Kellemesen nosztalgikus lett Willow visszatérése, csak nem úgy, ahogy gondolnád

George Lucas még a Csillagok háborúja elkészítése elött, 1972-ben felvázolta a Willow alapjait – eredetileg még az Óz, a csodák csodája törpéi nyomán Munchkins címen.  Ám végül a megfilmesítéshez szükséges speciális-effekt technika hiányában az ötletből – amit Bob Dolman alakított forgatókönnyvé – csak A Jedi Visszatér után lett kész film– ahol egyébként Lucas megismerte a későbbi főszereplőt, Warwick Davist.

A Ron Howard rendezte Willow a címszereplő nelwyn (a film világának törpjei) varázslóvá válását, a csecsemő kiválasztott megmentését és a gonosz varázslónő legyőzését meséli el. Lehetett volna az „új Star Wars” is: ebben is a „kisember – ezúttal szó szerint is – küzd meg a gonosz által uralt rendszerrel”. Mindez pedig egy olyan, sokszínű fantasy világban történik, amelyre akár könnyedén fel lehetett volna húzni egy újabb franchiset.

Vélhetően ebben reménykedett a finanszírozó MGM is, akik annak ellenére vállalták be a filmet, hogy pénzügyileg elég rosszul álltak. Ráadásul a pár évvel korábbi, hasonló ambíciókkal készülő filmek – mint a Támadás a Krull bolygó ellen, a Legenda, A sárkányölő vagy a Fantasztikus labirintus – bukásai sem épp azt mutatták, hogy az emberek túlságosan vevők lennének a fantasyra. (A konkurens stúdiók épp ezért is utasították vissza Lucas filmjét.) Noha a Willow végül pénzügyileg jóval sikeresebbnek bizonyult, mint elődei, annyira nem, hogy ez utat engedjen a folytatásoknak.  Amiben közre játszhatott az is, hogy nosztalgikus emlékek ide vagy oda: messze nem olyan jó film, mint a Csillagok háborúja volt. 

Így nem meglepő, hogy a folytatás – legalábbis filmen – nem készült hozzá, bár Lucas körvonalazta annak eseményeit, amiket aztán az X-Men képregények legerősebb korszakának írója, Chris Claremont vetett papira egy könyvtrilógia keretében. Aztán a 2000-es évek elején ismét felmerült Lucasban, hogy folytatná a nelwyn mágus történetét. Lehetőleg egy sorozatban. Több ilyen terv is készült, amelyekből aztán nem lett semmi. Egészen mostanáig.

Amikor viszont a Disney 2010-ben megvásárolta a Lucasfilmet, azzal minden ott lévő film jogait is megszerezték, köztük a Willowt is. Mivel pedig nem készíthetnek csak végtelen Star Wars és Marvel-sorozatot, így a kis mágust is leporolták egy nosztalgia-turné erejéig. Ami meglepő módon nem is sült el olyan rosszul. 

A sorozat nem Lucas eredeti folytatás ötletei alapján készült. A fő alkotó most a Solo-t író Jonathan Kasdan.  Az új Willow 17 évvel játszódik a film cselekményei után. A gonosz királynő, Bavmorda legyőzése után béke és jólét uralkodik Tir Asleen királyságában. A trónon Bavmorda – még a filmben jóútra tért – lánya, Sorsha ül, aki épp arra készül, hogy kalandvágyó lányát, Kit hercegnőt (Ruby Cruz) hozzáadja a szomszédos Galladoorn hercegéhez (Tony Revolori).  Ám aztán megjelenik a gonosz, és a Sorvadt Banya rusnya pribékjei elragadják Sorsha fiát, Airk herceget (Dempsey Bryk). Kit tehát kénytelen sutba vágni az esküvőt, és elindul, hogy kiszabadítsa bátyját. Segítségére lesz jövendőbelije, legjobb barátnője (Erin Kellyman) és rég eltűnt apja – Madmartigan – simlis bajtársa (Amar Chadha-Patel). Illetve melléjük szegődik még a herceg szerelme, egy egyszerű konyhai cseléd. Utóbbiról persze hamar kiderül, hogy nem is olyan egyszerű, és valójában, nem más, mint az eredeti filmben még csak csecsemő kiválasztott, Elora Danan (Ellie Bamber). Ám a szedett-vedett csapatnak szüksége van egy vezetőre, aki természetesen a birodalom legnagyobb – és utolsó – mágusa lesz. A közügyektől visszahúzódva élő Willow (Warwick Davis). A kis csapat pedig elindul az időn túli városba, hogy számtalan veszéllyel dacolva megmentsék Airket és az egész birodalmat a Banyától.

A Willow-val kicsit bajban lehetett a Disney+ sorozatrészlege. Ugyanis míg a Star Wars esetében féltucat film, és egy végtelen kibővített univerzum adta az alapokat, addig most pusztán egy alig két órás filmre tudtak támaszkodni. Így elég kevés az eldurrantható nosztalgia-patron. A címszereplőn kívül alig pár karaktert lehetett visszahozni a folytatásra – sajnos az eredeti film másik főszereplője, Sorhsa királynő férje Madmartigan sem térhetett vissza, Val Kilmer egészségügyi állapota miatt. A Willowban pedig kevés olyan ikonikus tárgy, vagy helyszín van benne, amelyek puszta felvillantásával könnyet lehetne csalni a néző személyébe. Ám végső soron épp ebből is fakad a sorozat legnagyobb meglepetése – ami miatt sok „ős-Willow” rajongó utálhatja: mégpedig, hogy ellentétben sok Disney+ sorozattal, ez nem egy nosztalgiában dagonyázó utalás-tenger. Persze vannak visszautalások, és cameo-k, de A Willow-sorozat úgy folytatja az 1988-as filmet, hogy közben folyamatos visszatekintés helyett inkább bővíti a világát.(Ezt az alapvető elvárást manapság sok folytatás nem tudja teljesíteni.)

Meglepő, de a Willow-sorozat egy modern(ebb) mentalítással készített, fiatalos feldolgozás. Legalábbis annak szánták. Illusztráción mutatjuk, hogy mennyire sikerült: 

Na jó. Kicsit gonosz vagyok. Valójában kedveltem az évadot. Ám részben azért is, mert a felszíni modern jegyek mögött ez egy kellemesen retro kaland. Csak nem úgy, ahogy azt gondoltuk. Hiszen alapélményében nem feltétlenül az eredeti filmet, vagy a 80-as évek dark-fantasy filmjeit idézi meg, hanem sokkal inkább a késő 90-es évek/kora 2000-es évek TV-s fantasy sorozatait.

Persze látványban értelemszerűen sokkal jobb. Még, ha nem is éri el a Trónok harca vagy A Hatalom Gyűrűi  csúcsait, alapvetően nincs vele gond. Sőt, az operatőri munka és a látvány terén egyértelműen a Disney+ erősebb sorozatai közé tartozik, messze jobban fest, mint mondjuk a Boba Fett könyve. A „modernitása” nemcsak a fejlettebb CGI-ban mutatkozik azért meg, hanem abban is, hogy az epizódok végén rock slágerek áthangszerelt változatai csendülnek fel. Roppant bájos. Hiszen tényleg olyan érzete van, hogy csak azért kerültek bele, mert az „olyan trendi érzetet ad majd”. Ahogyan a szereplőgárda is – etnikum és szexualitás téren egyaránt – is valamivel sokszínűbb, mint a Herkules vagy a Xéna sorozatok hősei voltak. Itt az idő sipákolni: Willow woke lett!

Csak éppen: attól, hogy egy szereplője indiai vagy leszbikus, az még nem lesz „politikaibb töltetű”. Nem prédikál, nem propagál és legkevésbé sem akar lenyomni semmit a torkodon. Legalábbis semmivel sem jobban, mint egy csupa fehér és heteró karakterrel operáló fantasy matiné. Persze elképzelhető, hogy a színfalak mögött az inspirálta egyes karakterek szexualitását, hogy a sorozat modern színben tűnjön fel. „Mert ez most divatos” – stúdió nyelven: pozitív marketing értékkel bír, ami több nézőt eredményezhet.  Ám ez végső soron semmiben nem befolyásolja azt, hogy milyen a Willow, mint fantasy-kalandsorozat. (Igaz, egyesek épp erre mondanák, hogy „öncélú”. De a heteró herceg és hercegnő szerelmi szála nem épp ugyanannyira „öncélú”? )

Az eredeti Willow, amiben a főhős egy kisebbség tagja, akinek a női kiválasztottat kell megmentenie. Tekintve, hogy az eredeti film már lefektette a „lány hős” alapjait, így tök jópofa műfaji fricska, hogy a sorozatban is egy herceget kell megmenteni a klasszikus bajbajutott hercegnő helyett.

Ezeken a külsőségeken túllépve a Willow sorozat azonban tényleg szinte ugyanúgy funkcionál, mint a fentebb említett A hős legendája. Kis csapat kalandra indul, minden részben más veszéllyel kell megküzdeniük, míg elérik a céljukat, ahol már vár rájuk a nagyon gonosz gonosz.  Ennek megfelelően a sorozat fél-epizodikus felépítéssel bír. Hiszen ugyan minden rész egy külön kaland, ezek a kalandok részei az egészet átfogó fő történetnek. Mint ilyen pedig nincsen rosszul felépítve, a kalandok kellően változatosak. Ráadásul a sorozat nem is húzza el fölöslegesen a szereplők közötti drámai (ál)konfliktusokat,ahogy azt más hasonszőrű sorozat sokszor teszi. 

Ettől függetlenül az írásban – főleg az elején – épp ugyanazok az elnagyoltságok vannak, mint egy 10-20 évvel ezelőtti, hasonló “másodvonalas fantasy” esetében. (Rögtön az elején: tényleg a két királyság trónörököseinek kell halálos kalandra indulni? A sereg nélkül?) Az első pár rész, amíg jobban megismerjük a szereplőket még kissé döcögős. Aztán, ahogy rá hangolódik az ember, már a karakterek és az olykor kifejezetten jópofa világépítés, a szórakoztató mellék/vendégszereplők (Christian Slater!) vagy a meglepően jó humor. (A hatodik rész kifinomult koboldjai, mintha csak egy Terry Pratchett regényből jöttek volna át. Viccesebbek is, mint bármi az eredeti filmből.)

Ami azonban az „ős-Willow” rajongók számára egy újabb késdöfés. Mégpedig, hogy ez a sorozat valójában nem Willow-ról szól. Pontosabban: Willow értelemszerűen fontos szereplő, és az ő drámája és sztorija/útja is kellő figyelmet és mélységet kapa sorozat amúgy egyszerű történetmesélési keretei között. Csak nem A Hős szerepét kapta.

A Warwick Davis által játszott mágus ugyanis a helyi Gandalf/Obi-Wan Kenobi funkcióját tölti be. Ő az eredeti filmben még csak csecsemő kiválasztott, Elora Danan mentora. Klasszikus értelemben pedig Danan az igazi főszereplő, hiszen az elsődleges lényeg éppen az ő hőssé válása. Persze hasonlóan fontos része a történetnek az is, ahogy Willow igyekszik felnőni a saját legendájához.

Így is furcsa, hogy egy sorozatban az abszolút fókusz nem a címszereplőn van. Ám valójában Willow már az eredeti filmben sem volt igazi főszereplő alkat. Nemcsak, mert puszta véletlenségből győzte le a gonoszt, de hőssé válásának folyamat sem volt olyan szépen, fokozatosan, következetesen megírva, mint Luke Skywalker esetében. Sokan azt szerették volna látni, hogy ebben a sorozatban Willow már nagyerejű, legyőzhetetlen szuper-mágus lesz. De nem az. És ez nem is illene a karakteréhez.

A főhőse kénytelen reflektálni arra, hogy talán nem is az a hős, mint akinek sokan hiszik. Nemcsak vérszomjas koboldokkal kell szembe nézni, de a saját bizonytalanságával és félelmével is. Ez az út pedig végső soron kerekebb és kielégítőbb, mint az eredeti filmben megtett fejlődése. Ráadásul Davisnek kifejezetten jól áll az „időskor”. Sokkal karizmatikusabb.

Ám a többi szereplő is megkapta a saját maga megváltás/hős útja sztoriját. Noha a karakterek többnyire ismert fantasy archetipusokat testesítenek meg, kellően árnyaltak egy ilyen, szórakoztató kaland-meséhez. A változatos és szimpatikus színészgárda miatt szerethető karakterek csapata, bár a dialógusok – főleg az elején – néha döcögnek, és olykor előkerülnek a CW-csatorna sorozataira jellemző álkonfliktusok. Ezeket sosincsenek túlhúzva. Az írók alapvetően jól mesélik el ezeket az egyszerű, jól bejáratott drámákat („jóvá kell tennem a múltbéli hibámon”, „háttérbe kell szorítanom az önzőségem”). A színészek pedig meg is birkóznak ezekkel a karakterekkel. Bár Davis rutinja egyértelműen kiviláglik fiatal kollégái között, alapvetően mindenki megfelelő alakítást nyújt. Egyedül a Ruby Cruz hercegnője csúszik át a korai részekben „a makacs kemény csajszi” idegesítő sablonjába, de ez inkább csak az írás felszíneségéből adódik. Szerencsére gyorsan túl is lendülünk ezen. 

Persze összességében  a Willow egy eléggé kiszámítható sorozat, de ez – a helyén kezelve – nem igazán válik a hátrányára. Hiszem nem próbálja magát másnak eladni, mint ami. Nem veszi magát kínosan komolyan, és ez nem válik a hátrányára. Hiszen a közhiedelemmel ellentétben nem kell minden fantasynak a trónok sötét, álnok és szövevényes harcába fulladni. Néha egyszerűen jól esik hétről hétre egy csapat különc kalandor mellé szegődve kalandozni. Mai szemmel pedig a Willow igazából nem rosszabb sorozat, mint amilyen film volt az eredeti. Bár Kilmer csibész gazfickója kissé hiányzik – igaz Amar Chadha-Patel és egy epizód erejéig Christian Slater személyében van pótléka – de alapvetően hasonló élményt nyújt, mint amit az akkor tizenéves célcsoportnak az eredeti film nyújtott. Sőt, olykor jobb is. 

A Willow nem olyan látványos, mint A Hatalom Gyűrűi, cserébe azonban sokkal őszintébb és nincsen mesterségesen túlnyújtva. Egyszerű, de őszinte is, ami nem spilázza fárasztóan túl a dolgokat. Jobb a tempója és humora is van. Így végső soron jóval szimpatikusabb és szerethetőbb is. Egyszerű, de a kezdeti kiforratlanságai és egyenlőtlenségei után alapvetően jól összerakott matiné-fantasy. Nem, hogy nem „gyalázza meg” az eredeti film emlékét, de sok szempontból jobb is annál.  Nem bánnánk, ha lenne második évad.