Szögezzük le a legelején, hogy a Magic Mike 2012-es debütálásakor jóval több volt, mint jó testű pasik elszabadult nőneműek sikongatásával kísért vonaglását bemutató revüműsor. Jóval! Dögös csajok is voltak ugyanis benne szép számmal, kerek, fedetlen keblekkel (Olivia Munnéval az élen). Meg valami sztori. Magic Mike utolsó táncát férfi és női szemmel is megvizsgáltuk – kivételesen kezdjenek a pasik!
Kezdjük egy kis történelmi visszatekintéssel egybekötött háborgással: ha 2023-ban egy heteroszexuális családapa (fél)meztelenkedő férfiak erotikus táncára kíváncsi, alantas módszerekhez kénytelen folyamodni, mivel egyetlen streaming-előfizetése sem támogatja erőfeszítéseit. És még a felesége sirámait is hallgathatja a másik szobából, hogy „Na, lejött már?!”. De evezzünk kritikusabb vizekre.
Steven Sodebergh az első felvonásban furfangosan adagolta csípőtől fölfelé a lecsupaszított domborzati viszonyokat, hogy aztán az altesti ösztönök keltette hormonburjánzás hullámain leszállítson sovány két órányi, csipkelődő párbeszédekkel és habkönnyű csetepatékkal fűszerezett öltánc-vágtát. Délutáni matinés, legfeljebb bőrpír kiváltására alkalmas drámaiság, ami a helyenként dokumentaristába hajló fényképezéseknek hála kap a nyugalom pillanatnyi megzavarását sebesen elsimító, kipárnázott atmoszférát. A szexuálisan túlfűtött – bár mégis milyen legyen a szexualitás, kérdezhetnénk – dörgölőzésen túl személyes megváltástörténet ez: boy meets girl, nuku tűzijáték, az üdvrivalgást meghagyjuk a színpad velejárójának. Az élet csendesen tapogatózós, bátortalan, vacsorázni épphogy meghívós, nyoma sincs benne gyorsdöngölős csípőmozdulatoknak. Drámavonalon Mike Lane, a főhős dilemmája az volt, hogy vajon be tudja-e bikkantani asztalos-manufaktúráját, a becsületes foglalkozás mellett tisztes fehérnéppel megállapodva.
Hölgynézőinkben itt kialakulhatott egyfajta morális dilemma, hiszen aki asztalt gyalul, annak a klubélet már túlzottan faragatlan, meg aztán a konszolidált polgári léttel nehezen is egyeztethetőek össze a csillámporos éjszakák. Férfiként én eközben még mindig a keblekkel voltam elfoglalva, némileg irigykedve a téli időszakos zsírpárnák felhalmozását teljesen mellőző, elővigyázatlan férfi sztripperek test- és mozgáskultúráját. Ja tényleg, Matthew McConaughey is szerepel a filmben.
Magic Mike, a varázslatos asztalos? Na ne már, mondhatták e cirkusz porondmeseterei 2015 környékén, az XXL alcímű folytatás ugyanis rálegyintett címszereplője önmegvalósítási törekvéseire, eltűnt a sztoriból barátnőstül kiveszett a tisztes polgári lét monogámiával kikövezett zarándokútja, McConaughey bőrtangájáról már nem is beszélve. A kompánia családi jellegének erősítésére felvonultatott szereplők lényegében csupán lézengenek a képernyőn, a forgatás idején ötvenhat éves Kevin Nasht (Tarzan) pedig mintha a Hóbortos hétvége elhunyt vendéglátójaként hordoznák magukkal hőseink, annyira értelmetlen a jelenléte. Big Dick Richie (Joe Manganiello) benzinkutas tánca azért szellemesen emlékezetesre sikerült, a fény-árnyék játéka pedig tópartos jelenetben Amber Hearddel pedig valami fenomenális. Az összkép mégis egy felejthető egyéjszakás kalandé, annyira tét nélküli.
Először az intimitásért álltunk sorba, másodszorra az egzotikus mozgáskultúra vált dominánssá. De mit tartogat Magic Mike utolsó tánca? Az nyer, aki a kettőre egyszerre fogadott.
Természetesen ez semmilyen szinten sem nóvum a denszelős zsánerben. Elég hozzá két táncos, akik a tömeges bulizásban akkumulálódó csúcspont közben (után) lesznek egymáséi. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy Maxandrával (Salma Hayek) és frissen kinevezett színházi rendezőjével (Tatum) ez történik, de tény, hogy a sablon ezt diktálja, és hát a sorozatra se döbbenetes csavarjai, se húsbavágó realitása miatt nem fogunk emlékezni. Bár végülis hús van benne bőven, és alighanem ezt kínálja a produktum fő vonzerejét.
Sajtóvetítésünket a Hot Men Dance szimpatikus férfitársulata nyitotta meg stílszerűen: Ilonát talán jobban lázba hozták, de én is remekül elszórakoztam a performanszukon (hölgyolvasóinknak erre tessék). Szívesen látnám őket viszont nem csupán könnyed játékfimek, hanem mondjuk dán horrorok előtt is, mégiscsak könnyebb úgy venni az élet akadályait, ha az ember egy mosolygó vetkőzős sráctól kapott vörös rózsával a kezében tér vissza a valóságba.
Van története a Magic Mike utolsó táncának!
A második rész ugyebár a csapat sikerével zárult, Mike pedig végre belecsaphatott saját vállalkozásába a bútoriparban. Szerencsétlen főszereplőnk álmait azonban a Covid-19 járvány keresztülhúzta és kénytelen volt visszatérni alkalmi munkákhoz. Ráadásul a klassz csajjal is valahogy szétmentek az előző rész után. Úgy látszik nem volt olyan fontos, hogy egy normális magyarázatot kapjon a néző, így Mike személyiségét sem sikerült még árnyaltabbá tenni. Úgy tűnik sosem tudjuk már meg, hogy az előző két csajával volt a gond, vagy éppen vele, vagy csak így hozta az élet. Haladjunk tovább kérem, nincs itt semmi visszatekinteni való. Úgy alakul, hogy legfrissebb alkalmi melóján egy dúsgazdag, válófélben lévő nő, Maxandra (Salma Hayek) jótékonysági estjén pultozik. Mike-ot megkísérti a sztripper múlt, amikor az asszony rengeteg pénzt ajánl neki egyetlen táncért. Szerencsére nem kell sokat várnia a kocka hasra éhes közönségnek, a srác gyorsan ledobja a textilt és olyan hévvel nyomja fel a rózsaszín csöcsös-lábast viselő Maxandrát az üvegre, hogy öröm nézni.
A nő másnap megvilágosodik és ráveszi Mike-ot, hogy tartson vele Londonba, és bontakoztassa ki tehetségét az ő szolgálatai alatt. Természetesen csak szexmentesen. (Na persze, gondolhatnánk.) Szóval együtt átutazzák a fél világot, hogy Mike megvillanthassa koreográfusi, Max pedig rendezői tehetségét, egy nagyszabású, újragondolt színházi előadásban. Mindeközben a nő lánya, Zadie teljesen oda nem illő módon narrálja, üres közhelyekkel az egész filmet, ami nagyon röhejessé teszi a sztorit.
Lényeg a romantika
De ahogy arra feltehetően számítani lehetett, ez mindössze kifogás a gegek-romantikázás-köztes szövet összegyűrésének oltárán, és egy idő után vélhetőleg a legharcosabb klasszikusnemiszerep-kőbevéső hímsoviniszta is legszívesebben elhessegetné, inkább az utcai táncos elemekkel bolondított balett-chippendale-akármit viszakövetelve. Nem szívesen rovom fel, hogy a sztori célkitűzése, vagyis egy mesterségesen szűkre szabott határidő előtt felépíteni egy teljes színházi estet gyakorlatilag a sci-fi határmezsgyéjén mozog, azt ugyanis a forgatókönyvírók sem gondolják egészen komolyan. Ezt abból sejtem, hogy gyakorlatilag alig látunk valamit a tényleges munkálatokból; ehelyett helyes srácok mozognak akrobatikusan, a szerelmesek idegeit egyre intenzívebben borzolja a kémia. No meg akadnak legyőzendő akadályok is, bár egy pillanatig sem hisszük el róluk, hogy bárminek is képesek keresztbe tenni.
Pedig nem lenne rossz azért, hiszen verseny nélkül a győzelmi ünnepségen sem habzik olyan látványosan a pezsgő.
Míg a Magic Mike első részének utolsó üzenete a reményé volt, az XXL pedig mindazzal búcsúzott, ami üzletileg megfeleltethető egy orgiának, addig az utolsó tánc giccses, polgári verziója e kettő ötvözetének, amin csak néha türemkedik keresztül némi szenvtelen szoft-erotika. Fél-, talán háromnegyed úton megállunk tehát a mennyekbe vezető létrán, és úgy teszünk, mintha elértük volna a végtelen boldogság birodalmát, hiszen mindenki más is mosolyog. Pedig csak a show ért véget.
Karakterépítés és romantikus lezárás kuka
A Magic Mike utolsó tánca méltó lezárást adhatott volna a revütáncos férfi és barátai történetének, de úgy látszik, Steven Soderbergh és Reid Carolin forgatókönyvíró magasról tett rá, hogy összerittyentsen neki egy tisztességes sztorit. Pedig megvolt benne a potenciál, még azzal együtt is, hogy tisztában vagyunk vele, ez a trilógia nem a mély gondolatokról és az erkölcsi megtisztulásról szól.
A film elején volt pár egész vicces rész, és ott lebegett a remény, hogy na igen, végre, Mike remek táncos és odateszi magát egy modern színházi koreográfiával, amibe csúszik némi sztriptíz is. Ehelyett se füle, se farka, Max hatalmas és sokatmondó feminista, dramaturgiai elképzeléséből semmi nem valósul meg, csak, hogy a színdarabban a főszereplő lánynak nem kell elfogadnia az előre megírt sorsát. Tehát nem kér egyik udvarlójából sem, hanem kíván magának egy rakat sztriptíztáncost, akik olyan karaktereket jelenítenek meg, mint például a nagyfőnök, aki több fizetést ad a női alkalmazottaknak. Az egész színházi produkció egy sztriptízshow, amit egy színésznőből Mc-vé avanzsált nő konferál fel, de az eredeti színdarabot nem vitték tovább, hanem elengedték a történetet és nyomták a táncot a pasik. Ráadásul Mike barátai egy eltorzult videóhíváson kívül meg sem jelennek a filmben. A castingra fehér és ázsiai férfiak mennek el, a feketéket az utcán szedik fel… Ez is milyen már. Annyival lehetett volna ez jobb, de az egész filmen az érződik, hogy a rendező és a forgatókönyvíró telibetojta a dramaturgiát, a szereplőket és az egyediséget. A nagy finálé egy Step up-ból nyúlt vizes tánc, amitől nyilván a nézőtéren is várható némi átázás veszély, de valljuk be, ez nagyon nem elég, és a színdarabba sem illett, mint nagy jelenet, mert abszolút elveszett menet közben a sztori.
Magic Mike utolsó táncának olyannak kellett volna lennie, ami után a néző boldogan jön ki a moziteremből.
Itt van Salma Hayek, aki még mindig csodásan fest a mozivásznon, Channing pedig még mindig dögös és egy elsöprően erős romantikus szál alakulhatott volna ki köztük. Mivel mindegyik film úgy ért véget, hogy megkapta a lányt, de a következő részben már egyiket sem láttuk, ennek úgy kellett volna felépülnie, hogy elhiggyük, ez bizony egy életre szólhat. Mike már megérdemelte volna, hogy egy anyagi biztonságot is kapjon vagy legalább egy olyan állást, amelyben hosszú távon sikeres lehet. Ezt sem érdemelte meg. A régi banda el lett kaszálva, tehát barátok nuku, az új táncosok közül pedig egyiket sem ismertük meg úgy, hogy érdemes legyen említést tenni róla. Simán visszahozhatták volna Dallast a képbe, ezerszer izgalmasabban be tudott volna kavarni a szálakba, mint Max jelentéktelen és irritáló férje.
Amivel elégedett vagyok az a néhány nagyon jól megválasztott kamerakép, illetve a koreográfia. Profi és nagyon is szexi férfiak vonaglanak a képernyőn, én pedig igyekeztem velük feledtetni a történet gyengesége után érzett csalódottságot. Magic Mike ugyanis megérdemelt volna egy klassz lezárást, hiába hangoztatják sokan, hogy ez nem egy agysebész film, nem kell tőle sokat várni. Igenis elvárható, hogy egy igényesen megírt forgatókönyvvel és egy kis rendezői odafigyeléssel a főleg női közönségből álló rajongótábor megkapja azt a maximumot, amit ebből a trilógiából ki lehet hozni. Ugyanakkor egy könnyed kikapcsolódás, és látványos, arcpirító pajzánság megnézni ezt a filmet. Hajrá hölgyeim! Rójuk le tiszteletünket Mike előtt, ha már a film készítői ezt nem tették meg.
Ráadásul nemcsak a filmben felvillanó pucér férfitestek látványa forralta a levegőt a teremben, hanem hazánk szexi fiai is, akik a Hot Men Dance társulat tagjai. A szervezők részéről telitalálat volt egy ilyen meglepetés, ráadásul még gyönyörű rózsát is kaptunk. Bizony hölgyeim, ők is tudják azt a bizonyos padló**gó hullámzást, amitől leesik az állunk. (Demencze Ilona)
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
