Bár sorozatként lezárult és kerek befejezést kapott, Downton Abbeyt mégsem tudja elengedni sem az író, sem a stáb, sem pedig a nézők. 2019 óta a második egész estés mozifilm adja meg a rajongóknak a befejezés óta áhított kellemes, nosztalgikus érzést, amely csak úgy árad a vászonról. Downton Abbey: Egy új korszak.
Minden idők eddigi legsikeresebb angol történelmi sorozatát nehéz lenne végleg elengedni, de szerencsére nem is teszik. A forgatókönyvet kezdetektől jegyző Julian Fellowes (akinek nevével nemrég új sorozata, a The Gilded Age kapcsán is találkozhatunk) sem hagyja veszni az általa kitalált karaktereket. És az új mozifilmben is ugyanazzal az alapos atyai gondoskodással működik közre, akárcsak a hat évadot megélt tévésorozat munkálatai során tette.
A Downton Abbey az a XX. század elején játszódó történelmi-romantikus drámasorozat, amely a Titanic 1912-es elsüllyedésének a címadó rezidencián élő Crowley-család örökösödésére és további sorsára ható problémájával indít. Teszi ezt azzal a profizmussal, amelynek hatására már a sorozat legelején világossá válik: itt nemcsak az arisztokraták titokzatos és kissé sznob világába kapunk bepillantást, hanem az őket kiszolgáló, velük élő és idővel a család életéhez ilyen-olyan módon szervesen kapcsolódó házi cselédség mindennapjaiba is. Ez az újítás nagyban hozzájárult a sorozat sikeréhez, hiszen az átlagember sokkal könnyebben volt képes együtt érezni a gazdagok problémái mellett a kisemberek, szolgálók, nincstelenek és az arisztokraták világától nagymértékben függők gondjaival, élethelyzeteivel is. A szívünkhöz nőttek az egyszerű, de szerethető szereplők, a zsémbelő de jólelkű szakácsnőtől (Lesley Nicol) kezdve a régivágású komornyikig (Jim Carter).
És abban is nagyot tudott újítani a Downton Abbey, hogy lépésről lépésre, történelmi és személyes drámákon keresztül mutassa be a régi arisztokrata világ alkonyát, és a hirtelen modernizálódó, sokkal liberálisabb, de még mindig útkereső, megújuló társadalom felemelkedését, amelyben kérdéses, hogy van-e helye a vidéki lordoknak és leszármazottaiknak.
Az első világháború, a nagy gazdasági világválság, a húszas évek merész divatvilága és a nők jogainak és társadalmi helyzetének változása, valamint a mássághoz való viszony mind szerves részét képezte a szereplők életének, és aktívan formálta Downton saját, belső mini-világának szemléletmódját. Talán csak a család legidősebb tagja, a birtok urának, Lord Grantamnek (Hugh Bonneville) édesanyja, az özvegy grófné, Violet (Maggie Smith) tudott stabilan és megrendíthetetlenül ellenállni az idők változásának. Bár tegyük hozzá, hogy a közte és bármely más szereplő között kialakult viták is olyan szóvirágsziporkákkal voltak teletűzdelve, amilyet csak a legtehetségesebbek tudnak írni. (Fellowes maga is arisztokrata család sarja.)
Nos, az új filmben Violet fiatalkori történetszála adja meg a kezdő lökést, ugyanis az özvegy grófné egy jókora villát örököl a Francia Riviérán, amiről a család tagjai, és a francia lakók is úgy vélik, csakis szerelmi zálog lehet.A Crowley-vagyonból legkevesebb mértékben részesülő dédunoka, Sybill jövőjét bebiztosítandó, Violet a különös örökséget rá is íratja a még gyermek leszármazottra, de a váratlanul jött örökség kétségeket ébreszt fiában és unokáiban is. Mire a film véget ér, választ kaphatunk arra a kérdésre, hogy a mindig egyenes háttal ülő, a tradíciókhoz foggal-körömmel ragaszkodó, a modernitásról tudomást nem vevő Violet múltjából végül előkerülnek-e ifjonti kalandok emléktöredékei.Mindeközben a régi világ búcsúzása továbbra is terítéken van, ám ebben a filmben nemcsak a legidősebb szereplők, hanem maga a ház, a grófi rezidencia is az elmúlás szimbólumává válik, amit csak akkor lehet megmenteni, ha a tulajdonosok nyitnak az új világ felé.Lady Mary (Michelle Dockery), Downton Abbey leendő úrnője szerencsére meghozza ezt a szükséges döntést, és engedélyezi, hogy egy filmstáb külső helyszínként használja az impozáns házat. Ezzel a lépéssel pedig Fellowes lehetőséget teremt arra, hogy a legújabb mozifilm is folytassa a Downton-univerzum eddigi sikerreceptjét, és hol komikus, hol kifejezetten drámai jelenetek közepette hívja fel az idők változására a figyelmet.
Rendkívül érdekes, ahogy film készül a filmben, és ahogy mind a család, mind pedig a hozzájuk kötődő cselédség részesévé válik a némafilmből a hangosfilmbe való átmenet történelmi pillanatának. Mindeközben nem közhelyesen, de világosan érthető módon a nézők tudtára adatik néhány bölcsesség is arról, hogy a szépség nem feltétlenül párosul tehetséggel, a tájszólás és az ízes beszéd pedig nem feltétlenül takar ostobaságot vagy modortalanságot. A háttérben mindemellett számos apró, kevésbé jelentős, de az univerzumhoz és a főbb szereplőkhöz kapcsolódó jelenet alakítja tovább a szereplők életét, és dönt meg olyan tabukat, mint hogy egy olyan gazdag nőnek, mint Lady Edith (Laura Carmichael) is lehet munkája, vagy hogy egy saját házzal rendelkező asszony is biztosíthat lakhatást a szerelmének, illetve hogy egy inasból is válhat – a megfelelő tehetség birtokában – jó tollú forgatókönyvíró.
A Downton Abbey: Egy új korszak elvarr jónéhány történetszálat, ám ahogy a régi idők tovaszállnak, és a háborgó harmincas évek közelednek sok új lehetőséget is tartogat még a rajongók számára. Új kezdetet ígér, és ha a nézőszámok is úgy alakulnak, bizonyára nem ez lesz az utolsó film, amelynek hatására sóvárgással vegyes örömmel fogunk még nosztalgiázni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
