Vajon mi köt össze egy könyörtelen agresszióval támadó gyilkost egy nagyszülő halálával? A kriminalisztika vívmányaival nem terhelt jelen megfejtésünk az 1982-es év, amikor is John Carpenter a világra szabadította A dolog című, jeges fogadtatású sarkköri horrorját, Steven Spielberg pedig mennybe ment az együttérzés dicshimnuszát John Williams szólamaira zengő E.T.-vel.
Néhány érdekes adat 1982-ről: ebben az évben rajtolt a Knight Rider, mutatták be a Szárnyas fejvadászt, a Tront, a Poltergeist – A kopogó szellemet, illetve hunyt el a legendás sci-fi író, Philip K. Dick. Az E.T. elvileg 1983 decemberére jutott csak el Magyarországra, ám feltételezem, hogy akkoriban a szocialista eszméket szemen nem hugyozó nyugati filmeknek a szűkös hazai kínálatban évekig sikerült a nagyvásznon maradniuk – más magyarázatot nemigen tudok találni rá, hogy a Star Wars mostanra középsővé avanzsált trilógiájával hasonlatosan hogyan tudtam Spielberg örökérvényű meséjét öt-hat éves koromra többször is moziban megnézni.
A történet szerint egy rondaságában rémcuki földönkívüli botanikus növénygyűjtés közben a Los Angeles melletti erdőségben reked, miután társain rajtaütnek a kormány emberei. A látogatók egy mezei nyúl bátorságával, szemrebbenés nélkül menekülnek el űrhajójukkal, magára hagyott társuk, E.T. (mint extra terrestrial – a neve amúgy Zrek) pedig egyedül kénytelen kezelni a kialakult helyzetet. A film másik hőse, a tízéves Elliott (Henry Thomas) elvált szülők gyermeke, akit húgával (Drew Barrymore) és bátyjával (Robert McNaughton) egyedül nevel labilis idegzetű édesanyja (Dee Wallace). Nem sokra rá, hogy Elliott összefut halálra rémül a jövevénytől, elhatározza, hogy segít neki visszajutni az övéihez, ám ennél több is történik: barátság szövődik köztük, aminek során a fiú elkezdi ugyanazt őrizni, mint a lény, vagyis legmélyebb, legszívfacsaróbb módját tanulja meg az empátiának.
Ha egyetlen sarkalatos tényezőben próbálom megfogni a két alkotás különbözőségét, akkor az az együttérzéshez való hozzáállás – utóbbi ugyanis az, amitől A dolog koncepciója talán a legtávolabb áll. Emiatt nem tűnik kierőszakoltnak feltenni őket egy képzeletbeli egyenes két végpontjára – főleg, hogy ennek eredményeként az egyik gyakorlatilag elpusztította a másikat a kasszáknál.
A dolog az 1951-es The thing from another world John Carpenter általi újragondolása egyúttal John W. Campbell, Jr. kisregényének szabatosan kezelt adaptációja, melyben sarkkutatók egy maszkulin csoportját kezdi el tizedelni egy, a vastag jégrétegek alól elszabaduló, sejtszintű replikálásra képes létforma. A globális felmelegedés burkolt kritikájával állnánk szemben? Elképzelhető, de a lényeg, hogy a találkozás annál nem kevésbé fatális kimenetelű. A lény ugyanis bárkinek az alakját képes felvenni a gazdatest magába darálását követően, lebukás esetén pedig olyan erőszakos vérengzésbe kezd, amire csak létét végveszélyben érző, az ölést alapvetésnek tekintő, szélsőségesen gyomorforgató biológiai eszköztárral rendelkező szörnyeteg képes. Ha azt mondom, hogy egy sarokba szorított patkány doromboló kismacska hozzá képest, finoman fogalmazok.
A dolog ősbemutatója 1982. június 25-re esett, két héttel az E.T.-é (június 11) utánra. Szívmelengető empátia a vérmocskos pszichopátiával szemben: a két idegenfilm nem lehetett sikeres egyszerre, a földiek szemében az űrlényeknek vagy ilyennek, vagy olyannak kellett lenniük. Márpedig a korszellemet az Universal Studios, no meg főleg Steven Spielberg diktálta.
Az ötvenes évek űrutazásos-hidegháborús paranoiáját szellemi örökösként maximumra járató klausztrofób sarkvidéki horror szembement a nézettel, miszerint az idegenek bájosan csúnyácskák és szeretik a gyerekeket (nem, nem megenni) – jöttek is a kritikusok élesre fent tollakkal, és dühösen szétcincálták az ultraagresszív idegen organizmusról szóló rideg ijesztgetést. Ez a kártékony gyakorlat aztán a 90-es évekre az idősödő Spielberg mester pályáján sajnálatos módon állandósult is.
Míg A dologban a túlélésért folytatott véres küzdelem nyit nem kívánt kaput a távoli bolygók hírnöke és az emberiség közé, az E.T.-ben a szeretet hidalja át a világegyetem távoli pontjairól érkezők különbözőségeit (hasonlóan, mint ahogy a Star Wars-ban köt össze egyes szereplőket az Erő, felvetve az Erő=szeretet giccsbe hajló kérdését). Az egyiken bepisil a gyerek (és nem azért, mert nem akar lemaradni a film végéről: bocs, anyu…), a másik megnyugtató rózsaszín vattacukorrétegekkel tekeri körbe a lelket, és plüssfigurákat is könnyebb eladni főhőséből. Mint talán ismeretes, a tőmondatokban beszélő földönkívüli hazatelefonál, Harrison Ford vendégszereplését kivágják, (2002-es, 20-adik éves ráncfelvarrásban) kormányügynökök fegyvereit walkie-talkie-kra cserélik, a néző pedig együtt sír a gyerekszereplőkkel (én biztosan, közben meg a húgom vigasztalt: „Ne sírj! Meghalt, meghalt, majd feltámasztják.”).
Ha meg kéne fognom az E.T. lényegét, akkor egy nagyszülő halálának metaforáját látnám a sorok közé; a valódi értelmi-érzelmi nevelőjét, akit az édesapját vesztett kisfiúnak el kell engednie, hogy életében először szembesüljön az élet szükségszerű veszteségeivel. Szerencsére a filmnek nem született celluloidra adaptált folytatása – a William Kotzwinkle írótól megjelent az E.T. – A zöld bolygó könyve mellett terveztek egy horrorisztikus ellenségeket felvonultató folyományt, ami végül meghiúsult –, így a mesével együtt ezt a vélt vagy valós metaforikus vonalat is lezártnak tekinthetjük.
Míg az E.T. konklúziója a könnyes szabadon engedés, Carpenter mesternél a szereplők a külvilágtól és egymástól is izoláltak, a testi intimitás kényszerűség, lelki pedig nem létezik. Az idegennek nem lenne egyszerű dolga kijutni ebből a közegből, de hát ráér – eleget pihent a jég alatt –, úgyhogy ennek minden eszközzel történő megakadályozása marad a vele összezártak egyetlen reális végcélja. A karanténszabályozás, az elkülönítés szükségessége, a tesztek hiánya, a „ki kéne menni, de nem lehet” problémakört könnyű átérezni; az „egyikünk áruló” (ügynök, földönkívüli…) tudata pedig tovább mélyíti az érintettek stresszét. A gyakorlatilag sosem saját alakban támadó, aktuális burkából szétszaggatott roncsot forgácsoló, újabb testrészeket növesztő, szükség esetén önmagát megtöbbszöröző lény látványa sötétebb rettenetet aligha eredményezhetett volna.
Ez a túlélést mindenek fölé helyező koncepció pesszimista (realista?) tükörképe az E.T. szeretettel és barátsággal áthatott eszmeiségének, ezért egyszerre történő fogyasztásuk ’82-ben a sós eszpresszó senkinek sem javasolt élményét nyújthatta a díszes közönségnek: Spielberg műve eltiporta Carpenter-ét, az pedig csak évekkel később kapta meg a film- és horrorrajongók méltán járó elismerését.
A dolognak 2010-ben született egy folytatása, ami egyben reboot is, na meg előzményfilm… Ezt annak rendje és módja szerint értetlen lekicsinylés fogadta, pedig méltóképp tiszteleg a nagy öreg előtt, és azért az eredeti változat (az ’51-es filmet engedjük el ebből a szempontból) egyébként meglepően időtálló trükkfelvételeinek sem tett rosszat a modernizálás (részletesebb összehasonlítás itt). Persze az eredetinek jár a valódi elismerés, szentségtörő módon mégis úgy gondolom, hogy hacsak nem keményvonalas John Carpenter-rajongóként ülünk neki, bármelyik verzió megtekintése nagyjából hasonló összélményt nyújt, ha pedig az egészet lefojtjuk az E.T.-vel, talán a világba vetett hitünk is helyreáll.
Spoileres utóirat: honnan tudható, hogy ki éppen a Dolog? Az illetőnek nem csillan fény a pupilláján. Íme!
Az E.T. és A dolog adatlapja a Mafab (Magyar filmadatbázis oldalán).
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
