Kamasz főhős, helyes fiú, tragikus múlt, némi fantasy és romantika, meg egy road movie, ami végigvisz minket Japánon – ezt tartogatja számunkra Shinkai Makoto új filmje, a Suzume. Bár sok kliséből építkezik, és saját ötleteiből is újrahasznosít néhányat, a Mi a neved? alkotója ezúttal is bebizonyítja, hogy érdemes figyelni a munkásságára.
A történet szerint Iwato Suzume tizenhét éves lány, aki nagynénje gyámsága alatt él egy japán vidéki városban. Az élete látszólag teljesen átlagos, amikor egy nap iskolába menet belefut egy jóképű fiúba, aki egy ajtót keres a közeli romokban. Suzume rövid tépelődést követően az idegen nyomába ered, akiről megtudja, hogy egy Záró, egy olyan ősi vérvonal tagja, aki az Öröklétbe nyíló átjárókat keresi az országban minden olyan helyen, amit elhagytak az emberi érzések. Ha egy ajtó nyitva marad, az katasztrófával fenyeget. Suzume egy véletlen folytán elszabadítja az ajtókat őrző egyik istenséget, így a fiúval, Sotával összefogva neki kell vágniuk Japánnak, hogy helyrehozzák a hibáját.
A Suzume bár nem erősen mitológiai alapú, de mégis, sok eleme idézi a történelmi Japánt, és ottani onmyojik (japán ördögűzők) világát, erre pedig rá is játszik a rajzolt jelenetekkel, Sota családjának hátterével, néhány kis történelmi gondolattal. A túlvilágképe – animációra és üzenetre egyaránt – gyönyörű, Daijin és Sadaijin, a két macskaistenség szórakoztató, és sokszor nagyon aranyos, az ajtók zárásai pedig gyakran kifejezetten meghatóak… ahogy felcsendül a vokál, Sota elkezd szavalni, felragyog a kulcslyuk, teljesen elvarázsolódhat a néző is. A központi gondolat, hogy az ajtók olyan helyeken tűnnek fel, ahol elvesztek az érzések, és a természet istenei visszahódítanák, ami az övék, kicsit talán esetlen, de mégis működik. Kifejező az is, Suzume és Sota sosem gyárépületekhez mentek ajtókat keresni, hanem üdülőhelyeket, vidámparkokat, iskolákat látogattak meg, olyan helyeket, ahol tényleg érzelmek voltak, és amik jelentettek az embereknek valamit; ez a szeretet, és az ott átélt élmények pedig akkor is fontosak, mikor az épületek helyén már csak romok maradnak.
A road movie szálon a rengeteg új ismerős, akikkel Suzume találkozik, számos humoros szituációt is tartogat, hiába van egy kicsit keserédes, klasszikusan Shinkai Makoto filmjeire jellemző hangulata a filmnek, mégis, újra és újra azon kaphatjuk magunkat, hogy hangosan nevetünk a poénokon.
Suzume személyes traumáját ennek ellenére ugyancsak gyönyörűen kezeli – szerves része a karakterének, meghatározza a teljes cselekményt, de mégsem tolakodó, és nem nyomja agyon azt.
A tragédiát, amin kislányként átment, reálisan kezeli: egy kis tüskeként, ami hat az életről alkotott képére, néhány sötétebb pillanatban felszínre tör, de amivel nem tudna együtt élni, ha minden pillanatban vele foglalkozna. Az pedig, ahogy a fantasy szál összefut az ő személyes gyógyulásával, különösen szép, és nagyon is inspiráló.
A Suzume bár látszólag egyszerű, de folyamatosan tartogat csavarokat, és még a végére is van, amit nehéz kibogozni. Pontosan hogy jelennek meg az ajtók, kinek mi a célja, ki mennyit tudott valójában? Mennyire volt véletlen, hogy pont Suzume futott bele Sotába azon a reggelen, és pont ő keveredett ebbe a kalandba, amire nagyon is szüksége volt, személyes szinten is?
A cselekménynél is komolyabb erénye a Suzumének a karakterei és a köztük lévő kapcsolatok ábrázolása. Suzumén kívül Sota, és a vele való szerelmi szál is nagyon kellemes meglepetést jelent – különösen, mert Sota a történet nagy részét elváltozott alakban tölti, így sem Suzumének, sem a nézőnek nem jut ideje és lehetősége arra, hogy kifejezetten a „helyes fiúként” gondoljon rá. A szerelmi szál ugyan gyorsan épül (a teljes cselekmény, amiben a főhősök együtt vannak, nagyjából négynapos), de sokat javít a hihetőségén, hogy egymás megismerése, és az egymásrautaltság adja az alapját, nem csak a fizikai vonzalom. Egyszerűen érződik, hogy a karakterek barátok is lesznek, nem csak szerelmesek, és ezt jó nézni. A kapcsolat kifutása is jó érzéssel tölti el a nézőt, van benne annyi nyitva hagyott kérdés és előreutalás, hogy úgy érezzük, szép lezárás volt, de tudjuk, hogy van folytatás.
Kellemes és reális szülőkarakter Suzume nagynénje, Tamaki, aki feladta a fiatalságát, hogy felnevelje az elárvult unokahúgát, és a film nagyon jól játszik a kérdéssel, hogy ha ott is a szeretet, ha jó is a kapcsolat a gyerekkel, mennyi frusztrációval és nehézséggel jár egy ilyen helyzet a szülő számára. Sota barátja, Serizawa bolondos, fiatal, tipikus egyetemista karakter, de az ő humora, és különösen a dinamikája Tamakival nagyon kell a film nyomasztóbb szakaszaihoz. De elmondható minden állomásról, a mandarinfarmon dolgozó lánytól, a bárban éneklő Rumiig, hogy életszerű, és roppant kedvelhető figurákat kaptunk, akik szépen megmutatják, hogy Suzume kalandjában is, nem csak a cél, hanem az út, és a közben kialakított kapcsolatok is fontosak voltak.
Shinkai filmjeinek mindig kiemelkedő eleme volt az animáció, és ebben most sem okoz csalódást. Minden, amit az ajtókon túl látunk, varázslatos, de az átkúszó férgek, az eső, a tájak is lenyűgözőek tudnak lenni. A zene ugyancsak kiváló, az egész OST tele van emlékezetes darabokkal – és természetesen felcsendül az előzetesben is hallható, RADWIMPS által szerzett fő téma is. A szinkronszínészek szintén kitesznek magukért. Nincs olyan alakítás, amit ki lehetne emelni, de mindegyik hang tökéletesen illik a karakterekhez. Bár a mozikba került, magyar szinkron nem készült hozzá, így aki ilyen módon szeretné megismerni a Suzumét, az is élvezheti az eredeti nyelv élményét.
Miért is mondhatjuk, hogy a Suzume a tökéletes Young Adult? Mert lényegében a műfaj összes kliséjét felvonultatja, de mégis mindegyiket tudja finoman és pozitívan kezelni a súlyos elemektől (személyes traumák), a nehezen eltalálhatókon át (szerelmi szál, szülőkkel való kapcsolat, korkülönbség – mivel Sota végzős egyetemista, Suzume pedig még gimnáziumba jár, ezt is érdemes említeni) az egészen könnyed részletekig (humor).
A részek összeállnak egésszé, a coming of age hangulat is a helyén van, egyszerűen pont az elevenedik meg a képernyőn, amit az ember vár, ha levesz egy kamaszoknak szóló romantikus fantasy-t a polcról.
Éppen ezért ajánlható bármelyik korosztálynak, ha szeretne két órára autóba ülni, és hajszolni az emlékeket egy bolond párossal.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
