Howard Zinn 1980-as történelmi könyve, Az amerikai birodalom alulnézetben képregényfeldolgozásként került a magyar közönség elé. A kiadvány pontosan azt kínálja, amit a cím ígér: az Egyesült Államok bel- és nemzetközi politikai tevékenységéről kapunk vehemens baloldali kritikát, csak ezúttal nem folyószöveg, hanem egy eklektikus művészeti kivitelezésű, de élvezhető képregény alakjában.
Who the Hell is Howard Zinn?
Howard Zinn (1922-2010) amerikai történész, író, egyetemi oktató, aktivista volt. Elsősorban a baloldali/rendszerkritikus aktivizmus körében ismert mint olyan értelmiségi, aki a történelmet az elnyomottak szemszögéből értelmezi. Kritikus volt az olyan narratívákkal szemben, amelyek a „nagy” történelmi személyiségek és a „jó” oldalon álló üzletemberek, katonák, értelmiségiek, stb. szerepének tulajdonítanak elsődleges jelentőséget a történelem alakításában. Ehelyett a ritkán látható történelem érdekelte. Arra volt kíváncsi, hogy a kevésbé tehetősek és a különböző okokból kiszolgáltatott, marginalizált társadalmi csoportok számára mit jelentett az amerikai belföldi -és nemzetközi politizálás. Hozzáállása markánsan elit- és tőkekritikus, s ezt azzal a felfogással együtt képviselte, hogy
Szakmai pályafutását is ez a szellemiség jellemezte. Egyik ilyen karakteres lépése az volt, amikor az atlantai Spelman College, egy – mind a mai napig – kizárólag fekete nők számára nyitva álló egyetem oktatójaként politikai aktivizmusra buzdította tanítványait, nevezetesen arra, hogy szembeszegüljenek a városi könyvtár szegregációs szabályzatával, s ennek következtében Zinnt 1963-ban kirúgták. Zinn a második világháborúban a légierőnél szolgált. Életének e szakaszában érte sorsfordító felismerés: részt vett a franciaországi Royan városát érő terrorbombázásban, amit azért rendeltek el, mert néhány ezer német katona ott rejtőzködött. Nem mellesleg szólva ezen a bevetésen „tesztelték” először a napalmot.
Zinn kevésbé ismert a magyar közönség számára, hosszú ideig egyetlen kiadványa volt olvasható magyar nyelven, az Engedetlenség és demokrácia (Disobedience and Democracy). Ezen a helyzeten újabban a Három színdarab – Howard Zinn politikai színháza (Three Plays: The Political Theater of Howard Zinn), valamint kritikánk tárgya, Az amerikai birodalom alulnézetben (A People’s History of the American Empire) képregényadaptációja változtatott.
Jöjjön egy kis címmeditáció!
Elöljáróban szenteljünk néhány gondolatot a címfordításnak, és azon keresztül e ritkán látható történelmet ismertető mű aktualitásának! A fordítás Piróth Attila munkája, akinek a többi Zinn-írás magyarba átültetését is köszönhetjük, és aki a képregényt kiadó Théâtre le Levain alapítója is – szerelemprojekt és társadalmi aktivizmus ez a javából. Ez a képregény Zinn 1980-as tudományos monográfiájának képregényfeldolgozása. A monográfia angolul is csak United States-t említ, az „amerikai birodalom” a képregényadaptációval került a címbe. De ami fontos: az eredeti cím a people’s history kifejezést tartalmazza, ami szó szerint azt jelenti, „a nép történelme”, és az átlagember, a „keményen dolgozó kisember” nézőpontját vetíti előre. Ennél árnyalatnyit erőteljesebb fogalmazás a magyar címben olvasható „alulnézetből”. Első ránézésre nincs érdemi különbség a két nyelvben alkalmazott szóhasználat között. Csakhogy a people szóhoz képest az „alulnézetből” egy viszonylagosabb, relatívabb kifejezés: ha alulnézetről beszélünk, az valamihez képest van alul, vagyis viszonylagos és kontextustól függő, kik vannak „felül”, kik „alul”. Az „alulnézet” tehát rugalmasabb szóhasználat, mint a people; ez utóbbiról nagy bizonyossággal lehet asszociálni a munkásosztályra. Az „alulnézet”-ben implikált elnyomottság jelentése viszont igencsak észlelhetően változott 1980-hoz képest.
Ez a fordítási megoldás tükrözi azt a tendenciát, hogy a XXI. századra a munkásosztály és az elnyomottság fogalmai eltávolodtak egymástól. Zinn meghalt 2010-ben, ezért nem volt alkalma látni Trump választási győzelmét és azt, hogy a populista jobboldal sikerrel szólítja meg az egzisztenciális szorongásokkal terhelt (javarészt fehér) munkásosztályt, miközben a fehérség mint olyan a „privilegizáltság” szinonimájává vált, az „elnyomottság” pedig inkább a klasszikus (marxi) osztályhelyzet helyett bőrszínhez, nemhez, nemi orientációhoz vagy identitáshoz kötődik. Nem mellékesen itt érdemes utalni arra – nem a kritika, inkább csak a szemléltetés céljából –, hogy melegekről, pláne egyéb szexuális kisebbségekről egy árva szó sem esik a műben (leglábbis a képregényben biztosan nem), pedig az ő helyzetük sem volt piskóta. Rendkívül sokrétű problémahalmazról van szó, amire ezerféleképpen reflektáltak; de amire ki akarok lyukadni: nagyon-nagyon markánsan érződik e képregényadaptáción, hogy egy, a XX. századból származó írást dolgoz fel, és ez már a címfordításon is tetten érhető.
Hogy állunk a koncepcióval?
Az eredeti könyv bő 700 oldal, ami gombócból is sok. A képregényfeldolgozás a maga több mint 280 oldalával arányaiban megfeleltethető ennek a gombócmennyiségnek. A grafikai kivitelezés Mike Konopacki keze munkája, az átültetés koncepciója pedig Dave Wagner kreatív szellemét dicséri. Kockázatos vállalásnak tűnhet egy ennyire robusztus alkotást képregényre vinni, de az egész nagymértékben azon múlik, mire tartunk képesnek egy olyan médiumot, amit a közbeszéd mind a mai napig a felszínességgel és a gyerekességgel azonosít. Szó se róla, Az amerikai birodalom alulnézetben voltaképpen történelemkönyv, csak éppen képregény alakban, ez pedig nem könnyíti meg az olvasó dolgát. Sem az oldalszám, sem a nagy lapméret, sem a nagy méretből következően tetemes információmennyiség, sem a képi világ nem teszi csalogatóvá ezt a kiadványt. Annyi tehát bizton állítható: primitív adaptációról szó sincs. Viszont ha az ember nyugodt környezetben és időben nekiül és rászánja a koncentrációt, a képregény hamar megnyílik előtte, és elég jól bele lehet rázódni. A befogadhatóság tehát csak elsőre tűnik komoly kihívásnak.
Látszólag a képregény felépítése sem a könnyed fogyasztást támogatja.
Az amerikai birodalom alulnézetben egy történelemelbeszélés. A képregény nem fedi le a teljes kötetet, és míg amaz – alcíméhez hűen – az amerikai kontinens felfedezésével indul, ez a Wounded Knee-i mészárlással – az 1890-es esztendővel – veszi kezdetét. Ettől a ponttól időrendben tekintjük át az amerikai történelem fontosabb állomásait – és jutunk el Zinn koráig. A történelmi események ismertetését végigkíséri Zinn portréja és narrációja, mintha az olvasó a szerző előadását hallgatva látná maga előtt a múltat. A történelmi szálba beleszövődik a szerző élete és tapasztalatai, s így az általános összefüggéseket személyes élmények fűszerezik. A monokróm képi világ túlnyomórészt többé-kevésbé realisztikus, de időnként a rajzoló alkalmaz némi komikus torzítást, nem ritkán akkor, amikor meglehetősen gyermekded módon karikírozza ki a gonosz tőkések, politikusok és egyéb elnyomó osztálybeliek vonásait. Emellett időről időre valódi fotók, korabeli karikatúrák egészítik ki a képregényes rekonstrukciót. Ez a kissé kollázsszerű elrendezés jellemzi Az amerikai birodalom alulnézetben képregényverziójának meglehetősen eklektikus művészeti kivitelezését.
Ami pedig a tartalmat illeti, elvtársak…
Ez egy baloldali kiadvány; előlapja tanúsága alapján médiapartnerei a Mérce és a Tett. Ez a tény jóformán mindent elmond a képregényről (mellesleg Zinnről is), egyúttal kijelöli potenciális olvasói körét és a várható reakciókat is. Ehhez tulajdonképpen nehéz bármit hozzátenni. Az amerikai birodalom alulnézetből jól körülírható értékrend és ideológia jegyében íródott, ezt a képregényváltozatba híven sikerült átemelni. Zinn fontos problémákra tapint rá, könyörtelenül mutat rá a visszaélésekre, a jogtiprásokra, adott esetben tömeggyilkosságokra, amelyek végigkísérték az Egyesült Államok területi gyarapodását és világpolitikai szerepvállalását. Rávilágít nagyra tartott nyugati civilizációnk sötét titkaira, bűneire, és rávezeti az olvasót, milyen atrocitások és elnyomás kísérte az Egyesült Államok világhatalmi státuszát, és ezért milyen árat fizettek más országok. A szocialista aktivisták és a nemzeti forradalmárok szó szerint és metaforikus értelemben is képregényhősökként jelennek meg előttünk, amolyan proletár Igazság Ligájaként, akik a kizsákmányolás ellen küzdenek az egyenlőségért és a haladásért.
Személyes „kedvencem” Eugene Debs, aki roppant szimpatikus, szellemes, hidegvérét soha el nem veszítő munkásmozgalmárként mutatkozik be.
De maga a szerző is csatlakozik a Ligához, és ami azt illeti, érdekfeszítő, amit a gyerekkoráról mesél; továbbá felemelő pillanat a történetben, ahogy hadnagyként kiáll egy fekete katona mellett, csakúgy, mint a későbbi Spelman College-beli „rendzavarása”. Hogy ebből mi önfényezés és mi nem az, nem lehet tudni, de az olvasó könnyen érzi a késztetést, hogy legalább átmenetileg felfüggessze a szkepszist.
Ezzel elértünk e grafikus történelemkönyv fő problémájához. Az amerikai birodalom története alulnézetbent átjárja egyfajta naiv jó-rossz felosztás. Könnyen lehet, hogy erre szükség volt az erőteljesebb dramaturgiai hatás érdekében, az is lehet, hogy maga az eredeti monográfia is ugyanebben a szellemiségben íródott az 1980-as évtized optimizmusa közepette. Akárhogy is, a „jófiúk a rosszfiúk ellen” hangulat helyenként már-már gyermekdeddé teszi a történetmesélést. A képregény túlságosan a szánkba rágja, kik állnak a jó és a rossz oldalon, így nem marad tér az olvasói reflexiónak. A helyzeten nem segít az olykor önparódiába hajló grafikai kíséret, mint például amikor George W. Bush majomszerű vonásokat kap (oké, ezt teljesen megértem…), vagy amikor a tőkések nagyon gonoszul és kapzsin vigyorognak és kacagnak az újságírók meg a nép arcába.
A képregény egy rossz értelemben vett mesejelleget kap, az olvasó pedig egy nagy adag hiányérzetet, amiért megvonták tőle az árnyalt mérlegelés lehetőségét.
Van a képregénynek egy titkos hőse, „aki” talán nincs túlhangsúlyozva, mégis elengedhetetlen, hogy foglalkozzunk vele, mert ennek révén tudjuk valóban megfelelő kritikai kontextusba helyezni ezt a kiadványt. Ez a titkos hős nem más, mint a The New York Times, illetve általánosságban az újságíró-társadalom. Több ízben olvashatjuk, hogy a New York Times vagy más lap megszellőztette az éppen tárgyalt állami vagy nagyvállalati disznóságot, olyanról azonban nem sűrűn történik említés, hogy a kritikus újságírókat átnevelőtáborokba zárják, bebörtönzik, elmegyógyintézetbe zárják, meggyilkolják vagy egyéb barátságos módszerrel félreállítják. Az Egyesült Államokban a kritikus újságírás – többnyire – nem von maga után állami retorziót. A jelek szerint a kritikus aktivizmus sem, mert akárhogy is nézem, Zinn a Boston University politikatudomány-oktatójaként vonult vissza 1988-ban.
Ezzel pedig kirajzolódik egy feloldhatatlan ellentmondás, ami nem Zinn munkásságának sajátja, hanem az egész eszmeiségé, amit képvisel. Zinn élesen bírált és ellenzett mindennemű hadviselést és katonai beavatkozást az Egyesült Államok részéről és nem habozott leleplezni az atrocitásokat, az erőszakot. Pályafutásának jelentős részében az Egyesült Államok hidegháborúban állt a Szovjetunióval és a kommunista blokkal – egy olyan hatalmi pólussal és civilizációval, ahol a rendszerkritikus gondolkodók nem ússzák meg egy katedrával a Boston Universityn. Zinn újra meg újra szembesít bennünket a kérdéssel, elfogadható-e az erőszak, az elnyomás, a más országok ügyeibe történő beavatkozás. A válasz nyilván nem. Csakhogy Zinn műve kifejezetten az Egyesült Államokra fókuszál, ami egyrészt értelemszerű, hiszen amerikai szerzőről beszélünk, másrészt viszont így háttérbe szorul egy másik, kellemetlenebb kérdés: az a birodalom kínozhasson embereket, ahol a kínzásokat büntetlenül lehozhatja a New York Times, vagy az, ahol az ilyesminek halál a jutalma? Ez a geopolitikai – és civilizációs – nézőpont jóformán teljesen hiányzik, mintha az Egyesült Államok csak úgy légüres térben gyarmatosítgatott volna.
Verdikt
Az amerikai birodalom története alulnézetben egy képregénybe oltott történelemkönv, amiben egy ritkán látott történelem jelenik meg, s ekként úttörő és rendhagyó vállalkozás. Egyfelől markáns politikai és társadalomkritikát tartalmaz egy jól beazonosítható értékrend jegyében, másrészt kísérlet arra, hogy a képregény mennyire lehet alkalmas a tényállításokkal egybekötött értékítéletek kifejezésére. Képi stílusa kissé bonyolult, nem azonnal adja meg magát, de nem nehéz ráhangolódni; ennél szembeszökőbb, hogy minden felemelő mozzanat mellett is olykor-olykor szemöldökfelvonásra sarkallja az olvasót.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
