Az elveszett város fosztogatóinak kalandjai az ötlettelenség dzsungelében

Kétségtelen, hogy az utóbbi években ismét igény mutatkozik a kalandfilmekre, ezen belül is leginkább olyan alkotásokra, amelyek ősi rejtélyek, feltáratlan sírok, kiásatlan leletek és fantasztikus elemeket is tartalmazó végkifejletek szórakoztató elegyével másfél-két óra hosszára a székhez szegezik a nézőt. Az igény nem is alaptalan, hiszen az ezredforduló környékén mindezt az élményt kiválóan megadta A múmia első és második része (1999 és 2001), vagy A Karib-tenger kalózai-széria (2003-tól). De nem kell túlzottan mélyre ásni ahhoz, hogy további nyomokra leljen az egyszeri néző ezen a kalandfilmes vonalon, hiszen a 90-es években sikerrel futott Relic Hunter, azaz szörnyű és hatásvadász magyar fordításában Az elveszett ereklyék fosztogatói címet viselő amerikai-francia-kanadai-német televíziós sorozat is bőven kielégítette a nézői igényeket. A nem kifejezetten túlgondolt cím pedig visszautalás a 80-as évek Indiana Jones filmjeire, legalábbis az első három részre, amelynek legismertebb darabja Az elveszett frigyláda fosztogatói (Raiders of the Lost Ark, 1981.). Hogy ez a korszak mennyire hálás kiindulópont a későbbi korok kalandfilmes kreatívjainak, arra jó példa még A kristályszem (Curse of the Crystal Eye, 1991), az 1985-ös Salamon király kincse (King Solomon’s Mines), és A smaragd románca (Romancing the Stone, 1984), amiről még bővebben lesz szó később. Egzotikus helyszínekből sem volt hiány, hiszen nemcsak a dél-amerikai dzsungel, vagy az egyiptomi sivatag, vagy a kincskereső térképek mentén felfedezett, veszélyekkel teli barlangok szolgáltattak tápanyagot a nézői fantáziáknak, hanem idilli, pálmafákkal borított sziget (A kék lagúna  –  The Blue Lagoon, 1980), vagy akár egy békés, elhagyatott oázis is (Sivatagi kalandok – Paradise, 1982).

Egy igazán jó, klasszikusokat idéző kalandfilmhez számos ihletforrásként szolgáló előzmény, megannyi bevált recept, minden hozzávaló adott volt tehát.Végy egy nőt és egy férfit, adj hozzájuk egy térképet és egy elzárt, egzotikus helyszínt, szabadíts rájuk egy főgonoszt, és az egészet hintsd meg humorral, és kész is van a szupermozi. De akkor mégis, hogy mehetett ennyire félre valami, amiben mindez fellelhető, ráadásul tele lett pakolva jó nevű, tehetséges sztárokkal?

Nos, nincs mit szépíteni, a rejtély megoldása jelen korunk elvárásaiban, kimerültségében és alkotói válságában rejlik.

Az elveszett város alapja egy klasszikus romantikus kincskeresés, a történet pedig bőven csipegetett a nagy elődök receptkönyveiből. A némileg kiégett, introvertált írónő, Loretta Sage (Sandra Bullock) kiadói nyomás hatására befejezi legújabb kalandregényét, ami egy ősi hercegnő sírjának feltárásáról, és a hercegnő ékkövekkel díszített koronájának megtalálásáról szól. A könyvbemutató napján azonban elrabolja őt egy gazdag, őrült milliárdos (Daniel Radcliffe), aki Loretta könyveinek rajongója, és megpróbálja rákényszeríteni őt, hogy vezesse el egy pergamendarab segítségével Taha hercegnő elveszett sírjához, ami egy vulkanikus szigeten van elrejtve. A szigetet buja dzsungel és egy kitörésközeli állapotban lévő vulkán uralja, az idő véges, és az emberélet nem számít. Eközben Loretta kitalált férfihősének élőszereplős megtestesítője, Alan (Channing Tatum), valamint az általa felbérelt profi túszszabadító (Brad Pitt) az írónő nyomába erednek, hogy kiszabadítsák a fogságból. A sikeres akció után viszont Alan és Loretta a dzsungelben rekednek, nyomukban a gazdag őrülttel, a vulkán pedig igencsak mocorog, félő, hogy a szigetből hamarosan semmi sem marad.

Már maga a sztori is ezer sebből vérzik, de mivel a kalandfilmeket nem a következetességük, hanem az izgalmas helyszínek és a jó poénok miatt szeretjük, mindez fel sem tűnne, ha jól lenne megrendezve, összevágva, megformálva. DeAz elveszett város egy bődületesen ostoba film, ami végig A smaragd románcát másolja, hozzáad egy kis Indiana Jonest, majd megpróbálja a mai kor igényeihez szabni a végeredményt, hogy aztán teljes érdektelenségbe fulladjon.

Hogy mennyire nem tud saját, hozzáadott értéket felmutatni a film, az külön bekezdést érdemel. A forgatókönyvet négyen jegyzik, és messziről látszik, mennyire nem tudtak kiegyenlített, élvezhető anyagot összegyúrni a sokfelé szakadt ötletből, ezért inkább más megoldáshoz nyúltak. Szinte lépésről lépésre, karakterről karakterre követik A smaragd románca alapgondolatát, néha kínosan ismerős motívumokkal próbálva tisztelegni a nagy előd előtt. Diane Thomas 1984-es forgatókönyvében a sikeres, de introvertált írónő, Joan Wilder épp befejezi legújabb kalandregényét, amelynek főhőse pont olyan képzeletbeli, de plátói szerelmet ébresztő figura, mint Loretta Sage Dash nevű főhőse. Aztán Joannek a kolumbiai dzsungelbe kell utaznia, hogy kézbesítsen egy kincskereső térképet a nővére elrablóinak. A dzsungelben véletlenül találkozik jóképű megmentőjével, aki még Joan körömcipőjét is a terepviszonyokhoz igazítja machetéjével (Lorettának pedig a jóképű címlapmodell, Alan visz a tűsarkú helyett női bakancsot a dzsungeltúrához). Ketten együtt átverekszik magukat a zöld vadonon, hogy végül eljussanak egy telefonfülkéhez (Loretta és Alan szintén ezt teszi, mivel a mobiljuk tönkrement), aztán táncolnak egyet valami helyi népünnepélyen, mielőtt elindulnának felkutatni a kincset. Ez a jelenet olyannyira le van másolva Az elveszett városban, hogy még Sandra Bullock váltóruhájának szabása is Kathleen Turner ’84-es szettjét idézi. Külön érdekesség, hogy ha összehasonlítjuk a férfi hősökkel szemben támasztott írónői kritériumokat, a 37 évvel ezelőtti ideál a jóképűség mellett még a biztonságot nyújtó belső tulajdonságok birtokosa („egyenes, becsületes és megbízható”), Az elveszett város nyitójelenetének egyik első üzenete viszont már az, hogy ennek a regénybeli hősnek két doktorija és genderszakos mesterdiplomája legyen, mindemellett nem árt, ha elkötelezett feminista is. Bár azért van, ami nem változik, Loretta könyvborítójának stílusa például ugyanaz, mint Joan Wilder regényeinek, és ami így valószínűleg csak egy újabb kikacsintás Robert Zemeckis kultfilmje felé.

A végkifejlet elspoilerezése nélkül is kikövetkeztethető, hogy hová fog kifutni a történet, miközben indokolatlan járatokban kúsznak-másznak a szereplők, erőltetett poénokkal szórják meg egymást a vadállatoktól és rovaroktól teljesen mentes dzsungelben, és sírkamrába rejtett kígyókkal, valamint teherautón verekedős jelenettel idézik meg Harrison Ford emlékezetes alakítását az Indy-filmek hőskorából.

Mellékszereplők tekintetében sem áll stabil lábakon a film. Loretta Sage könyveinek kiadója, Beth (Da’Vine Joy Randolph) mennyire céltalanul lebeg a filmben, és hogy ennek a karakternek gyakorlatilag semmiféle valós, történetformáló szerepe sincs. Ha az ő szálát kivágnák a filmből, akkor sem mutatkozna érdemi változás. Ugyanez igaz a hivatásos túszszabadító Jack Trainerre (Brad Pitt) is, aki tulajdonképpen csak beugrott pár rövid jelenetre, hogy emelje a film nemlétező ázsióját, és megcsodálhassuk dagadó izmait. (Állítólag Bullock ragaszkodott Pitt szerepéhez.) Mindebből világosan látszik, hogy sem az írók, sem a rendezők (Aaron és Adam Nee) nem voltak képesek kordában tartani a filmet, és hiába tesznek meg a főszereplők mindent, hiába teljesen elfogadható gonosz Daniel Radcliffe (banális karaktere ellenére), a jelenetek nem állnak össze élvezhető egésszé. Az elveszett város egyszerűen nem tartalmaz semmiféle saját jogon elkövetett eredetiséget. Talán csak egyetlen beszólásra fogunk emlékezni belőle, és azt sem a filmnek, hanem a magyar belpolitikának köszönhetjük:az önmagával is kritikus Loretta Sage számon kéri a benne lakozó írótól azt a több száz, ősi templomban  kígyózó kígyót, amelyek mind arra vártak, hogy szereplői megérkezzenek az utolsó nagyjelenetre.

Respect a fordítóknak ezért a kellemes easter eggért!