A kilencvenes években futott vasárnaponként a Walt Disney bemutatja című matinéműsor, két rajzfilm között egy élőszereplős sorozattal. Na, ezt a mindenkori középső szériát mutatja be a Netflix 2023-ban FUBAR címen, Arnold Schwarzeneggerrel a főszerepben.
A későbbi évekből eszembe jut még a Rex felügyelő, vagy a Cobra 11, és társaik, ezek a délutáni műsorsávval kompatibilis, családbarát akciósorozatok, amelyek ráadásul javarészt osztrák-német produkciós istállókban készültek. A germán-európai nemzetköziség a FUBAR-ban is mélyen gyökeredzik: Belgiumban kezdődik, majd hiába ingázunk vissza New Yorkba, aztán Guyanából Kazahsztánba és tovább, az első epizódokat átlengi a stílushoz adekvát megvalósítási nívóba oltott, kisképernyőre értelmezett ingerfokozás.
Mindjárt az első epizódban egy luxusautóból kiszállva öltözik kamutűzoltónak a Luke Brunner nevű, CIA-ügynök főhős (Arnie) a Rolling Stones Sympathy for the Devil-jének dallamaira. Fekete, szemüveges, ultrageek operátora, Barry (Milan Carter) pedig visszaszámlálással igyekszik feszültebbé tenni a képernyő előtti telefonnyomkodást annyira azért nem megzavaró tempót. Szirénázó tűzoltóautók lánca halad keresztül az antwerpeni belváros szűk utcáin – a hatvanöt éves Brunner az utolsó járműre a megfelelő pillanatban felugorva viteti magát ahhoz a stratégiailag megfelelően elhelyezkedő csatornafedélhez, aminél levetődve alá kell ereszkednie a szarszagú alvilágba. Ember egyébként nincs az utcán, szóval a fondorlatos manőver indokoltsága erősen vitatható, de legalább kapunk némi ízelítőt a FUBAR nyolc, háromnegyed óra körüli felvonásának dinamikájából. Előkerül egy lézeres kémkütyü, lopunk gyémántokat, kiiktatásra kerül egy bujkáló emberkereskedő, aztán majdnem katasztrófába torkollik az akció, ahogy azt a Fucked Up Beyond All Recognition vagy Repair-ként feloldható cím prognosztizálja.
Ez lenne amúgy Brunner-Schwarzenegger nyugdíjazás előtti leköszönő melója, de aztán az iroda visszarántja még egy küldetés erejéig. Nahát.
Luke családja egyébként nem tudja, hogy a férfi hivatásszerűen bonyolódik világmegmentésbe, á la True Lies – Két tűz között, őt meg az éri hidegzuhanyként, hogy addig a megtestesült atyai büszkeségnek tűnő lánya, Emma (Monica Barbaro) titokban szintén a CIA-nél sepregeti az állam ellenségeit a túlvilágra. Mondanom sem kell, szörnyű csapásként éli meg, hogy minőségi és mennyiségi időt egyszerre tölthet a lányával – merthogy természetesen együtt kényszerülnek dolgozni. A csapatnak nyilván van egy meleg androgün, egy szexis, ám de érzékeny férfi, na meg egy bölcs (afro amerikai) női tagja – elvégre a Netflixnek is van saját klisélexikonja, amit sikerrel ötvöztek az Akciósablonok Univerzális Sablongyűjteményével. A főellenség, Boro (Gabriel Luna; nincs köze Diegohoz) lényegében csak az ötödik rész környékén manifesztálódik, addig lehetne akár a könnyed, délutáni kalandozást kikényszerítő-továbblendítő MacGuffin is.De azután sem igazán tör jelentősebb babérokra, hiába vágatja le valami szerencsétlennek az egyik lábát teljesen feleslegesen. Apropó, erőszak. Bár egy kezemen meg tudom számolni, hogy a vérgőz mértéke hányszor lépi túl a lőttem egyet felé – látványosan eldőlt-szintet, a FUBAR szerintem teljesen jól működne a ritka kicsúcsosodások nélkül is. Ugyan nem látunk semmi lelki fejlődésben visszamarasztalót ezeknél sem (különben is együtt a család, apjuk, takard el a gyerek szemét), funkciójuk az adrenalin mesterkélt fokozásán túl az üres moralizálásig terjed. A kínzást közelről nézni például már nem olyan jó móka, rágják a szánkba például egy ponton.
Kicsit szégyenkezem is a WC-nkben lógó Kommandó-poszter miatt, aminek fináléjához közelítve Schwarzenegger, ha jól emlékszem, körfűrésszel skalpol meg egy zsoldost.
Úgy körülbelül a felezővonaltól valahogy ez a limonádéízű családi drámával vegyített, népneveléssel kacérkodó akció-vígjáték mégis elkezd működni. Bár a FUBAR karakterei az eredetiség szó hallatán sértődötten írnák ki magukat a forgatókönyvből, kapnak annyi humoros beszólással, kedélyes hullagyártással és szentimentális amigdalaboxolással dúsított játékidőt, hogy kiváltsák azt az álságos bensőségességet, amit vernyogva tiltakozó kölyökmacskák dögönyözése, illetve szappanoperákba temetkezés során kapja el a nézőt. Nem mellékes tényező azért ebben Arnold Schwarzenegger karizmája, akinek bár fizikuma már kevésbé tud olyan vaskos lenni, mint osztrák akcentusa (a sorozatot angolul néztem), ez utóbbi néhány szúrós tekintettel megtámogatva bőven képez kellő gravitációs erőt, hogy ne hulljon szét körülötte a FUBAR mikrokozmosza. Egy egész életműnyi egysoros sziporka, valamint meg- és felidézhető ikonikus pillanat áll az alkotók (köztük a showrunner Nick Santora; Reacher) rendelkezésére, hogy kitömjék fan service-szel a Terminátor mostanra kissé lazább esésű bőrkabátját, amiből viszonylag szerényen válogattak. Ez persze betudható az arányok megtartására történő törekvésnek, mint ahogy annak is, hogy valószínűleg többet kellett volna figyelnem a sorozatra, és kevesebbet – teszem azt – a frissen mosott ruhák kiteregetésére.
Humorban a FUBAR egy fokkal sikeresebben teljesít, mint akcióban. Ennek egy része a Barbaro-Schwarzenegger duó által remekül közvetített apa-lánya dinamikából fakad .Ennek fénypontjai, amikor pszichológusnál próbálnak egymással zöldágra vergődni –, a többi pedig random poénkodás, ami hol ül, hol meg nem. Drámai vonalon Brunner papa próbálja visszaszerezni olasz származású, Tally becenevű exnejét (remélem, a nő i-tally-an eredete nem próbált meg vicc lenni), meglehetősen irritálóra vett lánya pedig képtelen dönteni a jótestű titkosügynök és tisztalelkű vőlegénye közt. A többi másodlagos feszültséglebegtetés alattuk vajazza az utat a végső összecsapásig Boro terrorvezérrel, akinek Arnie családfőjéhez kötődő bonyolult múltja szintén jópofa kis színesítés. Extra adalékként vizionálok az egyes karakterek sikerességének szurkoló táborokat kialakulni, amik ugyan vélhetőleg nem fognak külvárosi tömegverekedésekbe torkollani, vagy akár Sárkányok háza-szintű méreteket ölteni, de legalább érdekesebbé teszik az amúgy tök lineáris narratívát.
Verdikt
Ha mindezen elemeket koktélshaker-be teszem, és jól összerázom, a nyolcadik rész végére egészen kellemes, nosztalgikus érzeteket kelt. Bennem például egészen szomorúan vette tudomásul az amúgy cliffhanger-es lezárást az a pattanásos kamaszgyerek, aki anno sietett haza a gimiből A hegylakó legújabb összecsapásaira bezúzni egy jókora szelet melegszendvicset (mivel az ebédpénzt kazettákra meg cigire költötte). Arnold Schwarzenegger streaming-es debütálása messze nem egy Stallone-féle Tulsa King, ehelyett megelégszik a televíziós akciómatinék hőskora előtti tisztelgéssel. Nem éppen az évszázad vállalása, ennyit viszont legalább sikerrel teljesíti. Vagyis mégsem teljesen FUBAR.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
