A heavy metal az ördög zenéje! A sátán muzsikája, amivel megrontja az ártatlan fiatalok lelkét. Démoni ricsaj, a pokol legmélyebb bugyrából feltörő horror-szimfónia! Nagy kár, hogy a Foo Fighters zenekar ördögi című filmjéből, a Stúdió 666-ból épp két dolog hiányzik: a horror és a metál.
A heavy metalnak esélye sem volt, hogy tisztességes zene legyen belőle. Abban a pillanatban, hogy megszületett örökre összefonódott a horrorral, és egyéb démoni dolgokkal. A legfontosabb úttörőnek számító Black Sabbath már kapásból egy Mario Bava filmről kapta a nevét. A denevérrágcsáló Ozzy és bandája pedig csak a kezdet volt. Azóta számos rock/metál banda merült még mélyebbre a horror és az „istentelen okkultizmus” bugyraiban. Az aggódó és unatkozó szülők legnagyobb bánatára. Persze, amiből a 80-as években még morális pánik és kertvárosi anyukák hangos felháborodása volt, azon ma már mosolygunk. Legalábbis abban az értelemben, hogy jól tudjuk, sem a Sabbath, sem a Judas Priest, sem a vért köpő Gene Simmons, de még a kortárs black-metal zenekarok sem az ördög szolgái. Ez csak show, és póz.
A Nirvana dobosa Dave Grohl által alapított Foo Fighters azonban olyannyira nem az a pentagramos, kecskefejes pokol-banda, hogy az általuk képviselt grunge és alternatív-rock irányzatok, épp a klasszikus, közfelháborodást kiváltó (haj)metál bandák ellenében jött létre, és épp azok hanyatlása idején lett népszerű. Ennek fényében meglepő lehet, hogy a banda főszereplésével és produceri felügyeletével (Grohl sztorijából) készült Stúdió 666 is a sátán metál zenében betöltött szerepén alakul. Ám tekintve a rockzene és az okkultizmus közötti kapcsolatot, a téma felvetés abszolút adja magát. Főleg, hogy a Foo Fighters filmje éppen ezeket a sztereotípiákat parodizálná. Ahogy azt bő másfél évtizede Jack Black is tette, a kultikus Tenacious D, avagy a kerek rockerek filmjével. Nagy kár azonban, hogy Grohl és bandája jóval haloványabban teszik ezt.
Producerük legnagyobb elkeseredésére a Foo Fighters nem igazán halad a soron következő 10. albumuk elkészítésével. Az énekes Dave Grohl ugyanis úgy véli, a jubileumi album nem lesz az igazi, hacsak nem képesek valóban különleges hangzást találni hozzá. Ezt végül abban a kastélyban találják meg, ahol 26 éve a Dream Widow zenekar karrierje hirtelen véget ért (mert a frontember lemészárolta őket). Grohl elhatározására azonban a banda beköltözik az elhagyott házba, ahol nemsokára még az írói válságnál is gonoszabb erőkkel találják magukat szembe.
A Stúdió 666-ban az igazi sátáni az, hogy mennyire nem képes érdemben kihasználni a benne rejlő potenciálokat.
Kezdve azzal, hogy bár zenés filmre számítanánk, a cselekmény alatt egyetlen egy Foo Fighters szám sem hangzik el teljes hosszában. Ami két okból is érthetetlen. Egyfelől, mert a filmet épp a banda nem sokkal korábban megjelent, tizedik albumának felvétele inspirálta. Amit pont abban a házban rögzítettek, ahol a filmet is forgatták. Így adná magát, hogy a film gerincét is a zenei anyag adja – akár olyan musicalként, mint a Tenacious D film volt. De ez nem történt. Sőt, a zenekar felvett egy teljes albumot a filmbéli fikciós Dream Widow együttes nevében is. Ám az ehhez készült számokból is csak töredékeket hallunk. A zúzós gitártémák vagy a Medicine at Midnight album party-rock dalainak hiánya pedig csak még inkább kiemelik a film rettenetes tempóját. A Stúdió 666 rettentő dinamikátlan.
Maga a film igazából nem is igényli a Foo Fighters jelenlétét. A film ugyanígy működhetne, ha a főszereplői egy fikciós banda lenne. Már csak azért is, mert Grohl mellett a banda többi tagja szinte teljesen elsikkad. Csupán kettőjüknek (Pat Smear és Rami Jaffee) van emlékezetesebb, sajátos karaktere. Utóbbi ripacskodása azonban egészen fájdalmas. Cserébe viszont – a démoni megszállásban megörülő frontember szerepében lubickoló Grohlt leszámítva – a többiek kifejezetten jellegtelenek. Néha, mintha nem is lenne kedvük az egészhez/nem tudnák, hogy mi a szerepük.
Nem csoda, hiszen a jelenetek egy része improvizatív. Az pedig jó színészekkel/komikusokkal is kockázatos lehet, ők pedig többnyire nem azok. Emiatt a tempó is rendre megakadt, mert egyszerűen hiányoznak a poénok. Ami azonban valóban meglepő, hogy a banda tagjai közötti kémia sem túlságosan erős. Szinte nem is érződik, hogy ezek az arcok amúgy majd negyedévszázada zenélnek együtt. Ezen a téren – és a többin – is hatalmas a kontraszt a Tenacious D filmmel szemben, aminek kultstátusza – a zenén és a humor mellett – épp abból fakad, hogy Jack Black és Kyle Glass között fantasztikus az összhang. Remekül működnek együtt, amiből a film hatalmas szíve is fakad. Persze a Stúdió 666 sok szempontból direkt cinikusabb hangot üt meg, de akkor is nagyon fura, hogy olykor mennyire nincs összhang a banda tagjai között.
Nyilvánvalóan erről a forgatókönyv is tehet, ami csak alig-alig képes élni a koncepció adta lehetőségekkel.
A cselekményben ugyan előkerülnek izgalmasabb témák: megalomán alkotó zseni és a csapatának konfliktusa, előbbi küzdelme az írói válsággal (a film legjobb jeleneteit ekkor találjuk), illetve a sátánizmus és a metál közti kapcsolat. Ám a film az első kettőről nem tud érdemben mesélni, és az utóbbit sem tudja igazán kreatív módon kiforgatni. Az ebből származó horrorelemek meglehetősen kiszámíthatóan épülnek fel, és sosem olyan őrültek és elborultak, mint amilyenek lehetnének – itt nem lesz gitárleszámolás a sátánnal. A komikusan túltolt, vérbő elhalálozások is viszonylag későn indulnak be, és annyira sok nincs is belőlük. Bár ezen a téren tényleg akad pár szórakoztatóan groteszk állatság – a filmet a Balta 3. rendezője jegyzi –, ezek már nem kárpótolnak a maradék 80 perc unalmáért. A negatív lezárás is leginkább egy fejvakarós „most ezt mi volt” reakciót vált ki.
A Stúdió 666-nak ugyan van pár jobb pillanata és poénja, de ezek is túlságosan haloványak, és szétszórtak. A feszültséget, lassan és meglehetősen sablonosan építi, a humora pedig fárasztóan infantilis, amit nem is nagyon tud jól előadni. Így horrorként, komédiaként és ezek keverékeként egyaránt megbukik. Ám, ami még ennél is pokolibb, hogy a zenei betétek szinte teljes hiánya miatt még Foo Fighters filmként is képes kudarcot vallani.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
