Soman Chainani regénysorozatát, A Jók és rosszak iskoláját sokan értékelik Harry Potter koppintásként, és nem is járnak messze a valóságtól. A mesebeli dimenzióban létező mágikus iskola valóban kicsit hajaz a varázslótanonc kalandjaira, azonban a koncepció kicsit más. Az iskolában a tündérmesék szereplőit képezik ki jónak vagy rossznak, a legjobbak és a legrosszabbak életéből pedig tündérmese lesz. A diákok azonban távolról sem olyan fekete-fehérek, hogy csakúgy be lehessen suvasztani őket az egyik vagy másik tagozatba.
A két főhős, Agatha és Sophie, a két öribari felvételt nyernek az iskolába, és nagy meglepetés éri őket. A morcos, bő ruhákba öltözött, közutálatnak örvendő Agatha a jók tagozatán találja magát, míg a gyönyörű, hercegnős ruhákban járó, mindig kedves Sophie a rosszakhoz kerül.
Izgalmas témaválasztás górcső alá venni a tündérmese mint intézmény (szó szerint) visszásságait, nevezetesen, hogy a mesei formula erőszakosan igyekszik beleszuszakolni a szereplőit a jó és rossz szélsőséges szerepeibe, és ennek mi, valódi emberek isszuk meg a levét, amióta világ a világ. A klasszikus mesék, és a rajtuk alapuló művészi produktumok gyakran a mai napig nyögik ezt a visszásságot, azonban az utóbbi években már megjelent az egyre növekvő igény a gonosz és a jó árnyalására, gondoljunk csak az Enchanted folytatására vagy akár a Demónára. A Paul Feig rendezésében készült Jók és rosszak iskolája adaptáció azonban nem a legfényesebb példa erre.
A Netflix mesefilmjének mondandója elveszett a pasztellszínű nagyestélyik és a grunge stílusú főgonosz hacukák alatt valahol jó mélyen.
Természetesen mindez csak olyan külsőség, amit a film szimbolikusan próbál alkalmazni, azonban a szöveggel folyton aláássa ezt. Átlagosan három jelenetenként hangzik el valamelyik szereplő szájából a nagybetűs tanulság, hogy senki sem tisztán jó vagy gonosz, miközben a fő karakterek bőven tudnák ezt bizonyítani maguktól is. A film egyetlen pozitívuma a Sophie (Sophia Anne Caruso) és Agatha (Sofia Wylie) közti barátság próbatétele, amiért őszintén lehet izgulni. A kettejük közti kapcsolat a film egyetlen aduja, ami ráveheti a nézőt egy esetleges későbbi folytatás megnézésére. De sajnos ez önmagában nem elég az igényes szórakoztatáshoz.
Mert sajnos a két lányon kívül kevés kivétellel mindenki statisztai sekélyességgel megírt karakterrel rendelkezik. A jók tagozatán a lányok egysíkú, sztereotipikus bálkirálynő allűrökkel rendelkező, az ügyeletes szépfiú után sóhajtozó hercegnők, míg a rosszak oldalán zabolátlan vadócok vagy emós tinifiúk garázdálkodnak egybites motivációkkal és háttér nélkül. Még Charlize Theron és Michelle Yeoh karakterének története is szinte csak széljegyzet. Előbbi egy szerelmi csalódást, utóbbi az intellektusához méltatlan tanári feladatokat fájlalja, de mindkettejük bújára-bajára csak egy-egy mondat jut. Míg Kerry Washington egyetlen feladata, hogy folyton feszült és sápítozik.
Lawrence Fishburne az iskolaigazgató szerepében pedig gyakorlatilag nem több Lawrence Fishburne-nél eklektikus 18. századi ihletésű jelmezben, mert gyakorlatilag nincs szerepe.
Pedig a fárasztóan hosszú játékidő bőven megengedné, hogy egy kicsit mélyebben a szereplők mögé tekintsünk, főleg úgy, hogy az alapanyag egy regény volt. De sajnos ezt a tágas időkeretet inkább arra próbálták felhasználni, hogy az Álomháborúhoz hasonló látványpornót valósítsanak meg. Így aztán érdekes szereplők helyett van lángoló sárkány, szép(nek szánt) ruhaköltemények minden mennyiségben és kortárs slágerek újrahangszerelve, amelyek klipszerű montázsokat kísérnek; a vége felé már meg sem lepődünk, mikor felcsendül a például a Toxic.
Nem kérdés tehát, hogy a film a bűnös élvezet státuszra pályázik, és ezt az érdemet vitathatatlanul ki is vívja magának. Kár, hogy mást nem.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
