Zord gyerekkortól és egy nyomasztó gyerekrablástól kellemetlen élmény lett a Fekete telefon. Sikongani azért nem fogsz.
Nap mint nap hallani felnőttek és gyerekek eltűnéséről a világban. Van, hogy szökések vagy balesetek állnak ezek mögött, gyakran azonban emberrablások vagy gyilkosságok az okok. Borzasztó belegondolni, hogy az ilyen áldozatok min mehetnek keresztül, a hozzátartozók pedig igyekeznek belekapaszkodni mindenbe, ami csak reményt adhat, hogy képzeletük ne a legszörnyűbb bugyrokba merészkedjen. Nem véletlen, hogy a filmipar és az irodalom is gyakran nyúlt ehhez a témához, hol az elraboltak, hol az őket keresők, hol pedig egyszerre mindkét nézőpontból prezentálva az eseményeket. Fokozottan igaz lehet ez olyan országokra, ahol az emberkereskedelem vagy a sorozatgyilkosságok gyakoriak. Míg az univerzum törvényei sajnos nem így működnek, de a társadalomban van egyfajta vágyakozás afelé, hogy a gyilkosok és erőszaktevők elnyerjék méltó büntetésüket: hogy egyfajta karmikus megtorlás utoléri őket azért, amit tettek. A fekete telefon ilyen gondolatokkal prezentál egy brutális történetet meglepően „fogyasztható” módon, anélkül, hogy túlmagyarázná az egészet.
A történet főhőse Finney, egy okos, de zárkózott fiú, aki alkoholista apjával és életvidám testvérével, Gwennel él otthon. Szeret kísérletezni és sportolni, és bár sok vizet nem zavar, folyton bántják az iskolában. A környéken egyre több gyerek tűnt el nyomtalanul, és egy nap rá is lecsap az emberrabló fekete teherautójával. Bezárja egy pincehelyiségbe, ahol egy oda nem illő, kikötött, régi stílusú, tárcsás fekete telefon található. Ezen az eszközön keresztül valami megmagyarázhatatlan oknál fogva „felhívják” a korábbi fiúk kísértetei, és segítenek neki abban, hogy megpróbáljon kijutni a gyilkos karmaiból. Ezzel párhuzamosan nővére megpróbálja értelmezni különös álmait, amik akár segíthetnek is testvére felkutatásában.
Scott Derrickson író-rendező a jelenleg uralkodó, ‘70-es és ‘80-as évek nosztalgiavonattal ellentétben, hiába van fiatalokról szó, sokkal kegyetlenebb gyerekkort vitt vászonra.
A kölykök itt véresre verik egymást, hőseink apja pedig, ha épp nem hiperérzékeny a másnaposság miatt, akkor övvel próbálja megtanítani lányának, hogy álmai nem valóságosak, főleg nem másvilági üzenetek. Ennek ellenére a srácok meglelik örömüket az életben, és próbálnak gyerekek lenni. Ilyen háttérrel azonban teljesen más mentalitással közelíti meg a szökést Finney, aki bőven tapasztalt már fájdalmat élete másfél évtizedében.
Meglepő módon a film egyáltalán nem annyira nyomasztó vagy félelmetes, mint azt elsőre gondolnánk: természetesen kiborító a felállás, de a mű teljes felépítése mégis meglepően keveri a borzalmakat a reménnyel. Ehhez hozzájárul a gyerekszínészek kiváló alakítása, külön kiemelve Mason Thames és Madeline McGraw párosát, akik remekül keltik életre a két testvért. Gwen egyik pillanatban egy humorizáló, nagyszájú, vidám lány, a másikban pedig egy bántalmazott gyerek, míg a harmadikban fivérét eltökélten kutatja – ezeket pedig kiváló hitelességgel adja át McGraw. Thames pedig szuperül testesíti meg azt, ahogy a gyöngének tűnő Finney viaskodik a reménytelenséggel és azzal, hogy leleményességével foggal-körömmel harcoljon az életben maradásért: megvan benne az elnyomott kölyök és a kitörésre váró harcos is.
A múltbéli szörnyűségek implikáltak, így közvetlenül ritkán látunk tettlegességet, Finney folyamatos próbálkozásai és a gyerekek üzenetei pedig valahogy reménytelibbé teszik az egészet: elvégre igazán sosincs egyedül a fiú, és mindig segítik egy új ötlettel.
A klausztrofób bezártságot szintén ellensúlyozza az, hogy Gwen erőfeszítéseit is nyomon követhetjük, amely jelenetek valamennyire lazítanak feszességén. Nagy eséllyel pont ezért működik a film. Nem egyértelmű az sem, hogy a gyilkos miért teszi mindezt: a horror így mélyen a felszín alatt bújik meg, és a képzelőerőre bízza a legsötétebb borzalmakat. Emellett azonban időnként kemény és zsigeri, vissza-visszarántva a nézőt vizualitásával.
Velük áll szemben a gyerekrabló, akit Ethan Hawke elképesztően kellemetlen alakítása tesz borzasztóvá. Megkérdőjelezhető döntés, hogy maszk mögé rejtik Hawke-ot, de a bizarr álarcok, tébolyult tekintete és furcsán nyugodt hangja így is nyomasztó hatást kelt. A színésznek kifejezetten jól áll egyébként ez a szerep, és tartása mellett az a furcsa hangsúly, amivel beszél is hozzáad a karakteréhez. Igazából mindegy is, hogy miért csinálja mindezt: egy ilyen esetben elvégre kit érdekelne, hogy miért gyilkol valaki sorra szerencsétlen gyerekeket. Itt nem mély motivációkon vagy komplex, elfojtott impulzusokon van a hangsúly, hanem a nyers következményekről és arról a gonoszról, ami ezt teszi – ehhez pedig kiváló Hawke. Maszkja egyébként erősen hajaz Lon Chaney karakterére az 1927-es London After Midnightból, aminek utolsó kópiája is megsemmisült, amivel teljesen elérhetetlenné vált a film – ez az apróság egy plusz adag misztikumot kölcsönöz a gyilkosnak.
A Fekete telefon Stephen King fiának, Joe Hillnek egy közel 20 éves novellájának az adaptációja, és meglepően hű a forráshoz. Az ideális, kb. 100 perces mozizás után kb. feleannyi idő alatt elolvastam az írást is, és a legtöbb esetben olyan, mintha a forgatókönyvet lapozgattam volna. Ez egy erős pozitívuma, már csak azért is, mert maga a történet önmagában is remek, az adaptáció pedig csak annyira habosította fel és egészítette ki, hogy komplett filmes élmény születhessen. Egy érdekes gondolatjáték az ilyen jellegű, emberfeletti elemeket tartalmazó filmeknél, ha végigpörgetjük a fejünkben: vajon a történet így alakult volna ezek nélkül is? Milyen olyan cselekményszálak vannak, amik bekövetkezéséhez elengedhetetlen a kísértetek jelenléte, a paranormális tényező? Elvégre a valóságban aligha szólalna meg bárki a kikötött telefonon, és még egy valódi túlélő beszámolóját is inkább a trauma okozta hallucinációként írnánk le. Ez talán az egyik legfőbb különbség az eredeti mű és a film között: míg előbbiben csak sugallott a másvilág ráhatása, a film sokkal konkrétabban kezeli – már ha nem akarunk nagyon a felszín alá pillantani. Aki viszont szívesen elmélkedik rajta, az azért egy árnyaltabb képet kap majd.
A film hatékonyságához hozzájárul szürke képi világa is, amely merő kontrasztban áll a színes, neonfényes külsővel, amikkel a korban játszódó műveket feldíszítik. A szürke tónusok passzolnak a zord hangulathoz, és a szereplők is a fekete és a barna árnyalatait viselik leginkább. A már-már monokróm képben annál jobban kitűnik a vörös vér és a fekete: utóbbi pedig kulcsfontosságú helyzetekben. A gyilkos például fekete öltözetben kapja el áldozatait, és azonos színű furgonjából koromfekete lufik törnek elő: amik akár az elrabolt gyerekek lelkét is szimbolizálhatják, ahogy egy megfoghatatlan erő elrántja őket az ismeretlen telepről, hogy elveszve sodródjanak a végtelenbe.
Szó sincs arról, hogy ne lenne kiszámítható a Fekete telefon, de ez nem akkora baj, mint amire elsőnek gondolnánk. Fontosabb talán a hangulata és atmoszférája, és az a mindent átható, nyomasztó könyörtelenség, ami jellemzi. Szereplőinek a gyilkos nélkül sem túl könnyű az élete, és ahogy előtte, utána sem várja őket egyszerű élet. A legkellemetlenebb talán az, hogy a pince, ami fogva tartja őket nem is annyira tér el hétköznapjaiktól – és ez az igazi tragédia.
Fel lehet fogni egyfajta tanmeseként is, ami óva int az idegenektől, de ez méltatlan leegyszerűsítése és lecsupaszítása lenne ennek a történetnek.
Helyette talán inkább egy tükör arról, milyen valóságban élhetnek a fiatalok, és egy izgalmas, misztikus thriller arról, hogy – legalább néha –, mindenkit utolérhetnek tettei. A rémisztő az, hogy ez a gyilkos csupán egy csepp abban a fertőben, ami áthatja világunkat.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
