Avenue 5 – szórakoztató utazás kivilágított szargyűrűvel és a benne úszkáló koporsókkal

A nem is olyan távoli jövőben járunk. Az űrturizmus egy mindenki számára elérhető szórakozási forma, ami nemcsak annyiból áll, hogy kilőnek az űrbe, kettőt fordulunk a Föld körül, majd kényelmesen visszatérünk Hustonba. Herman Judd (Josh Gad) és vállalata, a Judd Galaxy nagyobb távokban gondolkodik: ő a naprendszerben barangolást kínálja a tehetős vendégeknek egy csodálatos luxus űrhajó, egy valódi interplanetáris Titanic, az Avenue 5 fedélzetén. A hajó gyönyörű, hatalmas és lassú, de minden van benne, amit az ember megkívánhat miközben szeli az űr sötétjét és mély alázattal bámulja mondjuk a Jupitert, miközben ráeszmél arra a csodára, hogy kisebbek vagyunk az univerzumban, mint az út szélére rotyogtatott kecskeszar. Igazi, örökre szóló, perspektíva formáló élmény az utasok számára. Legalábbis az lett volna, ha nem történik egy kis gravitációs gebasz, aminek következtében az Avenue 5 letér a pályájáról. No nem sokkal, csak egy kicsivel, pont eléggel ahhoz, hogy a nyolchetes álomutazásból hároméves tortúrát csináljon a kapitány Ryan Clark (Hugh Laurie) számára. 

Merthogy a hajó utasai nem éppen együttműködőek, különösen, amikor kiderül, hogy Clark kapitány igazából csak biológiai díszlet, nem igazán ért a hajó irányításához, mint ahogy a legénység többi tagja sem, akik modellekből meg színészekből állnak, mert Judd úgy gondolta, hogy egy ilyen hajót csakis szép emberek irányíthatnak. Az egyetlen asztronauta(ruszofilok kedvéért kozmonauta), aki vezetni tudja az azóta automatizált hajót a gravitációs csuklás miatt meghalt, a levegő szivárog, a szarköpeny (ami az űrből érkező sugárzástól véd és tényleg az utasok szennyvízéből áll és ami amúgy valós tudományos elméletre épül) pedig megsérült. Emellett a Judd Galaxynak nincs pénze a mentésre, kormányzati lóvé nem érkezik, sőt, még azon is elgondolkodnak, hogy kilövik az egészet a francba az utasokkal együtt. A mémszerű nem kell megmentened ezer utast, ha felrobbantod az ezer utast alapon.

Szerencsére és egyben szerencsétlenségére Clarknak akadnak mentális szempontból nem túl stabil barátai a hajón, akik megpróbálják segíteni vagy éppen kézbe venni az ügyet, de az esélyek gyengék. Tényleg gyengék.

A repülő koporsóktól a kivilágított szargyűrűig

Armando Ianucci sci-fi komédiája furcsa amerikai-angol humor keverékkel dobja a nézőt az Avenue 5 fedélzetére, ami tele van rendkívül kellemetlen, idegesítő, na meg gonoszkodó emberrel, akik ráadásul tényleg buták. Egyesek emberi, mások abszurd módon azok. Őket próbálja egyszerre pesztrálni és megmenteni a végtelenül átlagember Clark és a véletlen folytán verbuválódott vezetői tanácsa, amiben ott szerepel az Elon Musk paródiájaként szolgáló Judd is akkora arccal, hogy csak lapjával oldalra fordítva fér be az ajtón. Rengeteg használhatatlan ötlete van, de legalább nem ért semmi olyanhoz, aminek van gyakorlati értéke. Így a feladat nagyon nehéz, ugyanis a tudományhoz egyedül a hajó „pincéjében elbújtatott” karbantartó személyzet főmérnöke, az interperszonális kapcsolatokban nem túl acélos Billie (Lenora Crichlow) ért. Persze ő sem tud varázsolni a rendelkezésre álló alapanyagokból, különösen akkor, amikor a magát hozzáértőnek és okosnak képzelő hülyék megpróbálják elvégezni a kiszabott feladatot vagy éppen a saját fejük után menve próbálják megoldani a problémát. Clark és Billie kárára a balszerencse is hozzájuk szegődik, így kapunk az évadok során egyre abszurdabb és abszurdabb szituációkat, amiktől egyszerre nevetünk, ugyanakkor fogjuk a fejünket és azt gondoljuk, hogyha ott lennénk, inkább kilépnénk a légzsilipen megnézni, hogy tényleg olyan hideg-e az űr, mint mondják (nem, az űr nem hideg, legalábbis nem a hagyományos értelemben).

Az Avenue 5 humora ezekre az abszurd szituációkra és a nagyon kellemetlen emberek egymás közötti beszélgetéseire épül. Ianucci sorozata pörgős párbeszédeken keresztül, roppant szórakoztató nyelvi humorral próbálja megragadni a nézőt, miközben elképesztően nevetséges helyzeteket kreál azzal, hogy a sorozatban a karakterek 95 százaléka valamilyen aspektusból nagyon hülye és kellemetlen alak. Az epizódok 20-30 perces játékidejében nagyon sokat beszélnek egymással az emberek és nagyon sok marhaságot hordanak össze, mindenről és egymásról, miközben kompenzálják az éppen felszínre bukkanó komplexusaikat és személyiségzavaraikat. És ez a része a sorozatnak, ami a leginkább eltántoríthat minket a tovább nézésétől. Ugyanis az Avenue 5 humora az esetek zömében a párbeszédekben van. A szereplők szinte pingpongoznak a szavakkal, a viccek pedig sokszor a sorok mögött nagy sebességgel haladnak, vagy szóviccek, gondolatalakzatok formájában materializálódnak. Igy azok, akik nem fogékonyak az ilyen poénokra, nagyon sok csattanót elszalaszthatnak, amellett a szimpla banális és szubjektív faktor miatt, ami minden komédiasorozatnál jelen van: az adott vicc valakinek nem vicces.

Mert a karakterek szempontjából nem rugaszkodik el a valóságtól az Avenue 5, nem válik olyan szürreális szekunder szégyené egyik karakter sem, mint például a sokak által kedvelt (általam is) Micheal Scott a The Office-ból. Ezek a karakterek folyton sértegetik egymást, ám mégsem lesz prosztó. Nincsenek útszéli baszós-fingós viccek, csak átgondolt elegáns, angol seggfejkedés és bunkózás. A karakterek úgy beszélnek orbitális marhaságokat, hogy közben nem válnak művivé, még azok sem, akiknek eleve az a funkciójuk, hogy parodisztikusan együgyűek legyenek.

És talán ez is a varázsa az Avenue 5-nek, hogy a szereplők kiválóan ingadoznak szituációs komédiához mért szürreálisan ostobaság és az emberszagú ostobaság között. Emiatt pedig az általuk okozott „tragédiák” jelentős részt maximálisan elképzelhetők lesznek. Képzeljük el a legkellemetlenebb marhaságot beíró Facebook kommentelőt, akik a rendíthetetlen magabiztosságát emotikon arzenállal próbálja érzékeltetni és nyugtázni. Nagyon okosak, nagyon igazuk van, átlátnak a szitán, csak hát nincs. Nem csak igazuk, de szita sem. Na, ezek az emberek az Avenue 5 szereplői és mellékszereplői. Voltaképpen őket parodizálja a sorozat hatalmas erővel. Az egyik kedvenc epizódom volt, amikor az utasok egy része azt gondolta, hogy a krízis valójában vicc és egy összeesküvés, valójában a Földön vannak, ezért elég, hogyha kinyitják a légzsilipet és kisétálnak rajta, mert biztos egy stúdióban landolnak majd. Páran megpróbálták, én pedig nézőként elképedve röhögtem, miközben azt gondoltam, hogy ez simán elképzelhető, elég csak az 5G rettegőkre vagy a Covid-19 tálibokra gondolni.

Jó hallgatni ezt a totális mentális krachot, mert az utolsó ostobaság is, ami elhangzik a szereplőktől, az is összeszedett és jól megkomponált, aminek nagyon sokat segít az, hogy a sorozat a poénjait tökéletesen időzíti. Mindezt anélkül, hogy kioktasson. Szimpla vígjáték, mint ahogy a már említett Gyilkos a házban széria is (amit szintén nagyon melegen ajánlok).

Emellett a főszereplők, bár rémesen kellemetlen emberek, valahogy szeretnivalók is, kiváltképpen Clark. Itt hangsúlyoznám is, hogy Hugh Laurie fergeteges az (ál)kapitány szerepében. Karakterét alakítva olyan kiválóan nyeli vissza a dührohamokat és kerül közel az agyverzéshez, olyan szépen, angolos úriemberként vezeti le a stresszt káromkodással, hogy öröm hallgatni és nézni. Szinte minden epizódban lefő benne valami miatt a kávé és teljesen érthető. Az ő karaktere az egyetlen, aki normális. Egy egyszerű ember, aki pénzt keresni akart, de sokkal nagyobb felelősséget kapott a nyakába, mint amit kifizettek neki. De megpróbál helytállni, bár szívesen átadná bárkinek a pozit.

Aszórakoztató karaktereket fűszerezik a balsorsszerű eseményláncolatok, amiből tényleg szánalmasan nevetséges (és emiatt igazán vicces) szituációk kerekednek. Példaként:

• A baleset miatt elhunyt utasokat és a pilóta asztronautát temetés gyanánt kilöknék az űrbe, ám a koporsók „kilövése” során ismét gravitációs problémába ütközik a hajó. Emiatt a koporsók nem tudnak szökési sebességre állni, így szépen a tömegvonzás törvényének (vagy az általános relativitáselméletnek) megfelelően az Avenue 5 körül kezdenek körözni. A hajó így közlekedik az űrben, a halottak koporsói mini holdként köröznek a hajótest körül.
• Ugyanez történik a szarköpennyel is, ami sajnos a javítás során megsérül. A fekália kilövel a hajótestből, majd pályára áll. Így a koporsók mellett a szar is kering a hajó körül. Szerencsére Judd zsenije épít várat belőle, kivilágítja a bélsarat, amitől nagyszerű hangulatvilágítás szűrődik be a hajó ablakain, sőt, az egyik utas II. János Pál pápa arcát is felismerni véli benne.

Ahogy látható, a sorozat nem mellőzi a fekete humort sem. Szórakozik a kannibálokon, hülyéskednek egy pedofillal, miközben kreatívan görgeti tovább az egyre inkább mélyebbre süllyedő szituációt.

Az Avenue 5 egy izgalmas űrkomédia

A hagyományos szituációs komédiákkal ellentétben, inkább az Only Murders in the Buildinghez hasonlóan az Avenue 5 sem epizodikus bontású. A sorozat két évadja koherensen halad kijelölt narratív úton, nincsenek mellékszálak, melléktörténetek, csupán a szembejövő hihetetlen abszurdumok, amiket Clarkéknak meg kell oldania. Ianuccinak pedig sikerült egy olyan vígjátéksorozatot csinálni, amiben a cselekmény nem csak, hogy izgalmas, de folyamatosan pörög, igaz nem egyenletes minőségben, mivel vannak pillanatok, amikor a szereplők kisebb marhaságai fárasztónak hathat. Viszont ezeken túl az Avenue 5 valójában – egy kis túlzással – lebilincselő katasztrófa sorozat-karikatúra, amiben az abszurd szituációk nem csak, hogy viccesen nevetségesek, de sokszor fordulatosak is. Ianucci remekel abban, ahogy generálja a hajón a problémákat, mert úgy oldja meg, hogy az igazából önismétlő alapkonfliktust mindig feldobja valami nem várt, groteszk, ésszerűtlen, vagy emberi bénázásból következő gebasszal. A konfliktusok gyökere pedig valóban önismétlő, hiszen mindig abból indul ki, hogy Clark és a csapata nem mondja el a fontos fejleményt az utasoknak, akik azért csak megtudják valahogyan. Emiatt általában zendülésféleség tör ki, aminek meglesznek a következményei. Ilyen az, hogy a hajó a három év helyett nyolcat fog sodródni az űrben (mert az utasokból összeverbuvált csapat rosszul teljesíti a feladatot), vagy hogy egy kannibál szabadult el a hajón. Egy nagyon kedves és meglepően kellemes személyiségű kannibál.

Az Avenue 5 komédia műfajától eltekintve is érdekes, könnyedén csúsznak az epizódok. Ugyan nem ül le egy pillanatra sem, legnagyobb hibája, hogy nem tudja mindig a vicceivel túllicitálni magát, pedig próbálkozik és ez a próbálkozás különösen a második évadban érhető utol. Szerencsére a frissé vad ezt ellensúlyozza azzal, hogy még tovább pödri a sodródó hajó utasainak sorsát mondjuk azzal, hogy az Avenue 5 a napnak veszi az irányt.

Verdikt

Ahogy azt a bevezetőben elmondtam, az Avenue 5 hazánkban egy méltatlanul elhanyagolt, kevés figyelmet kapó sci-fi komédia. Igaz, a humora nem feltétlenül való mindenkinek, viszont akit elkap, az pillanatok alatt nagyon megkedveli. Ez a sorozat nem egy hagyományos szituációs komédia. Nincs konzervnevetés, nincs epizodikus bontás. Sokkal inkább egy szatírikus sci-fi katasztrófa történet, ami anélkül próbál szórakoztatni, hogy közben bármilyen morális-ideológiai kiselőadást tartana. Vegytiszta viccelődés a különböző embertípusokon. Az eddig megjelent két évad egyenletes színvonalon megalkotott izgalmas cselekménnyel szolgál a nézőknek, reméljük Zaslav-szecskázó nem darálja le a harmadik évadot, amire sajnos van esély, hiszen ez a sorozat nem éppen közönségkedvenc.