkedvelők szélesebb körében, Magyarországon pedig még annál is kevésbé. Aki viszont kifejezetten a weird irodalom iránt érdeklődik, elkerülhetetlenül találkozott a munkásságával. Ligotti a XX. század utolsó évtizedeiben kitörölhetetlenül beírta magát e furcsa zsáner történetébe, melynek művelői rendszeresen emlegetik őt mérföldkőként vagy fontos inspirációforrásként.
Ligotti világéletében novellákat írt, egyetlen hosszabb elbeszélés olvasható csak tőle. Írásait semmihez sem fogható, nyomasztó, kilátástalan atmoszféra járja át, történetük, cselekményük minimális. Általában valamiféle felismerés köré összpontosul, a főhős csendes beletörődéssel néz szembe a létezés iszonyatával. Nagy ijesztgetések helyett sötét, egzisztenciális melankólia van.
Ligotti fikciója világnézeti fikció.
Tudatosan vallott meggyőződésen alapszik, egy mélyen pesszimista filozófián, melynek értelmében az élet és a tudatos lét tulajdonképpen rossz baleset, kárhozatos állapot, amit legfeljebb elviselni érdemes, nem ünnepelni, és különösen nem továbbadni.
Ez a szemlélet nem csak Ligotti fikciós művein szüremlik át: a szerző 2010-ben egy nemfikciós, filozófiai hangvételű értekezésben is kifejtette ezirányú gondolatait. Ez az értekezés a The Conspiracy against the Human Race címet viseli. Bizonyos értelemben ez nyomasztóbb és lelkileg megterhelőbb, mint a szerző fikciója. Míg ugyanis a kitalált történetek, éppen kitalált jellegük okán, meghagyják azt a menekülőutat, hogy amit elolvasott, ötletnek jópofa, de nem valódi, addig egy „életbölcseleti” jellegű, érvelős, meggyőződésből írt szöveg menthetetlenül lehozza az embert az életről. Ebben az elemzésben Ligotti végigveszi az európai filozófiatörténet pesszimista, az élettel és az életigenléssel szembehelyezkedő hagyományát, s ezt ötvözi a keleti gondolkodás egyes elemeivel – ez utóbbi elsősorban az „ego” hiábavalóságára vonatkozó meglátásaiban érhető tetten.
Érdekes módon Ligotti valószínűleg a nemfikciós elemzésének köszönheti a legnagyobb hírverést, ami a munkásságát valaha övezte.
Más kérdés, neki erre szüksége volt-e vagy profitált-e belőle. A True Detective első évadának írója, Nic Pizzolatto olyan szavakat, mondatokat adott Rust Cohle szájába, amelyek erősen emlékeztettek a Conspiracyben olvasható szövegekre. Az áthallást Mike Davis szúrta ki és közölte a Lovecraft eZine-ben. Az egyezés tényleg eltéveszthetetlen. Hogy ezt plágiumnak vagy a kelleténél szabadabb gondolatkölcsönzésnek értékelendő-e, nem most fogjuk eldönteni.
Ligotti írásainak irodalmi gyökereit annyiból nehéz feltárni, hogy meglehetősen összehasonlíthatatlan hangvételű íróról beszélünk, közvetlen előképét nehéz beazonosítani. Időnként kapcsolatba hozzák H. P. Lovecrafttal és az ő irodalmi hagyatékával. A párhuzam annyiban megáll, hogy Ligottihoz hasonlóan Lovecraft is egy világnézeti állítást fogalmazott meg az általa írt történetekben, ráadásul szintén meglehetősen pesszimista nézőpontot képvisel. Az is tény, hogy Ligotti The Last Feast of Harlequin című novelláját Lovecraft emlékének ajánlja, ráadásul ez az írás némileg emlékeztet ez utóbbi Az ünnep című történetére. Emellett Ligotti egyik leghíresebb írása, a Nethescurial középpontjában ugyanúgy egy titokzatos bálványfigura áll, mint a Cthulhu hívása esetében, emellett a két szöveg egyaránt hármas tagolású. Ezek azonban felszínes hasonlóságok. Lovecraft írásai a kozmikus magányt, elhagyatottságot, a gondolati kapaszkodók kétségbeejtő hiányát fogalmazták meg. Ligotti a tudatos létezés állapotát állította be úgy, mint önmagában véve iszonytató dolog. A két meggyőződés nem idegen egymástól, azonban fókuszpontjuk eltér.
Fontos, hogy Ligotti olvasottsága, tájékozottsága sokkal szerteágazóbb volt annál, semhogy írói szemléletmódja egyetlen előképre legyen visszavezethető. Nyilvánvaló, hogy pontosan képben van az angol-amerikai és az európai irodalmi örökséggel, ideértve a horrorba sorolható munkákat is. Ami ennél érdekesebb, az az, hogy Ligotti figyelme a kelet-közép-európai természetfeletti, bizarr irodalmi termésre is kiterjedt. Az a fajta menthetetlen elveszettség a világban, amit az írásai érzékeltetnek, mélyen kafkai.
Ha a kafkai létélmény számszerűsíthető lenne, akkor amit Ligotti leír, az Kafka szorozva százzal.
Ligotti emellett sok más, kevésbé ismert szerzőt nevesít a régióból, akik közül gyakran visszaköszön Bruno Schulz. De hogy egy kis hazai vonatkozást is említsünk: Ligotti ismeri és kedveli Csáth Gézát. A modern világban való elidegenedés, amit ezek a szerzők ábrázoltak, mélyrehatóbb és elemibb módon jut kifejezésre Ligotti prózájában.
Az író világát bábok, bohócok és lepusztult városrészek népesítik be. Mondatainak sajátos lüktetése van, amelyek mintha újult erővel, mantraszerűen éreztetnék az olvasóval az entrópia közelségét. Más esetekben nyelvezetén szinte testközelből érezni a kirobbanni készülő pánikot. Írásai nem klasszikus értelemben vett természetfölötti történetek, hanem a világ és az ember természetének sajátos ábrázolásai a szerző nézőpontjából.
Ligotti nem volt termékeny szerző, életműve viszonylag kisszámú novellagyűjteményt foglal magában. Ráadásul mivel tematikailag roppant fixált íróról beszélünk, nehéz egyhuzamban olvasni a műveit, hiszen azok meglehetősen kiszámíthatóak, „tanulságuk” mindig egy irányba mutat. Eredetiségének, tudatos írásmódjának ez a hátulütője: mondanivalója elég korlátozott. Érdemes kimérten, kis adagokban olvasni, különben könnyű belefáradni a szövegeibe.
Aki Ligotti munkásságával szeretne közelebbről megismerkedni, annak mindenekelőtt a szerző első két novelláskötete, a Songs of a Dead Dreamer és a Grimscribe, továbbá a Teatro Grottesco beszerzését lehet javasolni.
Ezek az olvasmányok a közönség és a kritika széles körű elismerését élvezik. Az első két könyv hosszú ideig méregdrága ritkaságként keringett az online könyvpiacon, mígnem 2015-ben a Penguin kiadó együttes kiadványként újra megjelentette őket, így most már jutányos áron beszerezhetők. A Teatro Grottesco egy korábbi gyűjtemény anyagát tartalmazza részben, és mind a mai napig könnyen, olcsón beszerezhető, ráadásul a benne található novellák szinte kivétel nélkül méregerősek, csontig hatolóak, kiváló párlatát adják Ligotti írói világának. Új kiadványai jó ideje csak elvétve jelennek meg, azok is alacsony példányszámban. A legutóbbi ilyen a Pictures of Apocalypse című, Jonathan Dennison igéző illusztrációival ellátott versgyűjtemény.
Aki magyarul szeretne ismerkedni Ligotti műveivel, annak nehezebb a dolga. Ellen Datlow Sötétség című antológiája tartalmaz tőle egy novellát, ezen túlmenően az Azilum magazin egyes számaiban olvashatók fikciós, esetenként nem fikciós szövegei. Emellett a The Black Aethernek köszönhetően készült Ligottival egy rövid, elsősorban Lovecrafthoz fűződő kapcsolatára fókuszáló interjú magyar nyelven.
Az alábbiakban öt olyan novellát mutatunk be, amelyek Thomas Ligotti szellemiségét és motívumait képviselik, és amelyek olvasását jó szívvel javasoljuk azoknak, akik ilyen módon szeretnék leróni tiszteletüket a ma 70. életévébe lépő szerző előtt. A bemutatás a legjobb tudomásom szerinti első megjelenés évszáma szerint történik annyi kitétellel, hogy ha egy novella újabb, kiegészített változatát olvastam, akkor e verzió első megjelenését veszem figyelembe.
Reggie Oliver: The Dreams of Cardinal Vittorini (2001)
Reggie Oliver brit szerző, aki az „antikvárius rémtörténet” hagyományát műveli. A horrorirodalomnak erre a részterületére az a jellemző, hogy iskolázott, gyakran amatőr vagy professzionális tudós főhőst mozgat, a cselekmény jelentős részét pedig könyvtári kutatómunka teszi ki. E stílus úttörője és nagy hatású művelője volt a századforduló körül a szintén brit Montague Rhodes James, aki eltéveszthetetlenül nyomot hagyott Reggie Oliver munkásságán. Oliver magasan képzett szerző, főállásban drámaíró, ez az értelmiségi háttér pedig markánsan kiütközik rémtörténeteiben is. Főhősei az angol elitből kerülnek ki, szövegeit át- és átszövik az antikvitásból és a kereszténységből vett vallási és történelmi motívumok. Oliver az ájtatosság és a feddhetetlen, szent élet mögött rejlő, öröktől való romlottság avatott krónikása. Karaktereit tiltott és eretnek gondolatok, elfojtott, feszítő vágyak és bűnös perverziók emésztik, melyekből nincs megváltás, csak a teljes meghasonlásba vagy a kárhozatba vezet kiút. Legkiválóbb rémtörténetei nem harsányak, nem hivalkodóak, nem sok mindent mutatnak meg „direktben”, nem céljuk a szélsőséges rettegtetés. Mégis bekúsznak a bőr alá, emlékük az elolvasás után is hosszan kísért, és azzal a bizonyos, csak a minőségi horrorra jellemző, ellentmondásos érzéssel idézzük fel őket: a megmagyarázhatatlan elégedettséggel, hogy valami velejéig gonoszba nyertünk futó bepillantást.
A The Dreams of Cardinal Vittorini egy pazar novella formájában szemlélteti a fent írtakat. A mű egyfajta gnosztikus elképzelést helyez középpontba. Cselekménye nincs igazán, a szerző által képviselt stílusnak megfelelően dokumentumokat olvasunk és információkat illesztgetünk össze a narrátorral együtt. A feddhetetlen jellemű egyházfi, akire elfojtott agónia vár, Vittorini bíboros, aki zelótai hevülettel sújt le az eretnekség és az eltévelyedés legcsekélyebb jelei láttán is. Ez a jámbor főméltóság arról értesül, hogy egy ignotistának nevezett, a semmit imádó szekta ütötte fel a fejét és terjed az itáliai előkelő körökben. Természetesen rögvest akcióba lép és személyesen felügyeli a nyomozással együtt járó (kín)vallatásokat, nem kímélve a személyes ismeretségi körébe tartozó delikvenseket sem. A vallatás azonban Vittorini bíborosban is nyomot hagy. Rendíthetetlen hite már nem olyan sziklaszilárd, folyamatosan rémálmok kínozzák, és ezek fenyegető igazságával szemben nincs más út számára, csak a tehetetlen belső agónia.
Reggie Oliver novellája nem igazán ígér újdonságot, elég nagy eséllyel össze tudjuk rakni, mire megy ki a szöveg. Viszont a parádés tálalás nemcsak Reggie Oliver sajátos írói erősségeit vonultatja fel, de Ligotti szellemisége felé is fejet hajt. A XVI. században még temérdek hatalommal és befolyással rendelkező katolikus egyház rideg mentalitása és a vallás alapvető kérdései kiválóan ötvöződnek egy misztikus kutatómunkával és a mögötte felsejlő, nos a katolicizmustól élesen eltérő gondolatisággal. Mindez ékes, elegáns, kimunkált, de egy huncut betű erejéig sem gyötrelmes stílusban előadva. Reggie Oliver ínyencfalat, a The Dreams of Cardinal Vittorini pedig nemcsak nagyszerű kapudrog a világába, de akarva-akaratlanul egy kikacsintás a Ligotti-iskola irányába is.
A novellát először a Weirdly Supernatural című magazin első száma közölte, én a The Sea of Blood című, 2016-ban kiadott válogatásban olvastam.
Mark Samuels: Mannequins in Aspects of Terror (2003)
Mark Samuels kevéssé ismert angol szerző, akinek letisztult prózáját mindig öröm olvasni, mert minden választékossága, igényessége mellett is egyszerű, ezért gyorsan lehet vele haladni, és akár egy rövidebb tömegközlekedéses utazás idejére is kellemes kikapcsolódást nyújthat. Az író avatott és elmélyült ismerője a klasszikus rémtörténeti hagyománynak: a szövegeibe beleszőtt utalások, valamint írásainak motívumai, hangulatvilága szemernyi kétséget sem hagynak efelől. Munkássága tulajdonképpen felfogható egyfajta húsvéti tojás-pornóként a klasszikus weird fiction rajongói számára, ráadásul ismeretei nem korlátozódnak az angolszász irodalmi termésre, nem kerülte el a figyelmét a közép- és kelet-európai tradíció sem. Ez az alapos tudás bizonyos fokig Samuels eredetiségén is rajta hagyta a nyomát: a szerző több, mint epigon, de kevesebb, mint saját vízióval rendelkező alkotó. Mesterien kezeli a weird fő tartalmi és stíluselemeit, ám szinte minden novellájából könnyen kiolvasható, mely nagy elődnek tiszteleg a szerző.
E nagy elődök közül Thomas Ligotti különösen markánsan visszaköszön. Samuels eltéveszthetetlenül sokat merített Ligotti éjfekete hangulatú, velejéig pesszimista, eseménytelen írói világától. Ez annyiban meglepő, hogy Samuels gyakorló katolikus, tehát radikálisan eltérő világnézeti talajon áll, mint írói példaképe, akinek fikciós és nemfikciós írásai egyaránt személyes gondolatvilágát tükrözik. Ennek ellenére Samuels Ligotti-ihletettségű írásai jól átveszik Ligotti szellemiségét, még amellett is, hogy nyelvezete nyomokban sem tartalmazza a példakép kacskaringós, már-már tébolyodott mondatszerkesztését és a kulcselemek mantraszerű ismételgetését.
A Mannequins in Aspects of Terror a báb, ez esetben a próbababa köré épül, és jó példája Samuels stílusának, egyúttal remek főhajtás a szerző nyilvánvaló ihletforrása előtt. Tulajdonképpen a cím maradéktalanul összefoglalja a novella cselekményét: van egy kiállítás, amelyben a rettegés különféle pózaiba rendezett, ember formájú bábokat mutatnak be. Ennek a különös és bizarr kiállításnak a szörnyű titkát fedezi fel a narrátor. Fojtott, fenyegető hangulat és lappangó, nyugvást nem engedő egzisztenciális rettenet hatja át ezt a novellát. Ezt a szöveget – a szerző más írásaival együtt – mindenkinek jó szívvel lehet ajánlani, aki vevő a befogadható, közérthető angolsággal megírt horrorra egy olyan írótól, akiről messziről süt, hogy a zsáner klasszikusai a kisujjában vannak.
A novella a szerző első, The White Hands and Other Weird Tales című novellagyűjteményében található.
Matt Cardin: Teeth (2010)
Ha Thomas Ligottiról beszélünk, Matt Cardin neve megkerülhetetlen. Ez a szerző kulcsszerepet vállalt és tölt be mind a mai napig Ligotti recepciójában. Jon Padgettel közösen szerkeszti a Ligotti örökségének szentelt Vastarien folyóiratot. Megkockáztatom, elemzőként talán fontosabb és érdekesebb is, mint íróként. Matt Cardin szemtelenül sziporkázó tanulmányokat írt Ligotti egyes írásairól, a bennük fellelhető motívumokról, gondolati párhuzamokról. Ebben a podcastben pedig Ligotti, a horror és a spiritualitás összefüggéseiről mesél. Ugyanakkor míg Padgett fikciójából sugárzik a zsigeri eredetiség, ott pislákol benne az ihletett géniusz szikrája, addig Cardin írásait inkább a kiművelt tiszteletadás szellemisége jellemzi. A szövegekről süt, hogy szerzőjük alaposan elmerült Ligotti munkásságában és az angol-amerikai horrortradícióban, emiatt viszont az izgalmas szellemi kalandozás időnként modorosságba fordul. Matt Cardin fikciója amolyan „tudósirodalom”, leginkább azok az olvasók értékelik, akik nagy vonalakban ismerik azt az irodalmi kontextust, amiben ezek a szövegek létrejöttek, illetve akik értékelik és elfogadják azt a gondolatot, hogy a horror/weird irodalom egy sajátos világnézeti beállítódás közvetítője.
Cardin Teeth című novellája az eddigi életmű letisztult módon, értő figyelemmel és alapos műgonddal összeállított darabja, amely a szerző tartalmi és formai stílusjegyeit kompakt módon képviseli. A szerző mellkasig megmerítkezik a weird és a világnézeti problémák összefonódásában. A narrátor egy filozófushallgató, aki bepillantást nyert a létezés középpontjában lévő rettenetbe. Egyetemi környezetben, egyetemi emberek körében zajlik a cselekmény, melynek középpontjában a keleti és a nyugati filozófia és az irodalom sötét oldalának a találkozása. A novellában Lovecraft munkássága is fontos szerepet kap, ennek ellenére határozottan elmondható, hogy ez a szöveg egy centire kimért, módszeresen összerakott Ligotti-hommage. Ahogy a narrátor új és új fejezeteket ismer meg barátja kutatásaiból, úgy tárulnak fel az egyre mélyebb borzalmak. Sok-sok egyetemi okosság egy csipetnyi modorossággal fűszerezve: ez jellemzi Matt Cardin ligottiánus fikcióját, s e novellatermés szemléletes darabja a Teeth.
A novella először a Thomas Ligotti Online-on volt olvasható, majd a Dark Awakenings című kötetben megjelent egy jelentős mértékben átdolgozott változata 2010-ben. Ez utóbbi változatot olvastam a 2019-es, To Rouse Leviathan című novellagyűjteményében.
Jon Padgett: 20 Simple Steps to Ventriloquism (2013)
Jon Padgett nem termékeny szerző. Eddigi, egyetlen önálló kötetre rúgó rémírói termése meglehetősen pozitív fogadtatásra lelt a weird/horror világ kritikusi és olvasói táborában. Az írói tevékenység mellett Padgett szakképzett hasbeszélő, emellett Matt Cardin szerkesztőtársa, ezért ő több szálon is szorosan kötődik a Ligotti-féle világhoz. The Secret of Ventriloquism, azaz A hasbeszélés titka című „novelláskötete” valóságos hozsanna áradat e hagyaték felé, hamisítatlan artikulálása Ligotti üzenetének, ám markánsan eredeti írói hangon. Az idézőjel azért indokolt, mert ez a könyv műfajilag túlmutat a novellákon, mert található benne egy egyfelvonásos dráma is, az itt bemutatni szánt „novella” pedig valójában egy fiktív tanító füzetecske, Padgett világának kvázi „varázskönyve”.
Padgett írói koncepciójának középpontjában a hasbeszélés, pontosabban a hasbeszélőbáb alakja áll, valamint annak kérdése, tényleg emberek vagyunk-e vagy csak bábok, és egyáltalán tehető-e érdemi különbség a kettő között. Horrorjában az emberi szereplők rácsodálkoznak a világ és az én illuzórikus voltára, olykor a bábmesterséghez hasonlító hatalmat szereznek a környezet és más emberek fölött, a történetek helyenként már-már testhorrorba hajlanak, de jellemzőbb a szemlélődő, metafizikai, a létezésre távolságtartóan rádermedő hangvétel. Írásai hatása alatt az olvasó egyfajta sötét tanulási folyamaton esik át, mintha a szöveg alattomban áthuzalozta volna az olvasó-báb kialakítását.
A 20 Simple Steps to Ventriloquism, magyar fordításban Hasbeszélés húsz egyszerű lépésben című írás nem más, mint egy rövid hasbeszélő-útmutató, ami lépésről lépésre vezeti be használóját a hasbeszélés alapvető fogásaiba és legfontosabb gyakorlataiba. A szerző saját bevallása szerint a mintát egy kis füzet szolgáltatta, amiből gyerekkorában ismerkedett meg ezzel a sajátos előadóművészettel. Aztán a szöveg a közepe tájékán elkezd megborulni, egyre furcsább „instrukciókkal” látja el az olvasót és egyre nyomasztóbb tónust vesz fel. Az ártatlan és unalmas beszédtechnikákat felváltják az emberi létezés alapjait és alapértékeit felforgató tanok. Az „én” mélyére hatolunk és ráébredünk, hogy ott csak a nihil tátong, és nemcsak a személyiségünket, de az erkölcsi értékeinket is az utolsó rongycafatig levetkőzzük. Padgett írásművészete nem csupán motívumaiban, de világnézeti gyökereiben is Ligotti nyomdokain jár. Ez viszont egy huncut töredékmásodpercre sem tűnik utánzásnak, Padgett a horror egy sajátos leágazásának maradéktalanul autentikus képviselője.
Ez az írás először a 2013-as The Grimscribe’s Puppets című, Ligotti tiszteletére összeállított antológiában látott napvilágot. A szerző önálló kötete 2016-ban jelent meg, magyar fordítását 2022-ben adta ki a TBA Könyvek. A novella a szerző saját előadásában hangoskönyv formájában is meghallgatható.
Matthew M. Bartlett: Kuklalar (2016)
Ha az amerikai weird/horror színtér egy kocsmai társaság lenne, Matthew M. Bartlett lenne az a mosdatlan szájú, köpködő tahó, akit a többiek faragatlansága ellenére, vagy talán pont azért kedvelnek. Bartlett a 2014-es Gateways to Abomination című kisprózai gyűjteményével hívta fel magára a figyelmet az amerikai weird közegben. A „kispróza” szót szándékosan használtam a novella helyett. A kiadvány, csak úgy, mint későbbi továbbgondolásai, egy Leeds nevű város beteg mindennapjaiba enged betekintést rövid, olykor egyetlen bekezdésnyi szövegtöredékek formájában, amelyekből egy rettenetesen torz és aberrált összkép rajzolódik ki. Ez a fajta sajátos írásmód Bartlett védjegyének tekinthető. A szerző gyakorlatilag lubickol a deformációkban és a devianciákban, szövegeinek olvasása páratlan élmény a horrorkedvelők számára. Könyveinek visszatérő eleme egy rejtélyes rádióadás, a WXXT, ami állandóan bizarr és ijesztő humorú szlogenekkel reklámozza önmagát, miközben eszelős állapotokról és eseményekről ad hírt.
Az itt ajánlott történet nem követi a fentebb írt mintázatot. Jóllehet a helyszín továbbra is Leeds városa, a Kuklalar egy hagyományos értelemben vett novella. Bartlettnek ez az írása a „vállalati horror” nyomdokain halad. Nem olyan őrjítően agyhalott szövegről beszélünk, mint a Leeds-ciklus bomlott, fragmentált delirálásai, de azért kellően sötét tónusú történettel van dolgunk. A novella narrátora egy nagyvállalat alacsony beosztású dolgozója. A vállalat személyzeti és minőségbiztosítási politikájában sajátos „innováció” történik: különös megjelenésű felügyelők kezdik ellenőrizni a megfelelő teljesítményt. A személytelen, szorongásokkal teli modern munkahely a kortárs kultúra fontos toposza, ennek megfelelően utat talált a horror világába is. Ligotti ezt a motívumot az egzisztenciális rettegés kifejezőjeként hasznosította, Bartlett novellája pedig hasonló életérzést közvetít.
A Kuklalar először a The Stay-Awake Men and Other Unstable Entities című kiadványban jelent meg 2016-ban.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
