Miközben az ember elolvassa J. K. Rowling Az Ickabog című regényét, két dolog is járhat a fejében. Egyrészt az, hogy a történet csak úgy hemzseg az emberi szörnyetegektől. Sokszor úgy is érzi az olvasó, talán túl sok is van belőlük, ahhoz képest, hogy egy gyerekkönyvről van szó. Másrészt fölmerülhet a kérdés, ha ezt a sztorit egy ismeretlen, még könyvvel nem rendelkező szerző nyújtja be egy kiadóhoz – vagy maga Rowling, ugyanúgy álnéven, mint ahogyan a Cormoran Strike-sorozat esetében -, vajon befogadták volna-e a kéziratát.
Ahogyan az a könyvhöz írott Előszóból is kiderül, ezt a történetet Rowling a gyerekeinek mesélte, amikor még kicsik voltak. Géppel és kézzel írott papírokon született meg a sztori, majd ezekből rakott össze az írónő a COVID alatt egy teljes történetet. Ebből elvett, aztán a gyerekei kérésére a hiányzó részeket visszapótolta – és ez érződik is a mesén. Egyrészt Rowling a történetet kifejezetten felolvasásra szánta, és ez érezhető az elbeszélői stíluson, ami olykor kifejezetten zavaró lehet a “csak” olvasók számára. Másrészt a sztori időnként kifejezetten gyermetegnek tűnik, látható, hogy saját használatra készült, családi mesélésre. Ráadásul a családi mesében úgy hullanak a fő- és mellékszereplők, mint a legyek, ami miatt eltöpreng a felelős szülő: hány éves kortól adná a gyermeke kezébe ezt a történetet.
A sztori Dúskáldiában játszódik, egy olyan országban, ami szinte tejjel-mézzel folyó Kánaán, a föld gazdag és mindent megad az embereknek, a király pedig jó és kegyes… a felszínen. Merthogy Félhetetlen Frédi királyt csak addig érdekli a népe, amíg az emberek lelkesen éljenzik a körútjai során. Egyébként csak a szép ruhákkal és a jó ételekkel foglalkozik – és azzal, hogy ebből neki mindig jusson. És hogy a népe is jól él-e, az nem lényeges. A palotában dolgozó személyzet is csak addig kedves a szívének, amíg minden nap biztosítják a kényelmét, de ha valaki megbetegszik – urambocsá! meghal -, az rögtön nyűggé válik, amiről az uralkodó gyorsan megfeledkezik. Dúskáldia egyetlen vészes, rossz, sőt, gonosz helye Lápfölde, ahol a mendemondák szerint a rettentő szörnyeteg, az Ickabog él… akit soha senki nem látott még, és ha valaki mégis azt állítja, hogy látta, az nevetség és gúny tárgya lesz. Holott ebben a világban nem a – valóban létező Ickabog – a valódi szörnyeteg, hanem például a királyon élősködő két báró, Lebrencs és Swindler, valamint az őket lelkesen kiszolgáló beosztottak, akik pénzért, előrejutásért bármilyen elképesztő gonoszságot elkövetnek. Itt a változást akaró felnőttek hirtelen elhaláloznak, vagy börtönben kötnek ki, így a gyerekekre marad a feladat, hogy megküzdjenek az Ickaboggal, kiszabadítsák a szüleiket, és megpróbálják Dúskáldiát megmenteni a teljes pusztulástól. Hatalmas vállalkozás – de a két főhős, Gréta és Berci mégis belevág, mivel egyszerűen nincs más választásuk. És amikor végül eljutnak az Ickaboghoz, fel kell ismerniük, hogy a félelemből szőtt rémtörténeteknek gyakran semmi közük a valósághoz.
És bár a történet maga izgalmas (lehetne), a karakterek alapvetően végtelenül egyszerűek. Igaz, gyerekkönyvről van szó, de azért ez is hagyhat hiányérzetet az olvasóban. Nyilván nem várható el a Potter-könyvek szereplőinek komplexitása Rowling minden történeténél, de egy-egy szereplő faék-egyszerűsége az értő gyerek olvasóknak is szemet szúrhat. A király, Félhetetlen Frédi semmi mást nem akar, csak a palotájában élvezni a királyi lét előnyeit, dúskálni a javakban, és átélni, ahogy imádja és élteti a nép. Két tanácsosa, Swindler és Lebrencs báró meg csak el akarja csórni a királyság összes aranyát, és jól akar élni belőle… és még sorolhatnánk. És bár sok a pozitív szereplő is, de ők is a már említett faék egyszerűségűek. A jók nagyon jók, bátrak és tiszta szívűek – és ha megtévednek picit, akkor is mindenképp visszatalálnak a helyes útra -, a rosszak meg egyszerűen rettentően gonoszak, akik mindenféle borzalmas tettre képesek.
Holott a regényben bőven találni szerethető figurát és érdekes cselekményszálat. A Galomb és a Bazsaly család sorsának alakulása például jó és erős történet.
Ahogyan a királyt lelkesen kiszolgáló, és az uralkodóhoz vakon hű szülőkből ellenállók – vagy éppen halottak – lesznek. És ahogyan a két gyerek, Gréta és Berci, a régi barátok előbb szinte ellenségekké, majd újra barátokká, sőt, szövetségesekké válnak, hogy megmentsék az országot és az embereket, egyrészt Lebrencstől és társaitól, másrészt az Ickabogtól.
Vagy ott van Bazsalyné története, akit Lebrencsék börtönbe zárnak, de az asszony ott sem esik kétségbe, hanem szép lassan feltáplálja az összes legyengült rabot, sőt, végül lázadást is szít közöttük – ami később majd segít leverni a király és a bárók uralkodását. A történetbe beleszövődik még némi Twist Oliver-szál is, amikor Gréta, majd Berci és a barátja is bekerül Dagony néne förtelmes árvaházába, ahol a néne minden lányt Julinak és minden fiút Jankónak nevez el, hogy ne kelljen a fejét törnie a neveken. Ezen kívül mindenért verés jár, az étel hitvány és kevés, mivel a néne rendszeresen elsikkasztja az árvák ellátására kiutalt aranyakat. A szökés szinte lehetetlen, épp ezért van akkora ereje a történetben annak a résznek, amikor Gréta, Berci és még két barátjuk ki tud törni a néne fogságából.
Az Ickabog története pedig a legérdekesebb szál a regényben. Ahogyan Rowling maga írja az Előszóban, régóta foglalkoztatták az olyan kérdések, vajon mit mondanának az emberekről az általuk megidézett szörnyek.
Mi veszi rá az embereket, hogy hazudjanak, vagy elhiggyenek olyan hazugságokat, amelyek nyilvánvalóan azok? Hogyan kerülhet hatalomra a gonosz, és hogyan lehet legyőzni? És persze ott van még a kérdés: ki a valódi gonosz? A láp mélyén élő, magányos lény, aki csak magát és a gyermekeit védi, vagy az emberek, akik a saját hatalmuk megszilárdítása érdekében hazudnak, bárkin átgázolnak, sőt, gyilkolnak is (és egy gyerekkönyvhöz képest tényleg túl gyakran). Aztán persze erre is kissé szájbarágós választ kapunk.
Mégis, Gréta, Berci és két barátjuk menekülésének története, és ennek összefonódása az Ickabogéval itt is megmutatja Rowling cselekmény-bonyolító tehetségét. Ahogyan annak a folyamatnak az ábrázolása is, ahogyan a rémült nép az első félelmek csillapultával hajlandó megismerni valami újat, és elhinni, hogy attól, hogy egy lény hatalmas, és magányosan él a lápvidéken, még nem feltétlenül gonosz. Ugyanígy elgondolkodtató ötlet a kis Ickabogok – vagyis, Tóth Tamás Boldizsár fordításában: ickaboglik – születésének története. Eszerint a kis ickaboglik, ha ellenséges környezetben jönnek a világra, gonoszok lesznek, míg, ha kedves lények veszik körül őket, maguk is kedvessé válnak. És erre a félelem és feltétel nélküli kedvességre a leginkább a gyerekek képesek, Rowling történetében mindenképp, de, azt gondolom, a valóságban is.
Rowling írói stílusának számomra egyik legnagyobb erőssége a rejtett társadalomkritika, amit megtalálhatunk minden írásában.
A lenézett és elnyomott muglik vagy a sárvérűek a Harry Potter-könyvekben – nem is beszélve például a házimanókról -, az Átmeneti üresedés totálisan kiüresedett és tragédiába forduló világa, vagy Cormoran Strike-könyvekben megjelenő hírességek hazug és kiüresedett élete. Ezek mind jól mutatják, milyen jó szeme van az írónőnek ezek felismeréséhez, és ábrázolásához – és ez Az Ickabogban is tetten érhető. Félhetetlen Frédi alakjában könnyen felismerhető minden uralkodó, aki semmiféle felelősséget nem érez az ország iránt, amit kormányoznia kéne, vagy az alattvalókért, akik jóléte elsősorban tőle függ. De ugyanígy ismerünk Lebrencseket és Swindlereket, akik szembe dicsérik a vezetőt, míg a háta mögött lenézik és meglopják. És ott a “nép” is, aki hinni akar a “jó vezető” mítoszában mindaddig, míg a valóság ki nem ábrándítja. És ott vannak a gyerekek, akik látják a felnőttek minden hibáját, és megpróbálnak akár a szüleiknél is bölcsebb és jobb emberek lenni. Nem véletlen, hogy a Potter-könyvekben Harry és a barátai vállára nehezedik a varázslóvilág megmentésének a súlya, ahogyan az sem, hogy Az Ickabogban is Gréta és Berci hatására nem válik a frissen született kis ickabogli gonosszá.
És ha már gyerekek: a könyv egyik legjobb ötlete az illusztrációkkal kapcsolatos. A COVID alatt született könyvet online el lehetett olvasni, és illusztrációkat készíteni hozzá.
Rowling kérésére gyerekrajzok garmadája érkezett a pályázatra minden országban – ahogyan a magyar kiadáshoz is. Ezek közül válogattak be a kötetbe 34, hét és tizenkét év közötti gyerek által készített illusztrációt, amelyek olyan gazdag képzeletről, rajztudásról és csodás színvilágról árulkodnak, ami felnőttek között is ritka.
Az Ickabog nem került be a kedvenc olvasmányaim közé, bár az tény, hogy el lehet vele tölteni az időt. Egyrészt érdemes az illusztrációkat többször is megcsodálni, felfedezni rajtuk az apró részleteket vagy a színeket. Másrészt azért – és ebben itt is felfedeztem Rowling tehetségét –, mert még azután is, hogy az ember befejezte a könyvet, el-eltöpreng a szörnyek természetén. A távoli helyeken lévő, ismeretlen lényekén, de a közöttünk élőkén is. Erre pedig nagyon is alkalmas a történet.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
