A Fehér zaj egy abszurdista szatíra fontos, a hétköznapjainkat meghatározó témákkal, de sem ez, sem a remek színészi játék nem képesek rendet vágni abban a zagyvaságban, ami az adaptációból lett.
A XX. század második felére az emberi társadalom teljesen átalakult, az ingerek szüntelen ostroma jellemezte évtizedek pedig rohamosan változó évtizedeket eredményeztek. A mindent átható konzumerizmus az informatika és a technológia alakulásával kéz a kézben, könyörtelenül szőtte át a valóság szövetét, miközben gyakorlatilag mindent alárendelt a fogyasztásnak. Napjainkra a non-stop híráramlatok és a közösségi média is hasonló módon gondoskodnak arról, hogy az elégedettség és beteljesülés látszatát keltő visszhangkamrák falai közt lubickoljunk. Mindig szól valami, mindig van valami, mindig akciós valami. Mindenki mindenhez ért, de mégis minden valahogy szétesik körülöttünk – gyorsan, de biztosan. Noah Baumbach első nem eredeti ötletéből készült rendezésében Don DeLillo 1985-ös, a posztmodern irodalom egyik kiemelkedő regényét próbálta megfilmesíteni a Fehér zajjal, sajnos sikertelenül.
Az alkotás paradoxonja, hogy elképesztően aktuális és érdekes, de filmként nem működik jól.
Az abszurd humorral teli sztori középpontjában Jack Gladney (Adam Driver) áll, aki a saját maga által alapított tudományág, a „Hitler-tanok” professzora. A szakember ennek ellenére nemigen tud németül, ami megnehezíti a helyzetét, mivel beszédet kellene majd mondania egy konferencián: ezért persze elkezd legalább alapszinten megtanulni németül. Kollégái hozzá hasonlóan ultraspecifikus szakterületekbe ásták be magukat: Murray Siskind professzor (Don Cheadle), „hősünk” bizalmasa például az „Elvis-tanokat” vezeti. Jack negyedik feleségével, az ismeretlen gyógyszereket szedő Babette-tel (Greta Gerwig) – akinek negyedik férje is Jack – él, és négy gyermeket nevelnek: a kölykök saját és korábbi házasságaik gyümölcsei. Az egymást igazán szerető duó azonban rettenetesen, leírhatatlanul és egy megragadhatatlan, elemi szinten fél a haláltól, ami rányomja a bélyeget hétköznapjaikra. Ez akkor erősödik fel főleg, amikor egy toxikus anyagot szállító teherautó felrobban, és az ismeretlen, potenciálisan életveszélyes anyag bekerül a levegőbe.
Noah Baumbach elköteleződése a forrás iránt becsülendő, ahogy az is, hogy egyértelmű: volt egy konkrét elképzelése, és ezt – nagy eséllyel – akadálymentesen vihette képernyőre. Szatírát azonban nehéz készíteni, és nem biztos, hogy minden könyv életképes filmmé formálható, és sajnos itt is ez történt. A film jelentős része kaotikus, felépítése bizarr, eseményei nem jó értelemben véve abszurdak, a játékidő pedig gyakorlatilag mindent még elnyújtottabbá tesz. Nem merném kijelenteni, hogy nincs jól megírva a Fehér zaj – de az tény, hogy nincs jól átírva.
Pedig narratív és vizuális üzenetekben gazdag, és sokszor igazán ijesztő felfedezni a párhuzamokat az 1980-as évek és napjaink között.
Az adaptáció egyik legjobb része a szupermarket, mint a modern társadalom szentélye, közösségi helye és egyszerre menedéke. A modernizált agora széles kínálatával a választás illúziójával kecsegtet. A sok, alapjáratban egymáshoz sem szóló ember hamis közösséget idéz, pedig a vibráló, fehér izzók fényében és a márkák ostroma alatt igazán egyedül vagyunk. Mindezt bravúros vizualitással, stabil kamera vezetéssel és szürreális, de odaillő párbeszédekkel szemlélteti Baumbach.
Szintén kimagasló a fő trió, illetve a gyerekszínészek játéka. A bizarr szituációk ellenére mindenki hiteles, többnyire megérthető karakter, akiknek a motivációja emberiek és kortársak. Az akadémikusság és tanultság egyszerre juttat hozzá mély ismeretekhez, de szabadít fel olyan pszichológiai töprengéseket, amelyek non-stop egzisztenciális válsághoz vezetnek – ez pedig minden „felnőttben” kiválóan mutatkozik meg. Ezzel szemben a kölykök intelligensek, gyanakvóak a világ iránt és folyamatosan megkérdőjelezik a számukra közvetített valóságot és vélt igazságot. Pontosabban: nem nyelnek be mindent, csak mert egy „felnőtt” azt mondta. Ezt felfoghatnánk egyfajta cinikusságnak is, de talán pont ennek a fordítottjáról van szó: a fiatalokban még van remény, nem kell mindennek elromlania. Az alternatív igazságok és médiamanipuláció korában a kritikusság az egyik legnagyobb erény, és ki, ha nem a gyerekek azok, akik gyakorolhatják ezt.
Szintén egy központi szál az ember alkotta katasztrófák, amik végigkísérik a narratívát. Az emberi pánik, a folyamatosan változó értesülések és a veszélyes hatások definícióinak állandó módosulása a kormányzati- és médiaértesülésekből, plusz a peremről bekúszó összeesküvés-elméletek elég erősen tükrözik a koronavírus-járvány körüli, máig érezhető hangulatot. Szintén ilyen a család szétbomlása és újjáépülése, ami a populista politika egyik sarokköve – persze más megközelítéssel.
A Fehér zaj tipikusan az a film, amit nézni nem jó, utána beszélgetni róla viszont igen. Ettől azonban nem lesz jó film. Érdekes élmény határozottan, elgondolkodtató, de túlzottan belefeledkezik saját elvontságába és „művésziességébe”, és néha már-már önmaga paródiájává válik. Pedig a kevesebb bőven több is lehetett volna, ugyanis igen fontos témákat boncolgat. Sokszor azonban inkább kérdéseket tesz fel, amelyekre meg se próbál válaszolni, az abszurditás álcája mögé bújva. Emiatt pedig tipikusan az a történet, ami regényként jobban működik, ugyanis hangulatváltozásaival és stílusegyvelegével képes lehet összerántani a modern – és persze amerikai társadalom – sokszínűségét egy életképes keverékké; vizuálisan azonban nemigen sikerül neki. Pont emiatt nehéz ajánlani csak úgy a filmet: megnéztem, hogy neked ne kelljen, de nem utáltam – de nem is tetszett. Beszélgetni a témáiról róla meg tudunk talán úgy is, hogy te még nem láttad.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
