Sorozat

Tulsa King kritika – Jól áll az idős Stallonénak a gengszterkorona

Sylvester Stallone a korábbi cameók és vendégszerepek után most először vállalt főszerepet sorozatban. Nem akármilyen projektet választott, hiszen a Yellowstone és a Mayor of Kingstown alkotójának, a Sicario-filmek forgatókönyvét is jegyző Taylor Sheridannek újabb szériájáról, a Tulsa Kingről van szó, amely a maffiafilmek és westernek műfaját keveri. Évadkritika.

A „Tábornok” becenevű New York-i olasz-amerikai gengszter, Dwight Manfredi (Stallone) a történet elején éppen kiszabadul a börtönből, ahol két és fél évtizedig raboskodott. Mivel annyi éven át kitartott és nem dobta fel a családot, amelyet szolgált, valamiféle jutalomra számít, de amit kap, az inkább tűnik számára büntetésnek: elküldik Tulsába, hogy ott hozza létre a bűnszervezetük helyi leágazását, a saját vezetésével. Bár Dwight számára teljesen idegen a vidéki Amerika világa, viszonylag könnyen boldogul kényszerű száműzetésében. Sikerei persze előbb-utóbb szükségszerűen a helyi rosszfiúkkal való összetűzéshez vezetnek, és saját szervezetén belül is sikerül ellenségeket szereznie.

Az utóbbi években Stallonének azok voltak a jobban sikerült projektjei, amelyekben képes volt valamiféle önreflexióra: ilyen az Expendables-trilógia az önironikusságával vagy a Creed-filmek, amelyekben mint idős Rocky továbbadja a stafétát az új generációt képviselő Michael B. Jordannek. Ezek sorába illik a Tulsa King is, hiszen főhőse egy régi vágású fazon, aki újra és újra szembesül azzal, mennyit változott a világ az elmúlt évtizedekben –

a karakter lényegében a Stallone-hoz hasonló régi, macsó akciósztárok metaforája, akik felett már kezd eljárni az idő.

Mivel azonban ennek ő maga is tudatában van, nem fordul paródiába az egész, noha a dolog okoz néhány komikus helyzetet. Visszatérő humorforrás az évad során, hogy Dwight értetlenkedve vagy felháborodva fogadja az új dolgokat: az egyik epizódban például kiakad azon, hogy egy helyen nem fogadnak el készpénzt.

A főhőst körülvevő többi karakter is hasonlóképpen sztereotip, sematikus figura, ugyanakkor ahogy a Tábornok szerepét Stallonére szabták, úgy a többiek esetében is eltalálták a szereplőválasztást. A sorozat olyan karakterszínészeket vonultat fel, mint Martin Starr (a marihuána boltos szerepében), Domenick Lombardozzi (ő a maffiafőnök fiát játssza, aki már ki akarna törni az apja árnyékából), Garrett Hedlund (mint a lepukkant vadnyugati bárt üzemeltető, tökös vidéki cowboy) és Ritchie Coster (a motorosbanda fejeként). Elsősorban ennek a remek szereposztásnak köszönhető, hogy az egyébként egyoldalú alakok nem tűnnek laposnak.

Bár a karakterekkel ellentétben a sztori egy-két kisebb meglepetést azért tartogat, alapvetően azért elég kiszámíthatóan halad előre a cselekmény. Az epizódok rövid játékideje nem is igazán adna lehetőséget különösebben összetett történetmesélésre, komolyabb történetszálak kibontására. Így aztán

a Tulsa King lényegében nem ad többet annál, mint amire a szinopszisa vagy az előzetese alapján számíthatunk tőle.

Leszámítva tehát a szokatlan műfajválasztást, a sorozat nem próbál különösebben eredetiséget vagy újszerűséget mutatni, ami persze nem feltétlenül probléma. Már csak azért sem, mert nem veszi véresen komolyan magát, és szórakoztató tud lenni – ezt a trendet csak az évadzáró töri meg egy ponton Dwight színpadias és fellengzős monológjával, de azért az sokat nem ront az összképen. Ami pedig Stallonét illeti, neki sokkal jobban áll ez a szerep, mint a még hetven évesen is agyba-főbe gyilkolászó Rambo.

Nézd meg a sorozat részletes adatlapját a Sorozatifgyelőn, ahol megtalálod a sorozat szereplőit, évadjait és epizód információit.

8 /10 raptor

Tulsa King

krimi
9 epizód
Premier: 2022.11.13.
Csatorna: Paramount +

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.

editor
Film- és médiaelméleti tanulmányaim vége felé, a 2010-es évek elején kezdtem el kritikákat írogatni, több különböző felületre is, aztán végül 2017-ben a Roboraptornál kötöttem ki. Noha vannak témák meg stílusok, amiket különösen kedvelek, és nem feltétlen mondanám magam mindenevőnek, azért viszonylag széles az érdeklődésem. Tőlem telhetően igyekszem az előzetes elvárásokat félretenni, de legalábbis nem az alapján megítélni semmit, hogy ezeknek megfelelt-e. Adaptációk esetében nem tartom elengedhetetlennek az alapanyaghoz való feltétlen hűséget, és igyekszem a helyén kezelni mindent, amiről írok.