Több éves kutatómunkánk érett be végre áprilisra: a Roboraptor elhozza Magyarország talán két legnagyobb elfeledett remekművét! A jampecinvázió és A bitanghal duplabemutatójával túlzás nélkül írhatjuk, hogy történelmi sebeket gyógyítunk be.
Hogyan nem lett Magyarországnak inváziós sci-fije? A jampecinvázió elfeledett története
Kevesen tudják, de az ‘50-es években a honi filmgyártás is kitermelte a saját inváziós rémfilmjét. A produkció keletkezésének és sorsának története azonban talán érdekesebb, mint amit a forgatókönyvírók papírra vetettek.
1954-ben a Magyar Nemzeti Filmgyártó Vállalat titokban elkezdte előkészíteni egy olyan film legyártását, ami a korszak meghatározó amerikai mozgóképeit idézte, mint például A világok háborúját vagy a Hódítók a Marsról-t.
Az itthoni szocreál kultúrpolitika népnevelő termelési filmjeinek sematikus jellege könnyen párhuzamba állítható a hollywoodi sci-fikkel. Ugyanis mindkét filmirányzat jól felismerhető, vaskos sablonokból épült fel, csak a vasfüggöny két oldalán, két eltérő ideológiai célt szolgálva. A strukturális hasonlóságokat látva a kulturális minisztérium Filmfőigazgatósága meglátta a lehetőséget, és az amerikai inváziós filmek szocreál elvű kigúnyolására adott utasítást. Mondani sem kell, az elsődlegesen fiatalokat megcélzó film példátlanul merész és szokatlan zsánerfilmes próbálkozásnak bizonyult, ami végül sosem került mozikba. A minden szempontból grandiózusnak szánt A jampecinvázió nemcsak a magyar filmtörténet legméltatlanabbul eltüntetett produkciója a Drakula halála mellett, de Jodorowsky Dűnéjével vetekszik.
A filmben a korszak több híres színésze is feltűnt, köztük Szirtes Ádám, Soós Imre, Ferrari Violetta és Törőcsik Mari is. A rendezésért pedig egyenesen két alkotó felelt: Fábri Zoltán és Máriássy Félix. A jampecinvázió olyannyira nagyratörő és egyedülálló vállalkozás volt, hogy az akciójelenetekre amerikában tanult kaszkadőröket (valójában szovjet kémeket) is szerződtettek. Néhány csatajelenet megrendezését pedig Makk Károlyra bízták, aki már kezdetekben is elhatárolódott attól, hogy feltűnjön a neve a stáblistán. A rendkívül megfeszített tempót diktáló menetrendben készült film forgatásán végül Fábri és Máriássy rendesen hajba kapott, és egyikük sem vállalta a rendezői titulust. Ennek értelmében végül a stáblistán és a néhány elkészült mintaplakáton is Gipsz Jakabot tüntették fel a film rendezőjeként.
A két rendezőóriás közti feszültséget az okozta, hogy a saját jeleneteik teljesen más stílusban fogantak. A vágás során szinte lehetetlen volt összhangba hozni őket, ami végül tonális és ideológiai problémákat is eredményezett. A Filmfőigazgatóság eredendő célja ugyanis az lett volna, hogy nem titkolt módon figurázza ki az inváziós sci-fik sablonjait, miközben a szocreál művészet népnevelő elveihez is hű marad. A végeredmény, talán mondani sem kell, egyenesen katasztrofális lett.
A történet egy fiktív városka acélgyárában kezdődik, ahol napról napra egyre több a hiányzó munkás. Amikor viszont pár nappal később a munkakerülő dolgozók újra felvennék a melót, öltözékük teljesen eltér a munkavédelmi kívánalmaktól. Lakkcipőt és tiri-tarka, színes foltokkal ékesített zakót, a nők pöttyös ruhát viselnek, testük pedig állandó rángatózásra emlékeztető táncot jár. Erőszakkal átveszik a hatalmat a gyár felett, ahol megállás nélkül rock and roll zenére duhajkodnak, őrült táncra kényszerítve mindenkit. A soha nem látott mélyrepülést mutató darabszámok cselekvésre késztetik az üzem sztahanovista élmunkásait: sarlót, kalapácsot, lángvágót és egyéb szerszámokat ragadva esnek neki a tomboló társaiknak.
Ám legnagyobb meglepetésükre, a munkaeszközökkel végzett pusztítás során rájönnek, hogy a társaik már nem emberi lények. A holttestek helyén zöldes, növényalapú, gőzölgő trutyit találnak. A városban egyre több lesz a rejtélyes eltűnés és jampecként visszatérés. A dolgozók a gyár tudósaival együtt rájönnek, hogy a jampifertőzés egy bekapcsolva hagyott, dekadens rock and roll zenét végtelenítve sugárzó lemezjátszótól ered. Teherautóra pattanva Budapestre indulnak figyelmeztetni a pártvezetést, ám a fővárosba érve szembesülnek a még nagyobb problémával. A jampecként tomboló idegenek már megszállták az egész várost, és eredeti alakjukban is a pártszékház elfoglalásán dolgoznak. Az élmunkások a teljes arzánéljukat felvonultató karhatalmi erőkkel összefogva vetik bele magukat a csatába.
Katona, munkás, háziasszony, tudós és politikus végül együttes erővel győzedelmeskednek az imperialistának hitt földönkívüli betolakodók felett.
A már említett kreatív ellentétek mellett az is hozzájárult A jampecinvázió bukásához, hogy az éppen betegeskedő Darvas József népművelési minisztert helyettesítő Áprily Gerzson felbújtónak találta a filmet. Szerinte éppen ellenkező hatást érne el a film, ha bemutatnák, és a fiatalok ellenforradalmat szítva rohamoznák meg az utcákat. Az 1956-ra teljes egészében elkészült mű így sosem került a mozikba, egyetlen megmaradt kópiáját pedig megsemmisítésre ítélték. Csak évtizedekkel később derült ki, hogy a szalagokat valójában felszabdalták és minden képkockája máshoz került. A film teljes renoválása azonban lehetetlenné vált. Érdekesség, hogy Antal Nimród egy meglehetősen ritka és azóta már megsemmisült folyóirat beszámolójára akadt egy egyetemi könyvtárban. A cikk és néhány a filmen dolgozó ember segítségével (pontatlanul) rekonstruálta A jampecinvázió néhány jelenetét. Az újraforgatott szekvenciák végül az Up! együttes A nap című dalához készült videoklipjéhez lettek felhasználva.
Spielberg Cápájának elveszett eredetije: A bitanghal
A bitanghal Bacsó Péter 1961-es filmje a korabeli balatoni viszonyokról, amit később A tanúhoz hasonlóan az államhatalom Magyarország rossz hírének keltése miatt tiltólistára helyezett. Az egyetlen megmaradt kópiát a hetvenes években amerikai kémek Hollywoodba csempészték, ahol nem sokkal később Cápa címmel forgattak újra, de ez a verzió természetesen halovány utánzata csupán a nagyszerű eredetinek. Peter Benchley tollából emellett könyv is íródott a műből, ami aztán tényleg Fekete István örökségébe arcátlanul belegázoló, igaz gyökereit végképp el- és letagadó fércmű.
A bitanghal Balatonpocsolyán, egy szociális üdülőhely strandján játszódik, ahol a tó vízállása kellően alacsony a nyugodt pancsoláshoz. Egy éjszaka szörnyű tragédia történik: rendszerellenes fiatalok bemásznak az üdülőövezet területére, ahol farmernadrágba bújva lázító rockzene bömböltetésébe kezdenek hordozható Szokol-rádiójukról.
Egyikük részegen a kihelyezett táblák egyértelmű tiltása ellenére illegális fürdőzésbe kezd, aminek meg is lesz az eredménye, igaz, az a legképzettebb halőrt is váratlanul éri: az agitátort felfalja egy addig ismeretlen vízi ragadozó, ami feltehetőleg a Zala-folyón keresztül került a Balatonba, és a Fekete-tavi mocsárban mutálódott rettenetes mód veszélyessé.
A Zenthe Ferenc által alakított (hol volt ekkor még A Tenkes kapitánya!) Márton bajtárs, a vízi rendészet főfelügyelője – vegyük észre, hogy az imperialista tolvajok még az 1975-ös verzióban Roy Schneider megformálta főhős, Martin rendőr nevét sem dolgozták át trehányságukban – néhány doboz helyi világos sör és egy túlárazott sajtos-tejfeles lángos társaságában ki is ül a partra, hátha a bitanghal tanúvallomást kíván tenni. Ám az idegenszívű beste ehelyett a harminc centis vízben vergődve szovjet matracokat lyukasztgat, illetve hozza a frászt a keleti blokk szerencséseiből összeverődött díszes közönségre, akiknek aztán egyenként kell emberünknek elmagyaráznia, hogy vizeink élővilága akkor is páratlan, ha néhány NDK-s turista bennük hirtelen lesz lábatlan (elnézést). Ha ez nem lenne elég, a Haltani Társaság Budapestről érkező munkatársa, Hopplá Máté kartárs (Pásztor Erzsi) a fürdőhely bezárását szorgalmazza, amiről a város polgármestere, egyben a helyi lángos sütöde tulajdonosa, Balassa elvtárs (Latinovits Zoltán) hallani sem akar.
Márton bajtárs a párthűsége és hivatása közötti konfliktusban őrlődve egyik éjjel egy szál szigonnyal veszi be magát a tóba, hogy kezébe vegye az igazságszolgáltatást. Küldetésében partnerre talál a vele aznap este aktívan együtt poharazó Hopplá kartársban és a Bánhidi László alakította Matula bácsiban, akiről kevesen tudják, hogy itt lépett (víz)színre először. Miközben Zenthe és Pásztor gumicsizmás karaktere többszáz méteren át gázol a térdig érő veszedelemben, Bánhidi a parton megfeneklett ladikjáról óbégat utánuk, hogy hagyják a bitanghalat a határőrség speciális alakulatára, az elvtársakat eddigre túlfűti a pálinkába pácolt forradalmi hevület. Hiába azonban a nép bölcsének egyre távolodó hangja, a két nemzeti hős tragikus halált hal a Balaton közepén, testüket pedig elnyeli a nádas. A bitanghal sosem kerül elő, mintha csak a természet késztette volna meghátrálásra, így róva le tiszteletét a szocialista bátorság előtt.
Sokan sokat vitatkoztak anno a történet rejtett üzenetén, ebbe tehát mi most bele sem kezdenénk.
Zenthe érzékeny jellemábrázolását sem akarjuk újfent dicsérni, megtették már előttük azt éppen elegen, inkább vegyük észre a fiatal Kulka Jánost élete első szerepében, a bitanghal izzasztó kaucsukgúnyájában lubickolni.
Nem vesszük? Hát éppen ez az! A későbbi színészóriás már ekkor megcsillantotta kaméleoni átváltozóképességét – ahol Steven Spielberg méregdrága trükkökre támaszkodik, ott mi, magyarok tehetséggel és furmánnyal hozzuk szintbe a mérleget. És ha már a feldolgozás szóba került, ejtsünk egy-két szót arról is: természetesen „halivudizálva” lett a drámai végkifejlet, és – nem meglepő módon – a Balaton csodálatos halgazdagságának bemutatását sem tudták az Atlanti óceánban reprodukálni. Ebben a verzióban elvész a bitanghal misztikuma, ahogy azt szájbarágósan egy cápára cserélik, melyből amúgy mintha összesen kettő példány élne a sós vízben: egy, amiről azt hiszik a történet elején, hogy a gyilkos nagy fehér, és egy másik, ami a tényleges elkövető. Ennek furcsaságán nem szükséges sokat töprengenünk – az a rengeteg haláru az amerikai üzletek polcain nyilván hazugság, propaganda volt már akkoriban is.
Szeretnénk ajánlani ezt a mesterművet, de mint azt bizonyára tudjuk, azt (is) elirigyelte tőlünk a nyugat, és feltehetőleg a Los Angeles-béli erkölcsi pokolkatlan legmélyebb bugyrában őrizgetik a magyarok istenének amúgy mindent látó szeme elől. Érjük be tehát – jobb híján – a színes-szagos feldolgozással, ami a csalódás könnyein át nagy adag szódával talán fogyasztható, de legalább nem megtekintéséhez ültünkből felállni, mint a Himnuszhoz.
A cikkben tárgyalt filmekről fennmaradt anekdotákról itt tudhatsz meg még ennél is többet.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
