Hiába készülnek évről évre az újabbnál újabb karácsonyi témájú filmek, van néhány klasszikus, amelyeket az ember szinte kötelező jelleggel elővesz az ünnep közeledtével. Az egyik ilyen kultikus mozifilm, amit sokan minden évben újranéznek, az 1994-es Télapu, amelyben Tim Allen öltötte magára a mikulásruhát. Töretlen népszerűségét mutatja, hogy a 2000-es évek elején készült második és harmadik része után most újabb folytatást kapott, ezúttal egy minisorozat formájában. A Télapuk című széria első évada nem ér fel az előzményekhez, de érdekes adalék a franchise-hoz. Évadkritika.
A Télapu sikerreceptje lényegében ugyanaz volt, mint a Marvel-filmeké: fogták a csodás képességekkel megáldott hőst, és egy esetlen, emberi figurát csináltak belőle, akinek bele kellett jönnie a szerepébe; a csodás képességek mellett pedig különféle kütyüket is kapott, így igyekeztek modernizálni és „életszerűvé” tenni a karaktert, hogy közelebb hozzák a mai közönséghez. A folytatásokban szintén hétköznapi, emberi problémák leküzdése közepette kell megmentenie a karácsonyt – ez alól nem kivétel a sorozat sem. Ezúttal az a történet gyújtópontja, hogy hősünk úgy dönt, családja érdekében szögre akasztja a Mikulás-kabátját és elköltözik az Északi-sarkról, a télapói hivatást pedig valaki másra bízza, aminek aztán persze katasztrofális következményei lesznek.
Abból a szempontból jól eltalált folytatásnak tekinthető a sorozat, hogy alapvetően ügyesen egyensúlyozik az ismert és a friss között: legalább egy cameo erejéig visszahozza a fontosabb karaktereket, de bőven felvonultat eredeti figurákat is, több elemet felidéz a filmekből, miközben új irányokba is elviszi a sztorit és tovább színesíti a korábban megismert mesés világot.
Az immár évtizedek óta a Mikulás-szakmát űző Scott Calvin (Tim Allen) és felesége, Carol (Elizabeth Mitchell) mellett kisebb szerepben visszatér a Télapuban kisfiúként megismert Charlie (Eric Lloyd), akit immár családos férfiként látunk viszont, sőt a rajongók örömére feltűnik a harmadik mozifilmből kimaradt egykori főmanó, Bernard (David Krumholtz) is. De nem csak ők hozzák a nosztalgiát: az eredeti filmet idézi meg a Télapó-utódnak kinézett Simon Choksi (Kal Penn), az elfoglalt-munkamániás férfi és lánya, Grace (Rupali Redd) is, akiknek a sztorija elég hasonlóképpen indul, mint Scottéké. Ugyanakkor a Calvin család immár további tagokkal is bővült, Scott és Carol Északi-sarkon felnőtt gyerekeivel (Elizabeth Allen-Dick, Austin Kane), akik új színt hoznak a történetbe, emellett Télapó aktuális fősegédeinek, Betty-nek, a főmanónak (Matilda Lawler) és férjének, Noelnek (Devin Bright) karaktere sem pusztán az elődeik utánzata.
Az új szereplők között van Befana, a jó boszorkány (Laura San Giacomo) is, akinek az alakját az olasz folklórból emelték át, feltűnése pedig előrevetíti, hogy ezúttal elmélyülünk a karácsonyi mitológiában. Sőt, tulajdonképpen most először foglalkoztak a franchise során azzal, hogy valamiféle legendát építsenek a Mikulás karaktere köré. A filmekben ugyanis lényegében csak a télapóság mindennapi megpróbáltatásaival foglalkoztak, és igyekeztek lényegében egy – noha nem éppen hétköznapi – munkaként ábrázolni, ezúttal viszont kiemelik a varázslatos oldalát és egy mitikus eredetsztorit is adnak neki.
Míg azonban a világépítés tekintetében jól teljesít a Télapuk, a történetéről ugyanez már nem mondható el.
A nagyjából mozifilmnyi játékidőbe több cselekményszálat zsúfoltak bele, mint amennyit elbír, így ezek többségét viszonylag hamar elengedik, és utána anélkül varrják el, hogy foglalkozzanak vele.
Felvezetik például a Calvin családon belüli konfliktusokat, amelyek az Északi-sarkon való életből, illetve az onnan elvágyódásból, valamint Scott „munkájából” fakadnak. Ám amikor a karácsony megmentése lesz a tét, ezek egyszerűen elfelejtődnek. Amikor pedig a család visszakerül Amerikába, alig láthatunk egy keveset abból, hogyan tanulnak bele a gyerekek az átlagéletbe, vagy hogy Scott mihez tud kezdeni magával, mivel viszonylag hamar ki is szakadnak abból – amiért igazán kár, mivel ez egyértelműen jó humorforrás lett volna, legalább egy epizódot megért volna rááldozni. Talán a legjobban kidolgozott sztori Simoné – ami lényegében egy „mi lett volna, ha?” történetként is értelmezhető, hiszen a férfi sokban emlékeztet Scottra, csakhogy rá más hatással van az új szerepe –, de a lezárása ennek is elnagyolt lett.
Összességében tehát elmondható:
noha minden adott volt ahhoz, hogy a Télapuk egy, az eredeti filmhez méltó darabja legyen a franchise-nak, de a remek szereplőgárdát és az ígéretes alapötletet nem tudták igazán jól kihasználni.
A hat félórás epizód ugyanis túl kevés volt ahhoz, hogy jól kibontsák mindazt, amit az évadba bele akartak sűríteni. Amit így kapunk, az egy nagy adag nosztalgia és némi adalék a Mikulás-mitológiához. Ez pedig éppen arra elég, hogy a rajongók értékelhessék, miközben azért hiányérzetet hagy a nézőben.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
