Saeed Hanaei negyvenéves építőmunkás, három gyermek apja, aki éjszakánként motorján Meshded külvárosának utcáit járja: a bűnre vadászik, és ahol megtalálja, ott lecsap. Szinte véget nem érő munkáját fáradhatatlanul, megszállottan űzi – majd’ hárommillió lakos közt bőven akadnak tisztátalanok, szégyentelenek, istentelenek. Hanaei áldozatai a Mohamed prostitúcióra vonatkozó tiltását megszegő romlott asszonyok, akikért senki sem siet igazságot szolgáltatni, meggyőződése szerint hát ő teszi azt velük szemben. Többek szerint a férfi afféle vallási köntösbe bújt szuperhős, aki megtisztítja a szent város utcáit; mások meg akarják állítani a Pók névre keresztelt sorozatgyilkost. Ali Abbasi filmjében ők vannak kevesebben.
(Nem belebonyolódva a csador, burka, nikáb, hidzsáb különbségeibe) a nyitó képek során fejkendőt viselő prosti esti műszakjának eseményeit követjük. Az egyik kliense kidobja a dolgozó lányt a kocsijából, miután valaki megzavarja légyottjukat. A nő eddigre túl van már néhány meneten nem éppen finom úriemberekkel („Szétszaggatlak odalent”, biztatja egyikük), nem csoda hát, hogy az idegei lassan kezdik felmondani a szolgálatot. Félreeső helyet keresve kábítószert szív egy nála idősebb asszonnyal, akiről később kiderül, hogy az anyja. Ezután lassít le mellette a keménykötésű, szakállas férfi motorján. Szállj fel, van pénzem, ígéri, majd elhagyatott házba hajt vele. Ahogy a felső szint felé lépdel a férfi nyomában, balsejtelem keríti hatalmába: minden bizonnyal hallott arról a tizenegynéhány pályatársáról, akiket az elmúlt hónapokban megöltek. Hátat fordít, menekülni próbál, de a kliens nekilöki a falnak, majd az összetekert fejkendővel megfojtja. Amikor végzett, testét szőnyegbe tekeri, és a városon kívül egyszerűen kihajítja.
Not me too
Ezután megismerjük (Hanaei mellett) a Szent pók másik főszereplőjét, az újságírónő Rahimit. Hanaei karakterével ellentétben, aki valóban megölt 16-19 szexmunkást 2000 és 2001 között, az ő karaktere fiktív, viszont számomra hitelesen és érzékletesen mutatta be az iráni nők helyzetét (az utóbbi hetek eseményeinek ismeretében még visszafogottan is). A rendőrség, a teheráni vezetés nyomására látszatintézkedéseket foganatosít ugyan a tettes kézre kerítésére, de azon kívül, hogy paternalizálja, vagy éppen zaklatja a munkáját végezni próbáló újságírót, nem sokat tesz az ügyben. Hogy ez mennyire volt így a valóságban, nem derül ki persze, ilyenformán a film egyszerre interpretálja a Pók-gyilkosságok történetét, és fogalmaz meg identitáspolitikai állásfoglalást, nem éppen nyerve el ezzel az iráni vezetőség szimpátiáját. Hogy Salman Rushdie után most a projektben résztvevők ellen irányul-e majd a szélsőségesek haragja, remélhetőleg sötét spekuláció marad – bátorságuk mindenesetre példamutató.
Á la a Hajsza (meg még sok más), párhuzamosan követjük a Pók mindennapjait Rahimi, az újságíró nyomozásával. A cselekményszövés (pun intended) ritmusa remek, a macska-egér játék egy percig sem válik unalmassá. Az egzotikus helyszín és a szerepek felcserélhetősége egyaránt a feszültségszintünk fokozódásának irányába dolgozik. Hogy egy női vadász igyekszik leteríteni egy nála sokkal veszedelmesebb férfi prédát, aligha újkeletű megoldás, sőt olyat is láttunk már, hogy az illető hivatását tekintve nem képviselte a törvényt. Félreértés ne essék, a filmben az iszlám nincs kerek-perec nőellenesnek beállítva, de azt explicite kijelentésre kerül, hogy a hétköznapi interakciók során a nő folyamatosan szenved, ha nem áll mellette egy férfi, hogy felelősséget vállaljon érte. Nem meglepő hát, hogy ha Rahimi eredményes kíván lenni, kénytelen ilyet felvonultatni, kifelé a másodhegedűs szerepét játszva, miközben vészhelyzet esetén saját magát tolja a tűzvonalba.
Az anti-Taxisofőr
Nem lesz túl nagy spoiler, hogy a Pók kézre kerítése végül sikerrel megtörténik, mégis mindenkit óvnék a kapcsolódó Wikipedia-lapok böngészésétől, hacsak már eleve nincs teljesen képben az esettel. Az ugyanis, hogy mi történik a tárgyalások közben, illetve után, teljesen új távlatokat nyit a filmnek. A(z ábrázolt) szélsőségesen soviniszta társadalomban ugyanis egyáltalán nem egyértelmű, hogy a bíróság pokolra küldi, vagy mennybe mereszti Hanaeit. Azt sejtem, hogy nemek közti egyenlőtlenségek ide vagy oda, ez a megoldás megint csak az alkotókat dicséri, és a Szent pók, mint film (nem pedig a valóság hithű rekonstrukciója) sokkal jobban működik tőle. Vaj azért bőven lehet az iráni hatóságok füle mögött, akik állítólag leállíttatták a film törökországi munkálatait, hogy végül Jordániában fejeződjön be a forgatás (röpke harmincöt nap alatt). Az oknyomozó riportert alakító Zar Amir Ebrahimi eredetileg kasztingszervezőként vett volna részt a munkálatokban, és az eredetileg választott színésznő visszalépése után ugrott be a szerepre, a gyilkost megformáló Mehdi Bajestani pedig az esetleges későbbi retorziók ismeretében működött közre.
A Szent pók mégis valahol nem más, mint Martin Scorsese Taxisofőrjének parafrázisa, egyben reciprok-változata.
Az alvásra képtelen Travis Bickle (Robert DeNiro) a vietnámi háború veteránjaként képtelen volt visszatérni a jóval rendezettebb hétköznapokhoz, ezért éjszakánként New York utcáit járta, esetenként a maga brutális módján, de mégis segítve a bajbajutottakon (például egy rabló lelövése). Családja nem volt, párkapcsolati próbálkozása a Cybill Shepherd alakította Betsyvel egy pornómozis randit követően csúfos kudarcba fulladt, a lány főnökétől, Palantine (nem pedig Palpatine) szenátortól pedig a város „mocsoktól” való megtisztítását várja, de benne is csalódnia kell. Végső elkeseredésében – sikertelenül – megpróbálja megölni a felsőbb hatalmat képviselő szenátort, majd a tizenéves prostituáltat testének árulására kényszerítő véglények likvidálásával megmenti Iris-t (Jodie Foster). A sztori végéről aztán el lehetne csevegni, de az én interpretációmban abszolút mentes a katarzistól.
Saeed Hanaei az Irak-iráni háború veteránja, aki bár családos ember, mégis magányosan rója az utakat, és amikor lehetősége nyílik rá, pusztít. A felsőbb hatalomnak (Allah) abszolút behódol, az éjszakai pillangók megmentésénél pedig semmi sem áll tőle távolabb. Sorsának lezárását nem akarom elárulni, de annyit talán nem túlzás előre bocsátanom, hogy katarzisra itt se nagyon számítsunk. Travis és ő mégsem annyira különbözőek: mindkettőjük belső széthullását a háború okozta külső káosz szülte, amire mindketten szélsőséges erőszakkal válaszoltak. Bár Travis múltjáról nem tudunk meg többet annál, minthogy a háború szétroncsolta személyiségét, a Taxisofőr nem is igényli a mélyebb magyarázatot. Ezzel szemben a Pókot gyermekként, amennyire tudni lehet, az anyja kínozta, például darabokat próbált kiharapni a húsából. Mivel a róla szóló film fókusza a társadalomkritika, a múltjának efféle fontos aspektusai rejtve maradnak, ami érthető ugyan, ismeretük mégis csökkenti az üzenet erejét.
Mindent egybevetve azonban – a világ állapotát tekintve sajnálatos módon – az így is átütően erős tud maradni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
