Sylvester Stallone a korábbi cameók és vendégszerepek után most először vállalt főszerepet sorozatban. Nem akármilyen projektet választott, hiszen a Yellowstone és a Mayor of Kingstown alkotójának, a Sicario-filmek forgatókönyvét is jegyző Taylor Sheridannek újabb szériájáról, a Tulsa Kingről van szó, amely a maffiafilmek és westernek műfaját keveri. Évadkritika.
A „Tábornok” becenevű New York-i olasz-amerikai gengszter, Dwight Manfredi (Stallone) a történet elején éppen kiszabadul a börtönből, ahol két és fél évtizedig raboskodott. Mivel annyi éven át kitartott és nem dobta fel a családot, amelyet szolgált, valamiféle jutalomra számít, de amit kap, az inkább tűnik számára büntetésnek: elküldik Tulsába, hogy ott hozza létre a bűnszervezetük helyi leágazását, a saját vezetésével. Bár Dwight számára teljesen idegen a vidéki Amerika világa, viszonylag könnyen boldogul kényszerű száműzetésében. Sikerei persze előbb-utóbb szükségszerűen a helyi rosszfiúkkal való összetűzéshez vezetnek, és saját szervezetén belül is sikerül ellenségeket szereznie.
Az utóbbi években Stallonének azok voltak a jobban sikerült projektjei, amelyekben képes volt valamiféle önreflexióra: ilyen az Expendables-trilógia az önironikusságával vagy a Creed-filmek, amelyekben mint idős Rocky továbbadja a stafétát az új generációt képviselő Michael B. Jordannek. Ezek sorába illik a Tulsa King is, hiszen főhőse egy régi vágású fazon, aki újra és újra szembesül azzal, mennyit változott a világ az elmúlt évtizedekben –
a karakter lényegében a Stallone-hoz hasonló régi, macsó akciósztárok metaforája, akik felett már kezd eljárni az idő.
Mivel azonban ennek ő maga is tudatában van, nem fordul paródiába az egész, noha a dolog okoz néhány komikus helyzetet. Visszatérő humorforrás az évad során, hogy Dwight értetlenkedve vagy felháborodva fogadja az új dolgokat: az egyik epizódban például kiakad azon, hogy egy helyen nem fogadnak el készpénzt.
A főhőst körülvevő többi karakter is hasonlóképpen sztereotip, sematikus figura, ugyanakkor ahogy a Tábornok szerepét Stallonére szabták, úgy a többiek esetében is eltalálták a szereplőválasztást. A sorozat olyan karakterszínészeket vonultat fel, mint Martin Starr (a marihuána boltos szerepében), Domenick Lombardozzi (ő a maffiafőnök fiát játssza, aki már ki akarna törni az apja árnyékából), Garrett Hedlund (mint a lepukkant vadnyugati bárt üzemeltető, tökös vidéki cowboy) és Ritchie Coster (a motorosbanda fejeként). Elsősorban ennek a remek szereposztásnak köszönhető, hogy az egyébként egyoldalú alakok nem tűnnek laposnak.
Bár a karakterekkel ellentétben a sztori egy-két kisebb meglepetést azért tartogat, alapvetően azért elég kiszámíthatóan halad előre a cselekmény. Az epizódok rövid játékideje nem is igazán adna lehetőséget különösebben összetett történetmesélésre, komolyabb történetszálak kibontására. Így aztán
a Tulsa King lényegében nem ad többet annál, mint amire a szinopszisa vagy az előzetese alapján számíthatunk tőle.
Leszámítva tehát a szokatlan műfajválasztást, a sorozat nem próbál különösebben eredetiséget vagy újszerűséget mutatni, ami persze nem feltétlenül probléma. Már csak azért sem, mert nem veszi véresen komolyan magát, és szórakoztató tud lenni – ezt a trendet csak az évadzáró töri meg egy ponton Dwight színpadias és fellengzős monológjával, de azért az sokat nem ront az összképen. Ami pedig Stallonét illeti, neki sokkal jobban áll ez a szerep, mint a még hetven évesen is agyba-főbe gyilkolászó Rambo.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
