The Boys 3. évadának örömrúd roppantó évadkezdése után már tudtam, hogy a harmadik szezon szemtelenül jó lesz és nem kellett csalódnom. Eric Kripke képregény-adaptációjáról bátran ki merem jelenteni, hogy a legjobb dolog, amit az elmúlt másfél-két évtized alatt kitermelt magából a szuperhős filmes alműfaj. Ezek után nekem az MCU már tényleg kevés. Kicsit spoileres The Boys 3. évad, kritika.
Egy évvel a Stormfront incidens után Butcherék a fejpukkasztó képességgel rendelkező Victoria Neumann szuperhősügyi hivatalának (Bureau of Superhero Affairs) szerződéses ügynökei. Feladatuk, hogy problémás szupikat leszereljék az immáron a hivatal tanácsadójáként működő Hughie iránymutatásával, ami természetesen nem tetszik Butchernek. Közben Annie “Starlight” January-t népszerűsége miatt Edgar kinevezi a Hetek társ-kapitányává, Homelander idegrendszerének és totálisan felborult mentális háztartásának bánatára.
Az alapszituációt még bonyolultabbá teszi, hogy Maeve titokban Butcherrel keres megoldást arra, hogyan állíthatnák meg Homelandert lehetőleg végleg. Szerencséjükre hamar megtalálják. Valami évtizedekkel ezelőtt megölte a Homelander 1.0-nak számító Soldier Boy-t, akit annak idején kb. annyira elpusztíthatatlannak alkotta meg a Vought, amennyire a 2.0-át. Egy probléma van csupán a dologgal: a fegyvert oroszhonban rejtegetik, és nem is hagyományos értelemben vehető fegyvernek, merthogy az anti-Homelander maga Soldier Boy, akin a szovjet ruszkik az összes létező sebezhetőségi tesztet lefuttattak, ami miatt az egykori “szuperhősnek” nem csak, hogy egy idejétmúlt korszellemből eredő mérgező “sármja”, de még PTSD-je is van.
Az orosz bizniszt megkönnyíti, hogy Franchie-nek vannak kapcsolatai az orosz maffiához, ami nagyban meghatározta Franchie lesújtó önértékelését és lelkiismereti poklát. Szóval Butcher nagyon kellemetlen helyzetbe kényszeríti őt, és vele együtt Kimikot is. A csapat egységét ez csak tovább erodálja, hiszen nem csak Franchie-nak van ki a töke a rögeszmés, szakállas skót faszival. Sem MM-nek, sem Starlight-nak sem tetszik az ügyek Butcher-féle intézése. Röviden: a bajtársi köteléket a fiúk között eszi a penész, hiszen súlyos érdek- és célellentétek vannak a tagok között, ami csak eljut odáig, hogy a csapat szétessen.
Ezt a rohadó folyamatot csak bebikázza a már elmlített titkos Maeve-Butcher együttműködés egy plusz változója, az ún V24-es kemikália, ami ideiglenes szupererővel ruházza fel azt, aki fogyasztja. S aki fogyasztja, az nem más mint Butcher, akit az elvakultsága miatt már végképp elnyel a machiavellizmus. Illetve Hughie, aki nem tudja elviselni azt, hogy nem csak, hogy nem tudja megvédeni a barátnőjét (aki egyébként nem is akarja, hogy megvédjék), hanem azt is nehezen kezeli, hogy mindig őt kell tisztába tenni és megmenteni. Mindeközben Starlight Annie ráébred, hogy Homelandert már nem lehet kontrollálni az előző évadban előkerült videófelvétellel, helyette tényleg egyre inkább elkezdi azt csinálni, amit akar, úgy, ahogy azt beleordította az éjszakába, miközben egy vízköpőn maszturbált.
A The Boys harmadik évada tehát egy nagyon komplex karakter pozíciókkal índított, amit nagyon könnyű lett volna elrontani, de Kripkéék helyette a legjobb évadát dobták össze az eddig is kimagasló sorozatnak.
Nagyon kevés olyan sorozat van, ami minden évaddal egyre jobb lesz, ami nemcsak hogy nem esik vissza, de mindenben fejlődik, na a The Boys ilyen.
Hősgazmus, de nem fitymacsattogtatós értelemben
A The Boys harmadik évadát a megjelenés előtt a pikírt és kendőzetlen erőszakkal, na meg a “rendezetlen” szexuális interakciókkal igyekeztek eladni a nézőknek. Nem meglepő, hiszen a sorozat egyik védjegye az explicit erőszak, amit gyakran kereszteznek némi genitáliával. Azoknak, akik emiatt követik a sorozatot, már az első epizód nyitó “konfliktusától” ejakulálhatott, vagy ejakulálhat majd az agyuk, hiszen Kripkéék fogták a Hangya vs. Thanos kloáka repesztő rajongói teóriáját (végre egy szaftos fanfiction ami nagy nyilvánosságot kapott!) és átültették a The Boysba. De a biztonság kedvéért csavartak a koncepción egy finomat: a harmadik évadban a kicsi ember a nagy húgycsövébe mászik be. A jelenet komikus, leplezetlen és valójában egészen, de mégis elfogadhatóan öncélú gusztustalanságának vélhetőleg egyetlen üzenete volt a néző számára: azt fogják adni az évadban, amit ők elképzeltek és nem azt, amit valaki felülről engedélyezett, vagy kért (bár ki tudja, hogy Bezos mire gerjed). Ez a sorozat nem a hópihéknek készül. Ez azt csinál, amit Homelander: amit akar és nem fél megbotránkoztatni.
Nem fél bevállalni olyan jeleneteket, mint hogy egy zsugorodó ember kirobban valaki farkából és attól sem fél, hogy A személy koponyáját B személy szuperhős-brandelt dildókkal zúzza szét.
A The Boys harmadik évada még parázsabb, még nyersebb és ez az erőszakosság azért is hat üditően mellbevágónak, mert már megszoktuk, hogy a zsánerben a nagy stúdiók a családbarátra formálják a filmjeiket és sorozataikat. Na, a The Boys ehelyett inkább kefélne egyet a családdal. Képletesen.
Persze, a megbotránkoztatás végül nem lett féktelen, pedig a marketing nagyon azt akarta eladni, hogy az lesz. Az erőszakossága miatt legjobban hype-olt, Hősgazmust tárgyaló epizód – egy esemény, ami alatt szupik agyba-főbe kúrják egymást különböző kreatív módon – végül egy marketing blöff lett, hiszen abszolút nem vállalt be sokkal többet, amit más ne vállalt már volna be valamikor (kivéve az MCU-t).. Egy több méteres, kúszó-mászó, köréd csavarodó péniszen, egy 15-20 liternyi ondónak tűnő anyag másra spriccelésén meg egy polip-szopatáson kívül a szupi bukkake állagú buli szinte csak díszlet volt. A csalódást is kelthető végeredmény megmagyarázható: ha nem vágják ki a kompromittáló részeket, jó sok, kövér piacként jegyzett ország egyszerűen betiltotta volna a harmadik évadot. Ez nem csak az Amazonnak nem érdeke, de a készítőké sem.
De az évad finálé után igazából nem is érdekes, hogy kit hogyan nem kúrtak meg, vagy nem harapta le a fejét egy vagina fogakkal, esetleg nem ejakuláltak szemközt a szezon alatt. Mert ahogy Kripke fogalmazott egy Twitter bejegyzésben:
“Jah, lehet, hogy túlhype-oltuk a rittyót, de alulhype-oltuk az érzelmi rittyót!”.
Eric Kripke on Twitter: „Sure, maybe we overhyped the splooge, but we underhyped the emotional splooge. #Herogasm is LIVE on @PrimeVideo!!#TheBoysTV #TheBoys https://t.co/MDUDrMRPXG / Twitter”
Sure, maybe we overhyped the splooge, but we underhyped the emotional splooge. #Herogasm is LIVE on @PrimeVideo!!#TheBoysTV #TheBoys https://t.co/MDUDrMRPXG
Ha pedig ebben az évadban volt valami kiváló, akkor az az érzelmi rittyó. A harmadik évadban csaknem minden karakter isteni árnyalatokat kapott. Minden szereplő fantasztikusan összerakott, patikamérlegen kimért, és akiket az évad rendkívül feszült és izgalmas cselekménye kiválóan kezelt. Emiatt a Hősgazmus epizód valóban egy csúcsepizód vált. Nem az erőszak vagy a megbotránkoztatás miatt, hanem a karakterek érzelmi kulminációi miatt, amiket gondosan építgettek Kripkéék az egész évad alatt.
A The Boys és az ő alulhype-olt érzelmi rittyója
Ahogy azt az első évadról szóló kritikámnak címében írtam:
“A The Boys kettévizeli az idealista szuperhős-hóembert”
S ehhez a harmadik évad is tartja magát. A hősdekonstrukciót Kripkéék csúcsra járatják ebben a szezonban is. A karakterekről egyre többet mesél anélkül, hogy egy pillanatra is lankadna a cselekmény dinamizmusa. A harmadik etapban hamar eljutunk odáig, hogy a csapat az ellentétek miatt kis szövetségekre bomlik és mindenki a saját maga módszerével próbálja legyőzni az előttük álló rendíthetetlen szörnyet. Ez a lépés pedig kiváló lehetőséget nyújtott a készítőknek a karakterek mélyítéséhez.
Attól függetlenül, hogy a sorozat az évaddal még egyenesebb társadalom szatíra lett (erről majd később), a karakterdrámák piszok intelligensek és tökösen érzelmesek, amellett, hogy humorosak is.
A sorozat egyik zsenije az, hogy a mély drámát igazán elegánsan ötvözi a komikummal. Itt van például Franchie és Kimiko kettőse, akik egymás hatására találják meg magukban a jót és győzik le a belső démonaikat azzal is, hogy elfogadják önmagukat. Kripkéék mindkét karaktert egyenlő arányban árnyalják, ám mégis Kimikoé a leglátványosabb, mivel az ő érzelmi íve hat karakter és kontextus idegennek, ami pont ezért erős. Az évad ezen szálába olyan szimpla eleganciával illesztettek egy musical jelenetet (igaz, halucinációt), hogy egy pillanatra sem tette nevetségessé Kimiko belső vágyait, sőt.
A humor és a dráma évadbeli abszolút harmóniáját akár Black Noir ívével is szemléltethetnénk. Az évad végre belőle is többet mutat, azt is a maga abszurd, fekete komikus módján. A titokzatos ninja asszaszinról kiderül az évad alatt, hogy rajzfilmfigurákat hallucinál, rajtuk keresztül dolgozza fel a sérelmeit. A mesés, vicces külsejű figurákkal meséli el a sorozat, hogy milyen érzelmi vegzáláson ment keresztül, még mielőtt olyanná vált amilyen. Az évadban minden karakter próbál megküzdeni a maga démonjával ez a belső harc pedig egymás ellen is fordítja őket a nyolc epizód során, annak ellenére, hogy a cél voltaképpen közös.
Ám, hogy a konfliktusok még ízesebbek legyenek, az álláspontokat morális és részben logikai szürkezónába helyezték. A történetben minden morális pozíciónak, minden módszertannak van validitása, amit mérlegelni lehet és kell az az ár, amit fizetnek érte. Homelander kinyírása a lélekvesztés árán ezzel megmentve a világot tőle, vagy van az az érték, amit már nem érdemes kifizetni a dologért, legyen bármekkora elmebetegség ez? A készítők tovább “komplexizálják” (ezt a szót a cikk írása alatt találtam ki) a helyzetet azzal, hogy társadalmi folyamatokat is bemutatnak, ami szintén valamiféle tétként manifesztálódhat a nézőnél. Éppen ettől is vált számomra rendkívül erőssé az évad, mert mindegyik oldalt el tudtam fogadni, ugyanakkor mindegyikkel tudtam volna vitatkozni is. Persze, az évad végére a cselekmény segítségével a szürkét fekete és fehérre egyszerűsíti a sorozat, de az út morális komplexitása a néző előtt igen izgalmas. Homelandert látván nem lehet nem tapsolni Butcher machiavellizmusának, szurkolni az erőszakosságának. Ugyanakkor tagadhatatlan Starlight álláspontjának igazsága is: nem játszhatjuk azt, hogy a cél érdekében bármi, nem szabad elfogadni azt a játékszabályt, hogy a gonoszt csak gonoszkodással és ármánykodással lehet legyőzni (mondjuk Erin Moriarty arcának átszabásával már könnyebb nem egyetérteni. A plasztikai beavatkozásnak köszönhetően sikeresen elérte, hogy 28 évesen egy 43 évesnek nézzen ki. Igen, a hiúság kibaszik mindenkivel). S amíg a sztoriba és a karakterekbe belemerült néző már a Picker Wheelel próbálja meg eldönteni, hogy ebben a szituban ő mit támogatna, megjelenik ismét Homelander.
Mindenki fantasztikus ebben a sorozatban, de Anthony Starr félelmetesen fantasztikus.
Nagyon kevés ennyire bőr alá felkúszó, tényleg veszettül félelmetes főgonosszal találkozunk, mint Homelander. Egy gyönyörű pszichopata esettanulmány, aki a szó legszorosabb értelmében elpusztíthatatlan és pont ezért hátborzongató a karaktere. Anthony Starr pedig úgy formálja azt meg, hogy nehéz nem azt hinni, hogy nem játszik, hanem ez így ő (főleg a kis spanyol bulija után). A színész minden évaddal egyre jobb és jobb a szerepben. A tekintete, a mosolya mögött ott van a velős gonoszság, aminek zseniálisan ironikus módon a szeretethiány a gyökere. Legalábbis még az, hiszen az évad alatt már csak-csak elkezd elhajlani a dolog nárcisztikus személyiségzavarból kiserkenő istenkomplexusba.
Anthony Starr teljesítménye azért is fantasztikus, mert egyszerre nézzünk a színészi játékára szájtatva és gyűlöljük őt, mert egy pszichopata bully, aki széles mosollyal, modoroskodva gonoszkodik (Deep és Timothy, a polip este). Egyszerre érezzük, hogy ennek a faszinak már meg kellene halnia, ugyanakkor azt is, hogy nélküle nem biztos, hogy működne tovább a sorozat.
Éppen ezért csalhatja magát csapdába a sztori azzal, hogy ennyire Homelander-centrikussá vált.
Bár az évad során legyőzhetősége opcióvá lesz, a sorozat nem enged többet ennél. A status quo nem borul fel, amin már egy kicsit érezhető, hogy ameddig sikere van, addig fogják húzni a sztorit. Már a harmadik évadnak is jót tett volna egy kis átpolarizálás, például, az, hogy egy kis időre Homelander elveszíti a képességeit, vagy éppen Butcher lesz egyenrangú ellenfél. Annyi biztos, hogy egy idő után – zsenialitás ide,vagy oda – ráunhatunk ugyanarra a pompásan átgondolt faszméregetésre, amire eddig mind a három évad kifutott. Kell, hogy boruljon a status quo.
Főgonoszunkat egyébként tökéletesen kiegészíti Butcher megszállott bosszúvágyának íve. Butcher ebben az évadban a harag főbűnének totemoszlopa. Egy másfajta Homelander. Ugyanaz, csak a másik póluson, ami miatt az évad belőle kvázi rosszfiút csinál. A történetben a nézők számára ő lehet a szükséges rossz, a tűz a tűz ellen. Karl Urban szintén kiemelkedő munkát végez, rendkívül magáénak érzi Butcher személyiségét, ezért is éri el azt a nézőben, hogy egyes epizódok után ő is Oi-jal köszönjön, ha barátokkal találkozik.
Butchert – ahogy az előző évadban – ebben az évadban még mindig Hughie próbálja balanszban tartani, ám az férfiegó-bizonytalanságából eredő döntései csak hozzájárulnak mindkettőjük morális lecsúszásához. Hughie harmadik évados karakteríve is érdekesebbé tette a szereplőt, az út, amit bejár pedig teljesen logikus. A körülötte lévő, tőle jóval erősebb férfiak és szupererős nők között nem érzi kompetitívnek magát.
Az évadban Hughie megunja, hogy ő a cuck: a faszi, aki csak nézi, ahogy dugják a feleségét/csaját. Tenni akar ellene.
Fáj neki magát koloncnak látni és ezért dönt amellett, hogy Butcher megoldását válassza, kockáztatva azt, hogy ezzel elveszíti Annie-t.
S ha már a mérgező férfiasságnál tartunk. Az idei évadban megérkezik Soldier Boy is, aki valóban az említett toxikus maszkulinitás Kripke féle totemállata. Azon túl, hogy Jensen Ackles voltaképpen Dean Winchester végképpen jradikalizálódott, ideológiával felpumpált változatát hozza, a karakter kiváló, ahogy Ackles is. A Supernatural lezártával kicsit tartottam attól, hogy a színész karrierjének is vége, hiszen nagyon nehéz őt nem a kultikus sorozat Deanjeként látni, a stúdiók pedig így nem tudják hasznosítani, de szerencsére nem így van. Kripke nagyon jó döntést hozott vele, egyetlen probléma, hogy túl kevés játékidőt kapott. De amikor jelen volt, ott remekelt, mind ő, mind pedig a karaktere tökéletesen passzol The Boysba és jól áll neki a szuperhős rosszfiúság.
Mint ahogy azt fent említettem, a The Boys harmadik évada a kidolgozott kakarakterdrámái mellett is meg tudja tartani az izgalmasságát és erejét. Szerencsére az Amazon tudja, hogy érdemes a sorozatba fektetni, így látványos is, erőszakos is. Nem lankad egy pillanatra sem. Olyan, mint egy út a hullámvasúton, csak ez az évad inkább az útnak azt a részét rögzíti, amikor a kocsit éppen húzzák fel a hullám oldalán a csúcsáig. Minden epizód egyre közelebb kerül a kulminációs ponthoz, minden epizóddal egyre izgalmasabbá válik, miközben az arcunkba dörgöli a társadalom kritikáit.
A The Boys harmadik évada nem csupán erős dráma, de kiváló szatíra is
Ahogy azt az előző évadok során már megszokhattuk, a harmadik évad sem vesz vissza abból, hogy a különböző ideológiai oldalakat ekézi. A képlete egyszerű: a baloldali és liberális szélsőségeket, élén a céges kultúrával leereszkedő képmutatónak állítja be, a jobboldali szélsőségeket pedig butának és ebből adódóan megvezetettnek. Természetesen a kritikák Amerikára vannak szabva, így ezeket az ideológiai fricskákat is az amerikai kontextusra szabták, de még így tökéletesen világos találataik vannak. Amellett, hogy továbbra is fikázza azt, ahogy a showbiznisz sokszor csinál terméket és hőst szimpla szar alakokból, egyszerűen zseniális, ahogy nagyon finomra csiszolt jelenetekben, vagy szimplán snittekkel mutatja be a sorozat ezt a más nyomorán nyerészkedést. Például, hogy hogyan akaszt árcédulát és készít terméket a rendszer a rassz központú aktivizmusból. Vagy ahogy a vállalatok az utolsó általuk előállított terméket nevébe is beleerőltetik az általuk éppen megfejni kívánt csoport nevét némi extra lóvét generáló “jóemberkedés” formájában. Mennyire ostoba módon gyártják a bűnbakokat a közösségek és hogyan legitimálják konteókon keresztül a szélsőséges hozzáállásukat. Egyszerűen fantasztikus, ahogy kigúnyolja Gal Gadot roppant kínos és leereszkedő prominens színészekkel Imagine-t énekeltető videóját, illetve parodizálja Kendall Jenner BLM-et termékesítő Pepsi reklámját.
Isteni, ahogy a sztori részévé teszi a paranoid vezetést, aminek az eredményeképpen az egész vezetői garnitúrád kontraszelektált lesz, mert a szakértelem helyett a hűséget részesíted előnyben.
És amikor azt hinnénk, hogy az évad végül azzá válik, amit voltaképpen gúnyol, tűpontosan korrigál és egy még húsbavágó kritikát fogalmaz meg úgy, hogy a fricskát és az üzenetét beépíti a karakterdrámába. Igy vágják a képébe a hirtelen fekete közösség jeles védelmezőjeként magát újradefiniáló és népszerűsítő A-Trainnek az arcába, hogy addig nem számított az igazságosság, a jog és az igazságszolgáltatás, ameddig ő gyilkolt meg embereket, de akkor fontos és jogos, amikor őt éri baj.Vagy itt visszakanyarodhatunk Hughie-ra. Először azt hihetnénk, hogy az évad csak azt magyarázza rajta keresztül, hogy az, ha egy férfi erős akar lenni a többi erős férfi között, csak azért megvédje a szeretteit meg ne érezze magát gyengének, az mérgező férfiasság, de a végére kikristályosodik, hogy ez nem így van. Egyszerűen egy másik típusú erő felvállalásáról üzen, ami nem kevésbé férfiatlan: akkor is erős férfi vagy, ha elfogadod a határaidat és ehhez mérten támogatod a körülötted lévőket.
A harmadik évad tehát ismételten céloz, lő és eltalál szinte minden oldalt. Ez nagyon szórakoztató, ugyanakkor elkeserítő is, mivel nem jár messze a valóságtól. Különösen az évadzáró utolsó jelenete vetít nagyon komor jövőképet elénk. A sorozat ezzel a rövid jelenettel tisztán üzeni, hogyha tovább folytatjuk a szélre tolódást, oldalfüggetlenül nagyon gyorsan vérfürdőben találhatjuk magunkat. Elég csak egy olyan, “prominens” véleményvezér, ideológiai vezető, mint amivé Homelander válik az évad alatt.
Verdikt
A The Boys harmadik évada szinte minden porcikájában kiváló. Eric Kripkéék a harmadik évaddal túl tudták szárnyalni az első kettőt. Nagyobb, jobb, szebb és okosabb, mint eddig. Egy pillanatra se gondoljuk azt, hogy az explicit erőszakosság teszi a harmadik különlegessé. Nem így van. Finom, átgondolt karakterizálás, érzelmi mélység és okos, feszült történetvezetés. A harmadik évad után már biztos vagyok benne, hogy számomra a The Boys a legjobb dolog, amit a mozgóképes szuperhősműfaj ki tudott termelni magából.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
