Az Álmok fejedelme, Morpheus, az Álomhozó vagy szabad tükörfordításban Homokember története már 30 éve várt arra, hogy megfilmesítsék, nem véletlenül. És most itt van, végre! Sandman sorozatkritika.
Neil Gaiman (Elveszett próféciák, Csillagpor, Így csajozz egy földönkívülivel) képregényének olyan gazdag a fantáziavilága, hogy aki a megfilmesítésére vállalkozik, óhatatlanul is megoldhatatlan problémákba ütközik. Nemcsak azért, mert páratlanul sokszínű univerzuma és élőszereplős filmre alkalmazhatatlan képi világa van. Hanem mert az eredeti mű olyan kreatív módon használta ki a képregény formátumát, amit lehetetlen mozgóképre adaptálni, így törvényszerűen elvész az eredeti esszenciája. Egy olyan alapmű esetében, mint a Sandman, nem is számítottunk tökéletességre, és nem is kaptunk, mégis kellemes meglepetést okozott.
Sandmant, a hét végtelen egyikét (Álom, Halál, Vágy, Végzet, Kétségbeesés, Delírium, és Pusztítás a hét testvér) csapdába ejti egy sötét varázsló – Charles Dance alakításában a Trónok harcából már ismert kegyetlen apafiguráját hozza ugyanolyan hibátlanul -, aki eredetileg a Halált akarta elkapni. A baki ellenére biztos, ami biztos, fogva tartja a végtelen entitást, aki végül 100 év után kiszabadul. Álom kénytelen szembenézni azzal, hogy az álmok birodalma a távollétében súlyos károkat szenvedett, teremtményei nem mind várták meg a visszatértét vagy elvesztették benne a bizalmukat, ő maga pedig eszköztelen maradt. Mivel fogságában elvették tőle attribútumait; az álomhozó homokkal teli erszényét, mágikus rubinját és sisakját, fel kell kutatnia őket, újjáépítenie a birodalmát, és szembe kell néznie azzal, hogy mennyire megcsappant az ereje.
A képi világra nem lehet panasz. A trailerek sokat sejtettek, de nem mutatták meg, hogy az álomvilág tájai és épületei gyönyörűek, a CGI is szépen simul bele a látványba. Meseszerű, amilyennek egy mesének illik lennie, de sajnos a maga műfajában nem olyan kiemelkedő, mint a képregény volt. Az álom és a valóság kreatív összemosását a filmnyelv segítségével már számos alkotás bemutatta. Például a Waking life élőszereplős képeire kézzel százféle stílusban rajzolt agymenés, de a Pókverzum is szépen megmutatta élő képregényt lapozós érzésével, hogyan érdemes mozgóképi megoldásokban hűnek maradni egy képregényhez. A Sandmannek sajnos nem sikerült ennyire művészien egybegyúrni a valóságot az álomvilággal. Így a sorozattól csak egy igen korrekt fantasy látványvilágot kaptunk, nem többet.
Tom Sturridge hibátlan munkát végez Álom szerepében, azonban a casting döntés vitatható. Sturridge kiválasztása a szerepre érthető: régen láttunk férfiszínészt ennyire túlvilági, szoborszerű arccal. Ám pont ez a szoborszerűsége az, ami kissé hitelteleníti őt: illene, hogy legyen némi ránca egy olyan lénynek, aki azóta létezik, hogy az első álmodó lények megjelentek az univerzumban.
Sturridge Morpheusa örök ifjúságot sugároz, nem évmilliók tapasztalatát. De az is igaz, hogy az álmok fejedelme gyakran viselkedett felfoghatatlan kora ellenére gőgösen, infantilisan. Mégis, ki küldené egyenest a pokolba tízezer évre a barátnőjét, csakmert az nem akart hozzáköltözni? Hát persze, hogy az Álmok Ura. Így Sturridge kortalan külseje talán még találó is lesz a későbbiekben, ha egyelőre picit nem is áll össze a karaktere így. Végsősoron ez az ellentmondás egyáltalán nem zavaró vagy irritáló: inkább felkelti a kíváncsiságot.
A sorozat rengeteg karaktert mozgat, és a további szereplők között is találni jó alakításokat. Viszont pont az egyik húzónév, Gwendoline Christie Luciferként fennköltsége miatt egy kissé vértelen, de korrekt volt, és az évad egyik központi karakterét, Rose Walkert (Kyo Ra) is sajnos egy kissé alulírták.
Ugyanakkor ott van Boyd Holbrook az elszabadult rémálom, a Korinthoszi szerepében, amit mintha neki írtak volna. Brillírozik, még úgy is, hogy a játékideje 95%-ában napszemüvegben van, David Thewlis pedig egy igazi vérfagyasztó szociopatát formál meg úgy, hogy biztosan nem ülnénk vele egy járműbe.
Az androgün Mason Alexander Park tökéletes Vágy minden tenyérbemászóságával és tolakodó szexualitásával együtt. De Vivienne Acheampong Lucienje is remek választás volt, ahogy Sanjeev Bhaskar és Aim Chaudhry is telitalálat Káin és Ábelként.
A sorozat hűen követi az eredetit, és egyáltalán nem sajnálja a felhasznált alapanyagot, nagyjából pont annyit hagy ki, amennyi feltétlenül szükséges, hogy a történet kellemes ütemben folyhasson, és ne fárassza a nézőt. A képregényhez hasonlóan a sorozat is szabadosan kezeli az időt, néha ugrál ide-oda, de sohasem annyira, hogy gondot okozzon beazonosítani, hol is tartunk éppen, és arra is van ideje, hogy elszórja azokat a pici, de fontos utalásait későbbi (néha a történet valós időrendje szerint korábbi) történésekre, amikre az elkövetkező évadokban lehet számítani. E kényelmes esetlegességnek hála az epizódok változatosak. Ha a sorozatnak épp úgy tartja kedve, két sztorit mesél el egy részben: a napot, mikor Álom elkíséri egy munkanapjára nővérét, a Halált, vagy Hob Gadling történetét, a férfiét, aki úgy döntött, nem hal meg. Máskor meg egy egész epizódot szentel egy kávézóban lezajló horror ámokfutásnak, mely a sorozat kontextusán kívül is megállná a helyét, majd újra visszatér a fő cselekményszálhoz.
Így semmi sem nyúlik rétestészta vékonyságúra, vagy marad túl vaskos. Olyan, mintha sorra kóstoltatnának velünk egy sor csemegét, pont annyit, amennyire szükségünk van, de semmiből se tukmálnának ránk a kelleténél többet.
Összességében egy ültő helyünkben ledarálós, izgalmas, színes fantasy lett a Sandman, van miért büszkének lenni rá, van miért nézni.
https://www.youtube.com/watch?v=VpEDcidgbNA&ab_channel=NetflixMagyarorsz%C3%A1g
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
