Az Umma-ban látszólag minden megvan, ami az utóbbi évek “presztízs-horrornak” nevezett vonulatát naggyá tette, a végeredmény azonban csalódást keltő. Filmkritika.
A bevándorló családból származó koreai-amerikai Amanda (Sandra Oh) bántalmazó anyja oldalán nőtt fel, így aztán mindent megtesz, hogy gyermeke, Chris mellett olyan szülő legyen, amilyet ő soha nem kaphatott meg. Ám amikor a múlt bekopogtat anyja hozzá kerülő hamvai és ereklyéi képében, úgy érzi, egyre inkább olyanná kezd válni, mint édesanyja, és meg kell reguláznia a szép lassan felnőtté cseperedő, a családi fészket egyetemre cserélni kívánó lányát.
Nem minden arany, ami fénylik: hiába termel ki mostanában Hollywood lenyűgöző, pszichológailag-társadalmilag is kellőképpen megalapozott és érzékeny zsánerdarabokat borzongás terén, azért a “poszt-horror-nak” vagy „presztízs-horrornak” nevezett trend képviselői közt is találni gyenge próbálkozásokat. Nemrég például a Relikvia próbálkozott meg azzal, hogy az emberi mulandóságról meséljen kemény képsorok közepette, de leginkább csak öncélú futkározásra futotta tőle a négy fal közt. Most pedig itt az Umma (a magyar Anyám szelleme alcím erősen megidézi a VHS-korszak gagyi/bájos névadásait), amelyben szintén minden, egyébként a kortárs horrorokból is ismerős elem megvolt ahhoz, hogy maradandó legyen (adott egy Babadook-szerű szülő-gyermek konfliktus és a Jordan Peele-filmekre jellemző kulturális nézetkülönbségeiből fakadó feszültségek), ám mégsem sikerült csontig hatolót alkotni.
Pedig az Umma egyáltalán nem indul pocsékul, sőt. A rendező-író, a főszereplő Oh-hoz hasonlóan szintén kettős identitású Iris K. Shim biztos kézzel vezeti be a néző Amanda és lánya kapcsolatába. Zseniális például az a jelenet, ahol közösen olvasnak egy könyvet a tornácon – benne van a családi meghittség, de közben a könnyedén horrorba hajló őrjítő ragaszkodás is. Mindehhez pedig az is bőven hozzátesz, hogy a két főszereplő közt szépen működik a kémia.
Aztán, amikor a nagymama szelleme színre lép, amikor igazán bele kéne csapni a lecsóba, Shim látványosan nem tud mit kezdeni az alapanyaggal, és szétesik az egész film.
A parajelenetek a legkiszámíthatóbb formulát követik: tudjátok, a mumus pont ott és akkor csap le (méghozzá jóó hangosan), ahogyan az a horror poros nagykönyvében meg van írva. Az említett témák közül pedig valami elsikkad, más iszonyatos szájbarágások közepette jutnak el a nézőhöz: a kulturális háttér feszültségei nagyjából kimerülnek annyiban, hogy bizony Koreában a gyerek verve jó, és kész, a családi drámát meg a “mutasd, ne mondd” forgatókönyvírói alapszabály megszegésével sikerül csak célba juttatni: a szereplők inkább csak elmesélik, hogy nincsenek megelégedve a helyzetükkel, látni, ezáltal átérezni teljesen sosem sikerül sorsukat. Nagyot ront a befejezésen az is, hogy Shim meglehetősen túlterjeszkedik a szörnyábrázolás büdzsé adta lehetőségein: egy nagyon fapados CGI-szörnyet mutogat sokat, premier plánban, ami még inkább kikezdi a feszültséget.
Az Umma összességében tehát jó vázzal rendelkezett, de nem sikerült vele felhúzni egy működőképes egészet. Tipikus példája annak, amikor egy horror úgy próbál meg elődei farvizén sikeressé válni, hogy csak felvillant manapság trendi témákat, konfliktusokat, kifejteni, álláspontokat ütköztetni azonban nem képes, ráadásul sajnálatos módon még az egyszerű ijesztgetős jeleneteket sem ruházza fel kellő kreativitással.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
