December közepén nyílt meg Budapest belvárosában a Travelling Galaxy kiállítás, ami „számos különleges relikvia mellett a filmbeli helyszíneket tökéletesen felelevenítő termek, díszletek, világítások és interaktív berendezések” bevetésével ígéri teljessé tenni a Star Wars-élményt, „miközben a látogatók egy egyedi kaland részeseivé válhatnak”. Az ígéretes felvezetés után következzenek saját, kissé vegyes élményeink.
Úgy látszik, vannak a magyar népléleknek bizonyos gravitációs magjai, amelyek köré nosztalgikus szimpátiával csavarodnak pénzköltési szokásaink, mint a Szaturnusz gyűrűje. Ezeket vélhetőleg sosem fogjuk turisztikai plakátokon viszontlátni, de azért apáink-anyáink ügybuzgón örökítik őket tovább családfáik frissebb gyökerei felé, többnyire nem is sikertelenül.
Ilyen a karcos pálinka ezdeszarvolt-élményének kapcsolati ragasztóvá nemesítése, előtte-közben meg a Bud Spencer filmek, a Scorpions, netán a Depeche Mode zenéje. Vagy éppen a régi, bádogból tákolt Csillagok háborúja,
ami – így harminc plusz év távlatából már be kell ismerjem – itthon is generációt formált. Ha ezeket az olykor megmosolyogtató kulturális klisékké nemesedett import hungarikumokat élből a bumfordibb nemhez kötnénk, ne felejtsünk el meglepődni a pasijaikkal szolidaritásból fénykarddal Instázó fiatal lányokon, de mindjárt meredekebbet is mondok. Honlapja szerint a Travelling Galaxy (innentől: TG) egy privát kollekción alapuló interaktív kiállítás, de hogy pontosan ki vagy kik állnak mögötte, azt némi kutakodás után könnyedén áthatolható csillagköd fedi. Elbeszélgettem, akivel el kellett és annyit sikerült megtudnom, hogy egy személyről van szó, aki amúgy hazánk fia. Az impresszum szerint a Zsivány Hatos Kft. az üzemeltető, aminek egyetlen tagja bizonyos Márkus Adrienn. Hohó! A Star Wars-csereberés csoportjaimban profilképén egy AT-AT-vel erősítve jön szembe, ergo nem hazánk fia, hanem lánya, de ha tévedek, várom a helyreigazítást. Addig is hulljatok, sztereotípiák.
Vasárnap egy és két óra közötti érkezést javasol a kapcsolattartó, különben lökdösődőssé válhat az élmény, ami valami nagyon trendi esemény ígéretét sugallja, de hát állunk elébe, a fotós kollegina meg RIP Star Wars: 1977-1983 pólós őskövület jómagam. Azok, akik kocsival érkeznének, lehetőleg ne tegyék, lévén a környéken parkolóhelyet találni olyasmi élmény lehet, mint amikor a kaliforniai aranymosók egy nagyobb röggel megütötték a jackpotot. Azért némi sárhányóhorpasztás után csak befutunk időre, és tényleg, már a birodalmi sisakokkal ékített bejáratnál kisebb csoportosulás kering, pedig be is mehetnének. Mindegy, megtesszük ezt helyettük, és meg is értjük kinttartózkodásuk okát, ugyanis olyan nagyon azért nem tágas az előtér. Amíg a bejutásra várunk, helyet foglalunk Han Solo diszkont Madame Tussauds-t idéző szobrával szemben, mert itt bizony ütemezett csoportos tárlatvezetés lesz.
Ez nem kéne, hogy meglepetés legyen, hiszen a honlapon is szerepel, de miért is olvastam volna el, fejest is háttal ugrok, aztán lepjen meg a víz, meg a kilóim alatt kényszerbúvárba karrierváltó kisnyugdíjas. Mindenesetre előzetesen közöltem kísérőmmel, hogy ha valami, akkor csoportos túra az biztos, hogy nem várható, és erre tessék, gyülekezünk a teremőrök sorfalán keresztülkémlelve, próbálva elkapni a túlvégen tornyosuló Darth Vader bogártekintetét. Már megint nem tudjuk, minek kéne történnie, de ezúttal becs’ szó önhibámon kívül, amit az is bizonyít, hogy az egyik túraszitter fáklyást gyújt a gyülekező mentális homályban, és a fejünk fölé irányítja a figyelmünket.
Ekkor – esküszöm, nem túlzok – R2D2 meglódul és hátsón billent, ami nem várt fénypontja a programnak, illetve potenciálisan egy rendkívül specifikus fétis előhírnöke, bár kamaszkoromban inkább Leia hercegnővel vizionáltam hasonlókat.
Előgurul tehát az életnagyságú asztrodroid, én megkésve félreugrom, majd a bár amatőrnek ható, de azért a kétezres évek DVD-szinkronajira így is köröket verő „színész” (az idézőjel kérdőjeles) hangján megszólaló Luke Skywalkert vetíti a nagyérdemű elé. Küldetésünk van, kiberkristályokat keresünk, nem ám csak szájat tátani meg később soha vissza nem nézett képeket lődözni érkeztünk. Mind a droid bevetése, mind a küldetés jópofa ötlet egyébként, bár ez utóbbi inkább a sötét oldal machinációja – erről mindjárt. Egy helyiséggel beljebb lépkedünk a kijelölt idegenvezető nyomában, akinek a feladata elvileg a tíz-tizenöt négyzetméteren megoszló vendégek orientálásán túl a csoportok egymásba torlódásának meggátolása lenne, és ezt egy darabig el is tudja látni, aztán hiába képez mesterséges barikádot a két, valójában egy teret alkotó terem között, beér a következő etap és közös rezgéssé egyesülünk. A vitrinek mögött sorakozó – az életnagyságú modelleket ide nem számítva – kiállítási darabok főleg a klasszikussá nemesedett oldszkúl trilógiát elevenítik fel, de azért George Lucas előzményhármasának, a Disney legújabb epizódjainak, sőt a kiterjesztett univerzum karakterei is megjelennek.
Rajongóként a kínálat szívmelengető: licenszelt, limitált példányszámú, dedikált replikák fénykardokból, sugárvetőkből késztetik tiszteletteljes bólintásra a gyűjtőszenvedélytől szintén megfertőzött látogatót. Ráadásul a teles garmada harmada fért el a térben első körben, márciusban ez lecserélődik, majd még egyszer, így a TG a nevével ellentétben nem megy sehova, sőt, még kétszer be lehet csengetni a belépőt a teljes képért cserébe. Többek közt Hayden Christensen, a 2016-ban elhunyt Carrie Fisher, Mark Hamill aláírása mellett a vizuális megoldások guruja, Phil Tippett kézjegyét is megcsodálhatjuk a mellszobrok, makettek, és a már emlegetett méretarányos alakok mellett. Ezeket Diego Luna Jabbataperolási mániáját átérezve szívesen végigfogdostam volna, Isten a megmondója, miért, talán túl sok ideje babonáz meg a sorozat látványa, és készen állok a következő szintre… A konyhapszichológiai önélveboncoláson túllépve tényleg impozáns az összkép, ahogy arról reményeim szerint a képek is ékesen szólnak. Zárójeles megjegyzés, hogy ajándékbolt nincs, ám magánszemély tulajdonáról lévén szó kvázi bármire tehető ajánlat, biztos van az a pénz, csak sajnos nem az én zsebemben.
Érzek azért némi átfedést a néhány éve a Bálnában felvonultatott installációkkal, amivel nem volt gondom, viszont az élménybe beletrollkodó félprofi megvalósítást már problémásnak éltem meg.
Mivel a hely kicsi, elég gyorsan körbe lehetne járni, ha nem ütközne a látogató a szervezők biokordonjába, akik a képernyőkön megjelenő küldetésrészlet bejátszásáig aktívan gátolják a továbbhaladást. A missziótól ne várjunk túl sokat, már az X-wing átvezetői tudtak hasonlót 1993-ban, ráadásul vagy sehová sem fut ki, vagy elfelejtettek tájékoztatni a végén sikerünkről-bukásunkról. A kihelyezett kardok előtti információs paneleken bejátszásoknak kellene futnia a kapcsolódó szereplőkről, ám ezeknek kilencven százalékában meg lemerült az elem, és hiába reméltem, hogy a négy-ötezer forintos belépő árába belefér a cseréjük. A Birodalom visszavág egyik ikonikus fejvadásza, Bossk meg Darth Vader Tie-vadászának replikájaként szerepel, pedig elég szembetűnően nem az. Nem azt mondom, hogy ezek elrontják az összképet, de minimum megfosztanak attól a patrióta büszkeségtől, hogy
Ejj, de tudnak ezek a magyarok Jedikiállítást rendezni! Ide nekem a Piros aranyat!
Gyorsabban végzünk a szemlélődéssel a dedikált időnél, ezért vezetőnkhöz fordulunk, aki papírlapon összegyűjtott kvízkérdésekkel szórakoztat. Ez is marha jó ötlet, lesz majd elvileg valami szervezettebb formája is, de egyelőre béta fázisban van ez is, mint ahogy elnézem több minden errefelé. A TG aduásza az alsó szinten található: Jabba, a hutt trónterme valóban olyan filmszerű, hogy az embernek kedve lenne saját kezűleg megfojtogatni (és nem csak akkor, ha Diego Lunának hívják), a Max Rebo band-szerű muzsikát pedig bármeddig el tudtam volna hallgatni. Itt kerültek elő a fotózkodáshoz kézbe vehető fénykardok, az üvegvitrineket pedig mozgásérzékelők váltották, amik kissé túlságosan érzékenyre lettek kalibrálva, folytonos sípolásuk pedig hamar beleveszett az általános háttérzajba. Az értelmük tehát erősen megkérdőjelezhető, és egy idő után senkit sem érdekeltek különösképpen. Ralph McQuarrie festményei itt is (csakúgy, mint fent) feltűntek a falakon, még a sarokba is érdemes benézni, ahol az árnyékban Jawák hűsölnek, szóval azt nem lehet mondani, hogy a helyhiánnyal takarékoskodva akarnának trükközni a szervezők.
Megvagyunk tehát, mindenki kikardozta, pózolta magát, sőt nem kizárt, hogy suttyomban még Baby Yodát is megsimogattam, annyira élethű volt, én meg ennyire gyarló. Még megvártuk Jabba búcsúüzenetét, ami nagyjából úgy hangzott, hogy köszi a részvételt, most már húzzatok ahova akartok, hahaha, amúgy nem viccelek…
Konklúziót vonva kicsit magyaros lett ez a Travelling Galaxy, vagyis a kiállított termék kiváló, hiszen import, a szolgáltatás meg kissé hányaveti, de mindig lehet jobb (nesze nektek egy új remény). Rajongóként mind a tettestársam, mind én élveztük, ugyanakkor a jegyár ízlés, na meg pénztárca dolga. Ha már Die Hardosat játszunk Magyarországon (kölcsönzött poén: minden k*rva drága), akkor miért ne? Ha a kedves olvasó a Disney-ből kiábrándultak táborát erősíti, bátran nevezzen be. Ugyanakkor ha abba a típusba tartozik, akit az idegesítő tökéletlenségek könnyen kibillentik a lelki egyensúlyából, csak akkor menjen el, ha ez az otthon maradás alternatívája. Egy kis szelet, tökéletlen eszképizmus még mindig jobb, mint ki sem mozdulni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
