Az Evil Dead Rise (Gonosz halott – Ébredés) nem kötődik a klasszikus Gonosz halott/Sötétség serege filmekhez, az azokat folytató sorozathoz, de még a 2013-as reboothoz sem. Tiszta lappal, teljesen új környezetben indítja újra a franchise-t, ám igazán megújítani ennek ellenére sem tudja. De azért ez is jó brutális.
Az 1981-es Gonosz halott (Evil Dead) ritka inspiráló példája annak, hogy egy jó, sőt korszakalkotó filmhez néha az is elég, ha néhány elhivatott, lelkes és kreatív barát kimennek az erdőbe egy kamerával. A kis büdzséből, kísérleti és formabontó megoldásokkal készített film gyakorlatilag rárúgta az ajtót a gyanútlan horrornézőre. Olyan elborult, groteszk és elvetemült gore-efektekkel sokkolt, amilyenhez hasonló sem volt nagyon a műfajban – főleg Hollywoodban. A pokoli forgatás pedig kifizetődött, hiszen a film nem csak a kaszáknál és a kritikusoknál közkedvelt kultklasszikus lett, de B-kategóriás szupersztárt csinált Bruce Campbellből és bebikázta az író-rendező Sam Raimi karrierjét. Aki aztán nagy állú múzsájával 6 évvel később több pénzből, profibb körülményekkel folytatás címén kvázi-újraforgatta. (Tisztázzuk: a Halott vagy hajnal–ra alcímen is futó második rész valójában egy „requel”, azaz remake és folytatás egyben. Hiszen a film első fele valójában az „előzmény újraforgatása/összefoglalása”)
Ezzel pedig Raimi gyakorlatilag ki is hozta, ami – a fiatalok megidézik a gonoszt az erdei kunyhóban – koncepcióból kihozható. Nem véletlen, hogy a második részre már nem csak a horrort, de a humort is rendesen felpörgette, amelynek köszönhetően a folytatás egy jóval egyedibb és sajátosabb film lett. (Bár megjegyzem, hogy a közhiedelemmel ellentétben már az első részben is jelen voltak a burleszk szerű elemek és a morbid humor.) Nem csoda, hogy a megújulás igényéből kiindulva a harmadik részben teljesen más irányt vett a franchise. Előzményeivel ellentétben – a rajongókat megosztó – A sötétség serege ugyanis sokkal inkább egy dark-fantasy kalandfilm, mintsem színtiszta horror. Ahogyan aztán az első két részt közvetlenül folytató Ash vs Evil Dead sorozat is egy humoros (de vérbő) kalandsorozat. A széria 2018-as befejezésével pedig (egyelőre/látszólag) mind Raimi, mind pedig a főszereplő Campbell végleg búcsút intett a gonosz halottaknak (azért executive producerként még feltűnnek).
Ugyan tíz esztendeje már egyszer megpróbálták nélkülük újrakezdeni/folytatni a franchise-t, de az vakvágányak bizonyult. Még úgy is, hogy a 2013-as Gonosz halott egy baromi hatásos és szórakoztató gorehorror. Egy modern mentalitású, de kellemesen régimódi effektekkel dolgozó gore horror.
És tulajdonképpen ugyanez mondható el a hazai mozikat – vélhetően a rettegett X korhatár besorolás miatt – sajnos elkerülő, jelenleg VOD platformokon elérhető Evil Dead Rise is (azóta már HBO Maxon). Lee Cronin filmje egy dologgal borítja meg a Gonosz halott-filmek klasszikus felállását: a „deadite”-ok lepukkant erdei viskó helyett most egy lepukkant társasházban szabadulnak el. Minden más nagyjából a megszokott mederben zajlik.
Miután férje elhagyta, Elie (Alyssa Sutherland) egyedül neveli három gyerekét egy bontásra ítélt lakóparkban. Pár nappal a kilakoltatásukat megelőzve érkezik hozzájuk az anyaság előtt élő álló, ettől gyötrődő húga. Ugyanazon az estén, amikor egy földrengés következtében megnyílik a mélygarázs alatt a föld. Így fény derül egy befalazott kamrára, ahonnan Elie hobbi-DJ fia gyorsan le is nyúl néhány régi hanglemezt és egy emberi bőrbe kötött, vérrel írt könyvet. Mindig így kezdődik, aztán meg jön a futás meg a sikítás. Csak éppen működő lift, és egyben lévő lépcsők hiányában a tizedikről nem nagyon van hova futni.
Az Evil Dead Rise brutális. Ellenben a Sikoly VI. részével, itt lehet érvelni amellett, hogy az erőszak mennyisége és prezentálása már indokolja a 18-asnál nagyobb korhatárberolást. A film jó tempóban, szépen fokozza a brutalitást, hogy a végére olyan szürreális, morbiditásba fulladjon, ami a franchise sajátja. Olló az orrba, láncfűrész a fejbe, emberi testek a faaprítóba…
Szóval minden, ami csak egy démoni vér-búcsúhoz elkel.
A mai „legacy-sequelek” által kárhoztatott horrorban értékelendő, hogy az Evil Dead Rise alapvetően nem a nosztalgiával akarja megnyerni a nézőjét. Persze a kötelező kellékek megvannak: van sörétes puska, motoros fűrész, vértenger és mindenféle egyéb testnedvek gejzírje. Ahogyan akad pár konkrét, az előző filmekből átvett/átgondolt geg, és szállóige. Van egy két eset, amikor ezek kissé erőltetnek tűnnek (muszáj beleraknunk, hiszen ez egy Evil Dead film”). Ám összességében mégsem lesz az a benyomásunk, hogy csak egy idézetgyűjteményt nézünk. Hiszen a film mind hangulatában, karaktereiben és helyszínében teljesen tiszta lappal indul. (Még a holtak könyve is teljesen új kinézetet kapott.)
A gond az, hogy tartalmilag ezek ellenére sem igazán tud olyat nyújtani, ami jelentősen több, vagy más lenne, mint mondjuk a 2013-as változat. Valamivel erőszakosabb, cinikusabb és gonoszabb is – hiszen itt nemcsak barátok, hanem konkrét családtagok csonkolják egymást. (Olyannyira, hogy a démon első áldozata éppen egy odaadó családanya.) De nagyjából ennyi.
Ugyan az elején felveti annak a lehetőségét, hogy el akarna menni egyfajta metaforikus, poszt/elevated-horror irányban. Úgy, hogy a démonokat arra használja, hogy az anyaságról beszéljen. Az anyaság félelmeit, traumáit ábrázolva. De ez végül sosem kerül igazán erősen az előtérbe. És a főszereplő karakter útja is – az elején fél az anyaságtól, aztán már nem – csak felszínesen másolja Ripley A bolygó neve: Halál-ban látott ívét. Szóval az Evil Dead megmaradt annak, ami a legelején is volt: színtiszta, bizarr gorehorrornak. Ami nem is baj, hiszen
eleve ki akarja azt, hogy a mocskos szájú, trutyit öklendező démon-zombik súlyos tanulságokkal traktálják?
Ami, miatt mégsem érződik mindig Evil Dead filmnek, az a humor fájdalmas hiánya. Csak úgy, mint a 2013-as film, ez is sokkal komolyabban veszi magát, mint a Raimi rendezte darabok. Ami azért gond, mert az első két Evil Dead mozinak éppen Raimi slap-stick humora és burleszk mentalitása adta a nagyon sajátos, páratlan atmoszféráját. Ez az egyik fő oka, ami kiemeli ezeket a filmeket a számos, hasonlóan sekélyes sztorival bíró démonhorrorok közül. E nélkül az egész kicsit sótlan. Sőt, kis túlzással, így akár bármilyen cím alatt futhatna. Pedig a főleg a Vikingek sorozatból ismert Sutherland – elképesztő fizikális alakításával – fantasztikus fő démon, és még jobb is lehetne, ha viccelhetne.
De sajnos a többi karaktere is igaz, hogy meglehetősen alulhasználtak. Egysíkúak, de nem olyan szórakoztatóan karikatúra jelleggel, mint Raimi filmjeiben. Látszólag hiába sokszínűek, a legtöbbjük csak azért jött, hogy egy-két mondat után meghaljon.
Amin azonban mégis érződik az eredeti Evil Dead szellemisége, az a fényképezés.
Talán nem csoda, hiszen a film operatőre az a Dave Garbett, aki korábban az Ash vs Evil Dead sorozat több részén is dolgozott. Az Evil Dead Rise nemcsak marha jól néz ki, de olykor kifejezetten egyedi és izgalmas vizuális megoldásokat használ. Rengeteg – a megszokott, de itt is jól működő dutch tilten túl – szokatlan, dinamikus és friss beállítást alkalmaz. Ezek nem csak remekül szolgálják, de építik is a horrort és a feszültséget. Sőt képesek a filmnek egy olyan egyedibb atmoszférát adni – lásd, amikor a kukucskálón keresztül követjük az akciót -, ami kicsit képes ellensúlyozni a humor hiányát. A feszes, jól szerkesztett tempó mellett főleg az ilyen megoldások teszik szórakoztatóvá a filmet.
Technikailag tehát kifogástalan az Evil Dead Rise. Alapvetően gorehorrorként is jól funkcionál. A brutalitás nem csak kegyetlen, de olykor kreatív és ötletes is. A 90 perces játék időre pedig nem sok üresjárat jut, mire eljutunk az üdítően vad fináléhoz. Ám mindezek mellett is – főleg, mert mintha a cold-open és a zárójelenet kecsegtetne a folytatás esélyével – felmerül a kérdés, hogy tényleg szükség van-e egy új Evil Dead filmsorozatra, ha az csak külsőségeiben tud megújulni. Persze ez a legtöbb horror franchise-ról elmondható. Ha pedig minden „fölösleges bőrlehúzás” ezt a színvonalat hozná, akkor Hollywood sem lenne olyan gonosz hely.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
