A légikísérő finoman szólva sem bizonyult az utóbbi idők legveretesebb HBO-s címének, mégis annyian nézték meg, hogy zöld utat kapott a második évad – amely pontosan azt nyújtja, mint az előző felvonás. Így aztán aki szerette az első etapot, az most is jól fog szórakozni, a többiek meg megint kereshetnek valami jobb programot helyette. Évadkritika.
Az első évadban megismerhettük a felettébb sztereotip stewardess-t, Cassie-t (Kaley Cuoco), akinek két járat között simán belefértek…khm, másféle menetek is. Meg jókora piálások. Felszínes élete azonban hirtelen megváltozik, miután egy átbulizott éjszakát követően egy jóképű hulla mellett ébred.
A légikísérő egyszerre volt kém-krimi és személyes dráma, Cassie ugyanis nemcsak egy szövevényes kémjátszmába keveredik, hanem az életét gúsba kötő problémáit (például alkoholizmusát) is ki kellett gobóznia.
Kár, hogy ez a kettő egyszerre túl nagy falat volt a készítőknek: a személyes drámát a családtagok fárasztó mellékvágányai, a krimi résznek pedig a kiszámítható és rétestésztaként nyújtott részek tettek be. Ellenben a főszerepben Kaley Cuoco bizonyította, hogy van élet számára az Agymenők naivaszerepén túl, hitelesen formálva meg egy szórakozott, de végtelenül sebzett nőt – tulajdonképpen javarészt az ő jutalomjátéka miatt lett mérsékelten élvezetes a sorozat.
Akik szerették az első évadot, azoknak minden bizonnyal a második is be fog jönni, a készítők ugyanis semmin nem változtattak. Na jó, van azért pár módosítás, de ezek felettébb elhanyagolhatóak. A CIA-nak héba-hóba civil megfigyelőként besegítő Cassie ezúttal józanul kerül egy bűntény közepébe, amelyben úgy tűnik, hogy valaki, az ő kinézetét felvéve, ővele akarja elvinni a balhét.
Noha a Cassie-t egy évadon át kísértő halott szépfiú, a végtelenül szórakoztató Michiel Huisman értelemszerűen nem térhetett vissza a folytatásban, ezúttal sem maradunk abszurd humorú perlekedés nélkül.
A nőt ugyanis most személyiségének különböző oldalai (például a partiállat Cassie) zaklatják, próbálják meg “jótanácsokkal” ellátni életvezetését és nyomozását illetően. Egy színésznek mindig kiváló lehetőség több karakter eljátszása, Cuoco pedig nagyszerűen él a lehetőséggel, számos vicces (minden pillanat, amikor Cassie-t újbóli alkoholizálásra akarja rávenni másik énje, arany) és meglepően érzelmes momentumot szolgáltva ezzel a nézőnek.
Ezekre pedig nagy szükség is van, minden más ugyanis most is elég felejthetőre sikeredett. Hiába a ‘60-as évek krimisorozatait (pl. Az Angyalt), na meg az Archert idéző, játékos és látványos képmegosztási trükkök és zenei világ, illetve John le Carré – elég olcsó – megemlítése, A légikísérő csak a felszínét kapargatja említett elődjeinek, azokhoz nem ér fel. Megint csak jó előre látszanak a fordulatok, a nyolc epizód túl sok a történet összetettségének hiányához viszonyítva, a mellékalakok pedig – különösen a Cassie-t segítő CIA-s Benjamin (McRae) és a nő barátja, Marco (Santiago Cabrera) – sekélyesek. Egyedül a barátnő, Annie (Zosia Mamet) szálában van spiritusz, de egzisztenciális krízisének ábrázolásába felettébb belerondít párjával lezavart repetitív és sablonos dominanciaharca.
Egyáltalán nem hoz tehát meglepetést A légikísérő második évada. Kaley Cuoco persze most is remek, de csak miatta nem biztos, hogy az emberek vissza fognak térni a harmadik évadra – bár ugyanez már az előző szezonról is elmondható volt, és mégis itt vagyunk. Mindenesetre ha lesz folytatás – a színésznőt leszámítva – mindenkinek nagyon össze kell szedni magát a minőség érdekében.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
