A Romlás szórakoztatóan meséli el a League of Legends univerzumának egy meghatározó eseményét, és időt szentel karaktereinek felépítésére. Nem mentes a kliséktől, de így is egy izgalmas fantasy kalandregény az udvari drámák sajátosságaival fűszerezve. Kritika.
A League of Legends (LoL) kétségtelenül a világ egyik legnépszerűbb videojátéka és domináns esportja, ahol játékosok és nézők milliói élvezhetik az általa nyújtott, kompetitív játékélményt. Ezzel az alkotással azonban nem a sztori miatt játszanak az emberek. Sőt, igazából nincs is „hagyományos” narratívája. A 2014-es újragondolásig még írók sem nagyon dolgoztak a fejlesztő Riotnál, és a karakterek tervezői ötöltek ki bekezdésnyi hosszú háttérsztorikat, hogy külsőn, képességeken és egysorosokon túl legyen legalább egyfajta személyiségi háttere a végtelenítve egymásnak eső hősöknek. Az ingyenes program óriási népszerűségre tett szert, az alkotók pedig úgy döntöttek, hogy illene hozzá egy stabil narratíva – nagyjából legyalulták az addigi sztorimorzsákat, és megalkották Runeterra bolygóját, amelynek múltja és kultúrái vannak. Ezt a potenciálokban gazdag, számos műfaji elemből merítő új terepet elkezdték „kiszínezni” mindenféle extra tartalmakkal: így születhettek képregények, különálló videojátékok, az elképesztően jóra sikeredett Arcane animációs sorozat, illetve jelen cikk tárgya, a LoL világában játszódó első regény. Ez a Romlás Anthony Reynoldstól (aki egyébként már egy novellát is írt Garen: The First Shield címmel).
Ugyan a könyv borítója büszkén hirdeti, hogy az Arcane-nel egy univerzumban játszódik a cselekménye, ez nagyjából olyan, mintha A korona rajongóinak ajánlanánk a Vikingeket – egy világ történelme, de a kettőt egy bő évezred választja szét. Ugyanez a helyzet itt is: Runeterra múltjában járunk, a sztori pedig kifejezetten más hatást válthat ki azoknál, akik ismerik a LoL eseményeit, és azoknál, akik nem: előbbiek egy masszív, meghatározó esemény előtörténetét olvashatják, és megismerkedhetnek kedvenc hőseik háttértörténetével, míg utóbbiak
egy izgalmas, kardozós-varázslós fantasy és királydráma hibridjébe csöppenhetnek.
A történet középpontjában Camavor áll, egy ambiciózus és brutális, folyton hódító királyság, amely messze keleten fekszik a League of Legends fiktív térképén, távol a „modern” narratívszálnak otthont adó Valorantól. Camavor különleges helyzetben találja magát: a legendás király, Alvaro, az „Oroszlán” halála után harmadik fia, Viego lesz a trónörökös. A férfi még fiatal, kételyek gyötrik, és nyomja egy komoly megfelelési vágy a felmenők emlékei és az aktuális politikai felek miatt. Viego megörökli Szentséget, egy az uralkodóval lélekben összekötött kardot, ami varázserejével képes kiszívni ellenségeinek életerejét: ezzel együtt tehát nemcsak egy a „kalandozásairól” hírhedt birodalmat, hanem egy elképesztő erejű fegyvert is megszerez a férfi. Oldalán pedig két „bástyája” áll: felesége, a nem nemesi születésű Isolde, és unokahúga, Kalista, aki egyben mentora is. (Ezek a nevek egyébként ismerősek lehetnek azoknak, akik játszottak a LoL-lal.) Utóbbi egy bátor, ügyes, erkölcsös és mindenek felett lojális harcos, aki úgy érzi, eljött az ideje a változásnak. Azt érzi, hogy Camavor barbári történelme véget érhetne, és az új király terelgethető abba az irányba, hogy ezt meg is valósítsa. Hogy most már kereskedelmi szövetségeket kössenek és ne leigázzanak egykori társakat. Hogy ne mondvacsinált indokokkal induljanak „szent” hadjáratokra, melyek célja csupán a vérszomj és a rablás kielégítése. Hogy a semmirekellő nemesek ne nézzék le az „egyszerű” születésűeket, és hogy bárki bizonyíthasson, ha ügyes és rátermett.
Ezt pedig azért látja egyáltalán reálisnak, mert egyrészt fiatal kora óta mentorálta Viegót, aki hallgat rá, másrészt partnerre lel Isolde-ban. Úgy vélik, hogy ketten egyengethetik majd az útját az uralkodónak, képesek lesznek távol tartani a politikai manőverekre készülő nemességet, a béke és prosperálás új korába vezetni Camavort. Csakhogy egy váratlan pillanatban merénylők sújtanak le a párra, és a királyné súlyos beteg lesz, állapota romlásával pedig Viego egyre inkább veszíti el valóságérzetét, lassan magával rántva királyságát is. Bármennyire abszurdnak tűnik hát, de Kalista úgy dönt, hogy szítja a remény egyetlen szikráját: elindul a mitikus Áldott-szigetek megkeresésére, ahol egy állítólagos életelixír mindenre gyógymódot jelent.
Reynolds kifejezetten kalandosan-utazósan közelíti meg alanyait, így szinte folyamatosan és dinamikusan váltják egymást a történések. Ugyan tele van a tipikus fantasy klisékkel, a kissé túlzó jelzőkkel és a szélsőséges érzelmi reakciókkal, remekül ragadja meg karaktereinek belső lelki világát. Sőt, inkább a mű későbbi részénél érezni ezt, amikor több narratív szál szépen beér, és a jellemvonások melletti kitartásnak igazi, valós következményei lesznek. Pont emiatt kifejezetten olvastatja magát a könyv, és talán csak utolsó szakaszához érve lassul le. Emellett a világépítése kissé kettős: egyrészt jól írja le a különféle helyszíneket és területeket, és nagy vonalakban úgy mutatja be ezeket, hogy kapunk egy nagyságrendi elképzelést róluk. Kipipálja a kötelező kalandhelyszíneket is, mint az egzotikus, elrejtett dzsungelfalu vagy a verekedésnek helyt adó kikötői kocsma, anélkül, hogy túlzottan sokat időzne a felesleges részletekken. Másrészt nem szán időt egyes alapszabályok lefektetésére: nem fejti ki, hogy mi az a rúnamágia, miként működik, miként merítenek belőle és hogyan használják azok, akik képesek rá, ami zavaró, elvégre kardinális része nemcsak a cselekménynek, de magának az univerzumnak is.
Mivel maga a LoL sem egy sztoriközpontú alkotás, remek lehetőség lett volna kibontani és feltárni ezt.
A regény dinamizmusához hozzájárul az is, hogy folyamatosan más karakterek szemszögéből is láthatjuk az eseményeket, Reynolds pedig kifejezetten figyelt arra, hogy egyrészt lélekrajzukat jól adja át, másrészt figyeljen arra, hogy ki ismer kit: például ha egy Kalista számára idegen szereplő érkezik, akiről már olvashattunk, akkor ettől függetlenül a hősnő nézőpontjából írja le külső jegyeit, és nem szólítja nevén. Ez azért is izgalmas, mert több narrátor perspektívájából találkozhatunk a figurákkal, és teljesebb képet kaphatunk arról, ki milyen. Szintén pozitívum, hogy
tele van meghatározó pozícióban lévő női karakterekkel, és nem burkolózik a fantasyk előszeretettel bevetett „ál-hitelessége” mögé:
elvégre ez egy a miénktől eltérő univerzum. Pont emiatt lóg ki a sorból kissé egy értelmetlen, erőltetett szerelmi szál – de ezt elnézhetjük neki.
Címéhez hűen a Romlás egyfajta züllés történet, aminél végig ott lebeg egy optimista finálé lehetősége. Pont ezért kifejezetten izgalmas azok számára, akik nem ismerik a végkifejletet, ugyanis nem tudják, hogy melyik irányba billen el a mérleg. Reynolds a gyakori közhelyek mellett szuperül vázolja és építi úgy az eseményeket, hogy nehéz legyen eldönteni, merre fut ki – elvégre a klisék is mutathatnak több irányba. Ez pedig fenntartja az érdeklődést a jól összerakott karakterek mellett. Utóbbiak közül kiemelném Elrok Graelt, akinek az íve egy jó ideig teljesen függetlenül fut a többiekétől. Grael egy úgynevezett „küszöbös” Heliában, egy a tudásnak és a tudományoknak szentelt, elsőre ideálisnak tűnő városban. Grael egész életében abban bízott, hogy kiemelik a tanítványok közül és ő maga is elfoglalhat egy fontos kutatói pozíciót, de ambícióját és törtetését nem jutalmazták, hanem büntették: a város komplex, átláthatatlan kazamatarendszereinek, a „küszöböknek” lett az őre. Ez egy burkolatlanul degradáló pozíció, ahova megtorlásként küldenek egy időre embereket – csakhogy Grael élete jelentős részét tölti itt. Felesküszik a bosszúra, és minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy az általa álszentnek vélt vezetőket megbuktassa, és rávilágítson arra, hogy a tudást csakis önzésből őrizgetik maguknak. Ezzel együtt pedig saját önzése útjára lép, és egy kíméletlen, lassan fortyogó gyűlöletet istápol magában, hogy majd idővel felbugyoghasson és eláraszthasson mindent. Míg Kalista túlzottan, károsan lojális másokhoz, addig Graelt csakis maga iránti hűsége hajtja – ez pedig egy izgalmas párhuzam, ami végighúzódik a regényben. Rajta kívül jópofa mellékszereplőkkel találkozhatunk, akik közül a legizgalmasabb – és legszomorúbb – Viego, a király, akiben benne rejlik a potenciál, hogy eszement, vérszomjas diktátor, de az is, hogy a békéért és nyugalomért intézkedéseket hozó reformer legyen. Ez pedig remekül tükrözi a valóságot, ahol a politikai vezetők tanácsadóik és környezeti hatásaiknak vannak kiszolgáltatva, pláne, ha fiatalon vagy felkészületlenül kapnak hatalmat.
A Romlás egy szórakoztató, ötletes, átgondolt regény, ami remekül bővíti ki a League of Legends univerzumát. Nem annyira tartalmas és nüanszolt, mint az Arcane, így nem is lesz annak könyves „megfelelője”, de ez nem is baj. Egy újabb jó lépés a Riottól azon az úton, hogy bővítse és népszerűsítse izgalmas világát. Anthony Reynolds, aki már alkotott a Warhammer 40,000 világában jó választás volt szerzőnek, hisz stabil minőséget hoz, és jól építi fel történetét. Egy kis plusz világépítés elfért volna, és időnként sok a sztori- és jellemklisé, de legalább nem káros közhelyeket durrogtat végig, inkább bejáratott sémákat. Plusz, egy kifejezetten hasznos családfával, térképekkel és illusztrációkkal fogad minket a kötet, ami segít a vizualizációban. Mindennel együtt szívesen ajánlom minden fantasy rajongónak, aki kedveli a kalandokat és az udvari drámát – meg persze azoknak, akik elmerülnének a LoL-ban.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
