D.B. Weiss és David Benioff a Trónok harca után egy merőben más műfajhoz nyúltak. A végeredmény szerencsére nem a sorozat rosszemlékű utolsó évadait idéző élményt nyújt. A megrögzött metal elitisták és sablonos forgatókönyvektől viszolygók viszont találhatnak kivetnivalót az alapvetően jó hangulatú és ártalmatlan produkcióban. Spoiler- és alzsánerekenrugózás-mentes Metal Lords kritika.
Metál az ész
A szubkulturális életérzésfilmekkel általában az a probléma, hogy vagy túlságosan a belterjes köröknek szólnak, vagy éppen ellenkezőleg, a külsősöknek. Ha a belsősöket szólítja meg, mindenki mást elidegenít és kizár a műélvezetből. Ha pedig a laikusoknak szól, akkor szükségszerűen könnyedebb, felvizezett, és a keményvonalas rajongókat cserbenhagyva mesél az adott közegről. Mondhatni tehát, hogy darázsfészekbe nyúlt a Netflix, amikor a metálrajongók megszólítására vállalkozott a Trónok harca alkotóival. Ráadásul azt a Tom Morellót kérték fel zenei felelősnek, aki a Rage Against the Machine gitárosaként maga is megosztó figura. Hiába számít alapbandának a RATM, nyílt politikai állásfoglalásuk, és a rap rock zenével történő keverése miatt a zárkózottabb, elitista metálos réteg simán elfordulhat a produkciótól. Kifejezetten kényes téma így a metal életérzést vászonra vinni. Mert míg összességében kifejezetten progresszív és befogadó a metálos közeg, épp ugyanannyira jellemzőek a szélsőségesen konzervatív hangok, vagy a bigottság és kirekesztés is. 
De hol is helyezkedik el a Metal Lords a rock/metal zenével foglalkozó filmek koordinátarendszerében? Az említett zenei közeget alapvetően két hatáscentrikus zsáner szereti használni: a vígjáték és a horror. De a metált szerepeltető horrorok is előszeretettel keverednek a komédiával. Így például a Deathgasm (Halál metál) egyszerre romantikus komédia, és gore-ban gazdag horror, ami még a zenével kapcsolatos sztereotípiákat is beemeli a cselekménybe. Történetesen a visszafelé lejátszott, sátánista üzenetet hordozó lemezekről van szó. Nemrégiben pedig a Foo Fighters is egy metálos horror vígjátékkal jelentkezett (Studio 666), ahol nagy szerep jut a démoni erőknek. A tiszta vígjátékokra pedig jó példa az 1984-es This Is Spinal Tap, ami egy áldokumentumfilm eszközeivel és angol humorral kiegészítve meséli el egy banda történet. Az utóbbi évek egyik kultstátuszba emelkedett metálfilmje, a finn Heavy Túra is ide sorolható. A 2018-as Cinefest közönségdíjas filmjét pedig jogosan tekinthetjük a Metal Lords szellemi elődjének is. A finn kisvárosból induló Impaled Rectum nevű zajbrigád sztorijában ugyanakkora szerep jut a banda felemelkedésének, mint egy suta szerelmi háromszög bemutatásának. Nem mellesleg pedig egy bekamuzott fesztiválfellépésre is el kéne jutniuk, így egy kapkodós road movie-ba csap át az egész.
A Netflix filmjének másik nagy előképe természetesen a Jack Black nevével fémjelzett Rocksuli, ahol a botcsinálta zenetanár állít színpadra egy gyerekbandát. Ugyancsak Jack Black pedig a rocklegendává válás receptjét keresve botlik bele a végzet pengetőjébe a Tenacious D, avagy a kerek rockerekben. A Metal Lords leginkább ez utóbbi csoportba sorolható, de a harsány, térdcsapkodós poénok helyett visszafogottabb eszközökkel dolgozik. Több minden megtalálható benne a fentebb említett előképekből, de alapvetően szereti a tinifilmes sablonokat. Egyet-kettőt pedig meg is kérdőjelez menet közben.
Te sem vagy más
Kevin (Jaeden Martell) a suli fúvószenekarának dobosa, így az egyetlen ember Hunter (Adrian Greensmith) közelében, aki ért a ritmushangszerekhez. A suli hierarchiájának peremére szorult Hunter párszor már kiállt Kevin mellett a szekálókkal szemben, így amikor a metálarc megkéri, hogy csatlakozzon a bandájához, Kevin szívesen ül a dobok mögé. Bár egyelőre még vajmi keveset tud a metáldobolásról. A duó azonban szeretné vastagabbá tenni a hangzását, hogy duóból trióvá váljanak, ezért basszusgitáros-keresésbe kezdenek. A legpotenciálisabb jelöltnek egy csellista lány, Emily (Isis Hainsworth) tűnik. A lány dühkezelési problémái és a Kevinnel kialakuló kapcsolata azonban felrúghatják a zenekar eredményes működését. Ha pedig meg szeretnék nyerni a Bandák csatáját, akkor muszáj lenne funkcionáló csapatként működniük.
A tini- és zenés filmek hatalmas paneljei keverednek tehát a Metal Lordsban:
- Kirekesztett, fura figurák
- Zenekaralakítás tagkereséssel
- Erőszakos szekálók
- A szerelem tárgyává váló női főszereplő…
- …Aki az addig dinamikus duóként működő srácok barátsága közé ver éket
- Iskolai tehetségkutató rivális bandával
- És a végeláthatatlan zenei utalgatások, idézetek.
Ha lecsupaszítjuk, és alapjaiban vizsgáljuk meg, a D. B. Weiss által írt, személyes ihletettségű film semmi újat nem hoz választott műfajába. Az ismert sablonokat azonban elég eredményesen és jól használja fel ahhoz, hogy egy működő filmet kapjunk. Peter Sollett rendezése végig következetesen alkalmazkodik a zsáner követelményeihez. Bár jobbára kiemelkedő teljesítményektől vagy bravúroktól mentes, egy hasonló produkcióban nincs is igazán erre szükség. A Kevin változását bemutató zenés montázs, az autósüldözés, vagy a katartikus végső fellépés azonban vannak annyira emlékezetesek, hogy a film ne süllyedjen teljesen a feledés posványába.
Külön kiemelendő még, hogy a film hogyan viszonyul a zenei vetélkedőn megjelenő rivális bandához. Ugyanis a tinifilmek sztereotípiáival szembemenve nemhogy ellenségként, de partnerként kezelik egymást. Hiszen egy kisközösségben mozgó, zeneszerető emberekről van szó, akik alkalomadtán támogatják is egymást. Úgy lelkileg, mint szakmailag és emberileg. Ez pedig elvitathatatlanul egy olyan pozitív üzenete a filmnek, ami nemcsak szembemegy a sztereotípiákkal, de kifejezetten hasznos és szívmelengető is. Ahogy viszont a Metal Lords a karaktereit kezeli, azon lehetett volna még javítani.
Ördögi színjáték
Főszereplőként nyilván Kevin ábrázolása kapja a legnagyobb a hangsúlyt, és ő is működik a legjobban. Ahogy a fúvósbanda dobosát barátja hatására egyre jobban beszippantja a fémzene világa, hitelesen mutatja be egy “megtérés” folyamatát. Hiszen csak nagyon kevesen születnek úgy, hogy már az anyatejjel szívják magukba a Slayer riffeket és a nyaktörő dobtémákat. A korábban említett zenei montázs, ahol a Black Sabbath War Pigs című dalát tanulja, a sportfilmek hasonló montázsaira adott stílusos válasz. A jelenetben a ritmikus vágásnak is nagy szerep jut, és ez a néhány perc sűrítve ugyan, de hatásosan adja át a transzformáció élményét.
Kevin egyébként egy sok szempontból átlagos srác, akit néha inzultusok érnek ugyan a suliban, de semmi komolyabb személyes válság nincs az életében. A kirekesztettség érzése viszont nála is előjön. A metáldobossá érése így jól leválik a zenével kapcsolatos sztereotípiákról. Nincs meg a sérülés, a trauma, ami a még mindig élő általános vélekedés szerint szükséges a keményzenékhez forduláshoz.
Nem így Hunternél, aki egy két lábon járó sztereotípiaként jelenik meg. Ez pedig már csak azért is zavaró, mert egy komplexebb karakter magvai ott vannak elvetve a filmben. Tehát gyaníthatóan a forgatókönyvben is. Huntert tipikusan annak a metálarcnak ábrázolják, aki elvált szülők gyermekeként is látszólag tehetős közegből jön, és plasztikai sebészként dolgozó apjától mindent megkap. Egyedül a kötődést nem. A metalzene, mint identitásképző horgonypont kifejezetten fontossá válik nála.
Viselkedésmódja így egyfelől defenzív, de megjelenésében és fellépésében mégis az extremitások felé hajlik. Kevinen kívül nincsenek barátai, ezért természetesen módon kapcsolnak be a védekező mechanizmusai Emily színre lépésekor. Mert az nem lehet, hogy pont egy lány teszi tönkre a bandáját és veszi ki életéből a legjobb barátját! De ezek a feldolgozásra érdemesebb karakterjegyek azonban csak elkapott momentumokban, és a viselkedését közelebbről vizsgálva jelennek meg. A film önmagában nem állítja középpontba, vagy nem tematizálja Hunter hátterét. Ezzel együtt pedig az arcfestéssel és tüskékkel kivert szerkóban black metalra (Zeal & Ardor) történő dühös vonulása is légből kapottnak hat. Összességben pedig így egy egészen nagy ziccert hagy ki a Metal Lords, ahol például Kevin narrációjában ismerhettünk volna meg közelebbről egy, a sajátjától eltérő “így lettem metálarc” utat is.
Emily sekélyes ábrázolásával szintén sokat veszít a film. Mert míg összhatásban a kötelező vágy tárgyként, és a végjátékban mint fetisizált neccharisnyás gótbarátnőként jelenik meg, benne is ott rejlik egy ígéretesebb karakter. A sztereotípan férfiközpontúként elképzelt zenei világban megmutathatta volna a mainstreamnek is a film, hogy a női zenészeknek nem csupán látványelemként van helyük a metálban. De sajnos nagyjából pontosan erre az idejét múlt képre erősít rá. Ráadásul Emily mentális betegsége sincs részletezve, csak egy bedobott plot device lesz belőle, amiből annyit látunk, hogy néha a komikum kedvéért magából kikelve üvölt. Hogy a zene, vagy Kevin hogyan segítenek neki megküzdeni a problémáival, remek téma lett volna ahhoz, hogy érdekesebb kérdéseket is beemeljen a film cselekményébe.
Totális metál
Zenés filmként pedig nem mehetünk el szó nélkül a soundtrack és a metálos látványvilág mellett sem. A különféle utalásokban, cameókban, idézetekben és namedropokban egészen változatos képet mutat a Metal Lords, ahol a klasszikusok mellett a kortársak is megjelennek. Öt Iron Maiden pólóra jut egy Pallbearer és Mastodon poszter, a Celtic Frost pedig ugyanúgy feltűnik, mint a Judas Priest, vagy az Anthrax. A film hivatalos lejátszási listáját hallgatva, és a filmet nézve azonban feltűnő lehet egy furcsa jelenség. Bár legfőképp a fiatalokhoz kíván szólni, mégis ugyanazok az unalomig ismert (minden tiszteletem, és bocsánat) klasszikusok vannak piedesztálra emelve, akiket szinte elvárás szeretni. És főleg a célközönség apukája hallgatja. Igen, az említetteken kívül itt van még a Metallica, a Black Sabbath, a Pantera, vagy a Motörhead is.
Az elmúlt húsz év legsikeresebb bandái közül pedig csak a Mastodon és az Avenged Sevenfold fért be. Meg a már említett Zeal & Ardor, ami több szempontból is üde meglepetés. A zenekar a black metal közegben is az újító vonalat képviseli, hiszen egyenesen az afro-amerikai rabszolgák spirituáléit ötvözi az északi eredetű fekete fémmel. Mindig jó, ha a hallgató tisztában van az általa kedvelt zsáner gyökereivel, és szereti, vagy valószínűleg ismeri is az alapokat, de a soundtrack válogatás alapján inkább gondolhatnánk az idősebbeknek, középkorúaknak szóló filmnek.Miközben természetesen érthető az is, hogy a Netflix megpróbált egy szélesebb célcsoportra lövő biztonsági játékot űzni a válogatással. A metal alműfajainak színessége, változatossága így csak nyomokban jelenik meg a zenei felhozatalban, de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás. Mert alapvetően egy igazi metálbuli alapdalait kapja meg az érdeklődő hallgató. Azonban, hogy az Apocalyptica vagy a 2CELLOS nem került szóba egy csellóval kiálló metálbandáról szóló filmben (vagy a hazai Leecher) az megbocsáthatatlan bűn. Na jó, nem az, de az illem megkívánta volna.
Az utolsó merénylet
A Metal Lords összességében egészen laza és ártatlan módon, a tinifilmek sablonjait újracsomagolva áldoz a keményzene oltárán. Néhol hibázva, vagy hiányosan, esetleg aránytalanságoktól terhelten, de azért sok tekintetben élvezhető módon. A legnagyobb csorbát a karakterábrázolások szenvedik, amiket jobban kezelve egy tartalmasabb film is lehetett volna a Netflix metálkomédiája. De ettől eltekintve is a Metal Lords egy harsány kirohanásoktól, vagy érzelmi csúcspontoktól is jobbára mentes nemzedéki, szubkultfilm lett. A főszereplő átalakulása, a soundtrack és a sztoriban rejlő csupaszív kedvesség, valamint a feel good hangulat azonban mindenképp megsüvegelendő. A lentebbi pontszám is főleg ennek a pozitivitásnak szól. És a zenének. Ha nem bírod a metált, nyugodtan vonj le egy pontot.
Ha tudtok még menő metálfilmekről, gyertek, írjátok meg a Raptorsimogatóban!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
