Marlon James a nagysikerű A Brief History of Seven Killings után újabb vaskos fába vágta fejszéjét. Legújabb könyvével nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint a nagyrészt germán és görög mitológia által leuralt fantasy műfaj felfrissítése. Próbálkozása korántsem tökéletes, ám annál izgalmasabb és tökéletesen áll rá a címben szereplő, eredetileg szuahéli mondás. Fekete leopárd, vörös farkas kritika.
A könyv él. Ezenfelül nincs mit tudni.
Ennyivel akár össze is foglalhatnám, milyen is igazán James könyve, ráadásul egy zseniális nyitás előtt is tisztelegnék. Ez azonban durva bűn lenne egy olyan regény esetében, ami annyira sokrétű, hogy embert próbáló feladat pusztán fogást találni rajta. Kezdjük talán az alapoknál.
A történet egy mesebeli Afrikában, azon belül is a tucatnyi különféle várost és régiót magába foglaló Északi területeken játszódik. Főhősünk a Nyomkövető néven elhíresült zsoldos, aki mágikus szaglásának köszönhetően bárkit és bárhol képes megtalálni, még a túlvilágon is (értsd szó szerint). Alkotónk jóvoltából az ő egyik nagy kalandjának lehetünk részesei, ami természetesen jóval többet tartogat, mint amennyit elsőre várnánk. Többek közt egy könyvet a könyvben, sőt, nem is egyet. A hat részre tagolt, 688 oldalas sztoriból ugyanis “csak” 462 oldal a gerincet adó eposzi kaland. Az első 97 oldal gyakorlatilag egy roppant izmos bevezető, egyfajta alapozó felnövéstörténet Nyomkövető karakteréhez. Ez kapásból próbára teszi az edzettebb olvasókat is. Az utolsó, 93 oldalas rész pedig szintén egy érdekes anomália, de erre spoiler veszély miatt nem térnék ki részletesebben. A rendhagyó szerkezetben persze egyáltalán nem merül ki a Fekete leopárd… formabontó mivolta.
Egy, a The Guardian-nek adott interjúban James azt nyilatkozta, hogy
Műfaji sznobizmus, hogy csak olyan dolgokat vagyunk hajlandóak elismerni, amelyek a műfajhoz tartoznak, de valamilyen módon különböznek attól. Ez sci-fi, de vagy ez fantasy, de… Én nem akartam egy de-t írni.
Dacára ennek a rendkívül szimpatikus gondolatnak, alkotónk egy egész csokor műfaji trópust, bevett szokást rúgott fel páros lábbal. Nincs például tudatlan nézőpont karakter, akinek (és így az olvasónak is) mindent el kell magyarázni. Nyomkövető persze korántsem mindentudó, de van egy egészséges és logikus mennyiségű tudása a világáról, amit nem belerág a befogadó szájába, hanem szépen apránként belecsepegteti. A szereplők beszédstílusa szintén remekül kidolgozott, nem fordul elő az, ami annyi remek írónál megesik, hogy egy karakter közegéhez, jelleméhez képest nagyon elütően fejezi ki magát. Főhősünkhöz visszakanyarodva pedig az sem túl megszokott, hogy egy író majd 100 oldalt szánjon szinte kizárólag a főszereplő alapozására. James ebben is más, ám ez nem feltétlenül előny. Nyomkövető karaktere ugyanis annyira reális, annyira keserű, hogy néhol nem pusztán nem szerethető – dacára annak, hogy szinte látjuk felnőni -, hanem kifejezetten ellenszenves. Ezen pedig az sem segít, hogy a queerség két lábon járó megtestesítőjeként legtöbbször inkább tűnik egy sérült, érzelemmentes parasztnak, aki bárkivel képes összefeküdni. Mellette ráadásul az összes többi szereplőre is elmondható, hogy határozottan menők vagy épp különlegesek, de aligha szerethetőek. Levonhatjuk hát a tanulságot, fikció terén a túlzott realitás – karakterek esetében legalábbis – határozottan káros tud lenni.
Azonban amekkora melléfogások vannak a szereplők terén, annyira profi James a világépítésben. Elvileg a könyv egész ötlete abból indult ki, hogy
írónk egy Tolkienéhez hasonló masszív “játszóteret” szeretett volna alkotni a különböző afrikai mitológiák felhasználásával, amiből aztán más alkotók meríthetnek.
És ha mást nem is, ezt teljes mértékben sikerült megvalósítani. Ritka ugyanis az olyan fiktív világ, ami nem csak hogy mitologikus alapokra épül, hanem teljes mértékben át is hatja a mitológia, ami leginkább a mágia regénybeli természetességén látszik meg. James világában ugyanis a varázslat egyszerre tud szinte már az unalomig mindennapos, mégis elképesztően titokzatos lenni. Az elcsépelt lényeket felváltó tucatnyi új figuráról nem is beszélve. Ám a legszebb mitologikus jegy az egész könyvben talán egyszerre a legegyszerűbb is, ez pedig nem más, mint a történet a történetben formula. Hát kell ennél szebb főhajtás a mesélés ősi hagyománya felé, ami az egész emberi kultúrát, minden mitológiát, így pedig a fantasy műfaját is megalapozza, áthatja? Aligha.
Itt érdemes felemlegetni James egy másik remek meglátását, mely szerint sok kritikus csak úgy tudja feldolgozni a fantasyt, mint a jelen kommentárját, pedig
szerinte más dolgok is elmondhatók az emberiségről, mint a kortárs tapasztalat.
Valóban, nem kell sok fejtörés ahhoz, hogy a cselekménybe belelássuk a saját világunk Afrikáját átható konfliktusokat. Ám mennyivel izgalmasabb ebben az esetben mélyebben gyökerező és általánosabb emberi mintákat szemlélni egy bámulatosan élő díszletben.
Az élményen azonban nem pusztán a karakterek rontanak, hanem az is, hogy szerzőnk véresen komolyan vette az eposz írás – amúgy elképesztően nehéz – feladatát és rengeteg féle alműfajt, zsánerjegyet próbált összehangolni. Vannak itt dark és high fantasy elemek, nyomozás és bosszúhadjárat, szerelmi háromszögek, csaták és intrikák. Ezek összessége, mindegyik szál kellő kibontása pedig nem egyszer eredményez csapongást és bizonytalanítja el az olvasót, tulajdonképpen min is van a fókusz?
A Fekete leopárd, vörös farkas ambiciózus vállalkozás, akár az irodalom egészén, akár csak a fantasy műfajon belül nézzük. Egy gigantikus fa, amire piszkosul nehéz felmászni és még csak nem is biztos, hogy tetszeni fog, amit a tetejéről látunk, de ha más miatt nem is, a felfelé vezető kalandos út miatt mindenképp megéri megmászni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
