Indítsunk egy klisés gondolatalakzattal: a Legendás állatok: Dumbledore titkai sokat markol, de sajnos keveset fog. Nagyon sok narratív aspektusa a film végére elárvul, az árnyalás hiányában csupán egy újabb elítélt az Azkaban azon részlegében, ahová a középszerű, de azért szerethető filmeket zárják. Hogy miért zárják őket oda? Mert sokkal többet is ki lehetett volna belőlük hozni, és bűn ezt a csodálatos világot így pazarolni, na! Dumbledore titkai kritika. És beszéljünk róla a Raptorsimogatóban!
Pár vezetőt a Warnernél az elmúlt években alaposan lekarmolhatott az ideg, hiszen az egyik legtöbb aranytojást tojó franchise-uk személyi és logisztikai krízisek során megy keresztül és még a pénzt sem termeli úgy, ahogy kellene. A Harry Potter spin-off Legendás Állatok-sorozat az egyik, ha nem a legelátkozottabb projektjük, pedig aztán nem botránymentes a saját szuperhős istállójuk sem. Az imázs és eladhatóság világában rendkívül kellemetlen, hogy az egyik legmegfejhetőbb tehén tőgyei botrányhősökké válnak. Nem elég, hogy a sorozat második része, a Grindelwald bűntettei gyászos fogadtatásban részesült, mert a forgatókönyv nem tudott egy stabil, dinamikus cselekménnyel szolgálni, és mert az egész film olyan volt, mintha egy évad közbeni, nevekkel túlzsúfolt pilotepizód lenne, jöttek a személyi botrányok.
Elsőként Johnny Deppet ítélte a média abszolút feleségverőnek és abúzívnak ma már ex-felesége Amber Heard Washington Postban megjelent MeToo vallomása nyomán. Gyakorlatilag kérdés nélkül (értsd bizonyítékok nélkül, bemondásra) találták bűnösnek a népek és orgánumok, vitték hátra és lőtték főbe a karrierjét, pedig utólag már inkább tűnik áldozatnak, mint elkövetőnek (az ügy bírósági tárgyalása még e sorok gépelése közben is tart, az ügye pedig komoly precedens értékű is lehet). Viszont Hollywoodban, akit a közösségi média, illetve a sajtó nem tart eladhatónak, azt a stúdió sem, szóval Deppnek mennie kellett, és helyére új színészt kellett találniuk. Ezt követően robbant a következő botrány, hiszen a varázsvilág mamamacijáról kiderült, hogy ő nem igazán kezeli teljes értékű nőként a transznőket, mert úgy gondolja, hogy nőnek csak születni lehet, de váltani rá semmiképpen sem. Így természetesen megkapta a transzfób és “terf” címkéket és a vele járó közösségi médiás boszorkányüldözést is, azaz vita és párbeszéd helyett fenyegetéseket, illetve bojkottot is kapott a műveivel kapcsolatban. A legnagyobb varázsvilág rajongói oldalának szerkesztője (legalábbis e cikk szerint) egyenesen felszólította a rajongó kollégákat, hogy ne adjanak a szerzőnek pénzt, ne vegyék a műveit, egy ír popénekes duó meg egyenesen úgy gondolta: a könyveit el kell égetni és úgy tűnik, volt, aki így is tett. Pont, ahogy a notórius lengyel pap cselekedett, csak az ő indoka – ebben a kontextusban elég meta módon – a könyvekben rejlő boszorkányság volt. Hogy J. K. Rowlingnak mennyire van igaza, vagy mennyire nincs, az legyen vita tárgya, de semmiképpen sem ítéleteké, pláne nem e kritikáé.
Kedves Raptoriánusok! Elindult Facebook csoportunk, a Raptorsimogató! Várunk téged is. FB csoport elérése itt.
Rowlingot követte a COVID, ami miatt a Warner már öt epizódra tervezett sorozatának aktuális harmadik, szóban forgó részének forgatását megbetegedések miatt tolni kellett. Ám szerencsére a járvány az átoltottságnak köszönhetően gyengült, a forgatás újraindult, sőt be is csomagolták szépen szállításra készen. Ám nem addig az! Hát nem kiderült Ezra Millerről, hogy annyira nincs bírás vele, hogy ő sem bír magával? Kiderült, hogy imád másokat zaklatni, imád kötekedni, nőket lökdösni, verekedni, és ha úgy van, betör a lakásodba és annak a rád gyújtásával is megfenyeget. Egy igazi vadnyugati félkegyelmű, legalábbis a letartóztatások meg a biztonsági kamerák felvételei erre mutatnak. Szóval most cserélheti le őt is a Warner, vagy esetleg kaszálhatja is a karakterét, mivel a Dumbledore titkaival gyakorlatilag funkcióját veszíti. Már ha konzisztensen és igazságosan kezeli a dolgokat, de már a Depp ügy során kiderült, hogy ez nem így van.
Tehát úgy néz ki, hogy a Legendás állatok filmek tényleg legendás állatságokkal küzd (ez csak egy szóvicc, nem álláspont), de – és most jön a fordulat a gondolatban – nem a színészek és alkotók filmen kívüli pillanatai teszik középszerűvé ezt a sorozatot, hanem a helyenként bátortalan, dinamikátlan és unalmas írás.
1932-ben járunk, Göthe Salmander (Newt Scamander) segít egy pikkelyes őznek, varázsnevén Qilinnek világrahozni gidáját, ám a születés csodáját megszakítja a halál rögvalósága. Gellert Grindelwald vazallusai érkeznek a helyszínre vezetőjükkel, az immáron pálcát könnyedén használni tudó Credence-szel. A három gazember egy Avada Kedavra átokkal megöli a mama Qillint.
Képzeljük el a stresszt, amit az állatszerető és védő Göthe él át akkor, amikor a szeme előtt konvertálódik valósággá a Bambi cselekménye.
Grindelwald bandája elrabolja a pikkelyes őzgidát, mivel annak értéke van: nem csupán látja az ember lelkének minőségét, de a vére a jövő titkait is képes megmutatni. Göthe lesújtva heveredik a halott mama Qilin mellé, aki utolsó leheletével még életet ad egy másik gidának. Ez a gida pedig különleges, hiszen ki lehet védeni vele Grindelwald gidatervét.
Nem sokkal később Dumbledore – aki a vérszerződésük miatt képtelen szembeszállni ellenlábasával – ismételten Göthe és mások segítségét kéri. Név szerint Göthe bátyját, Theseust, az előző részben megismert aranyvérű, bosszúszomjas Yusuf Kamát, Göthe magizoológus asszisztensét, Bunty Broadacre-t, az elismert búbájokra specializálódott Eulalie „Lally” Hicks-et és teljesen indokolatlan módon Göthe jó mugli/magnix barátját, Jacob Kowalskit, aki még egy magtalan pálcát is kap. A bandának az a feladata, hogy tevékenységével összezavarja azt a jövőképet, amit Grindelwald lát a Qilin segítségével. Tehát és mondhatni a Dumbledore titkai egy varázs kémfilm, amely cselekményének tetemes része egy titkosszolgálati akció, amivel a jó oldalon álló ügynökök megpróbálják összezavarni az ellenség hírszerzését, ezzel is elérve azt, hogy Gellert Grindelwald terve gellert kapjon (hahaha).Terve pedig van ám. A muglifób elnyomó Hitler permutációnak célja, hogy jogilag, legitim módon válasszák meg a varázsvilág legfőbb miniszterelnökének és még – meglepő módon – a választási csalástól sem retten vissza. Ennél már csak az a politikai játszma a megdöbbentőbb, amit a Nemzetközi Mágus Konföderáció (International Confederation of Wizards) feje, a Német Mágiaügyi Miniszter Anton Vogel játszik, aki csak azért menti fel Grindelwaldot a muglifóbság és előre megfontolt mugligenocídium elkövetése szándékának bűne alól, hogy majd jól, demokratikus körülmények között mérjen csapást a gonosz Gellertre. Mert véleménye szerint ha csak úgy letartóztatnák a bűnei miatt, az csak még több követőt generálna a gazembernek, hiszen csak mártírt csinálna belőle. Szóval vannak ám itt politikai játszmák, majdnem több, mint amennyi legendás állat van a filmben, amiből azért elég kevés került be, azt meg kell hagyni. Na de ez egy film, nem pedig egy állatkert. Egy film arról, hogy a náci gonoszok mindig megszívják, a jók és az igazság mindig győz, meg a szerelem is. Aki az állatokért vált jegyet a filmre, az inkább maradjon otthon és nézzen valamit David Attenborough-tól a Netflixen, vagy bárhol.
A Dumbledore titkaival a legnagyobb probléma, hogy nagyon sok, a narratívába épített érzelmi és ideológia szállal nem kezd abszolúte semmit. Felületesen használja minden történeti aspektusát, emiatt a film lényegében egy sötétebb tonalitású mese, ami komolykodó tekintetével csupán a tétek illúzióját kelti, pedig csak egy kiüresedett sablonhalmaz, amit már nagyon sokszor láttunk. Ezt a gondolatot természetesen sokan támadhatják, mert hát ne várjunk már egy Harry Potter spin-offtól nagy gondolatiságot, mert végtére ez egy mese örökgyerekeknek. Véleményem szerint ezt így megközelíteni nem hasznos, de hátrányos, mert csökkentheti a kulturális értékét a felnőttek vagy magukat annak gondolók számára. Na meg azért, mert J. K. Rowling világa a mozivásznon a könyvek kultusza és filmek miatt már régen több kell, hogy legyen, mint egy szimpla, középszerű blockbuster film. Ezek a művek generációkat neveltek, oktattak a maguk módján. Hiba ezt zülleszteni.Szerintem nyugodtan számonkérhetjük az árnyaltság és “bölcselkedés” hiányát, mert hát mi tudna érdekesebben, szebben, ötletesebben, széles körök számára befogadhatóbban diskurálni korunk nagy társadalmi problémáiról, jelenségeiről, mint az eszképizmus egyik legvonzóbb menedéke, a varázsvilág? S ha már óhajt érinteni komolyabb témákat – ahogy a Harry Potter is óhajtott -, akkor nyugodtan kérjük csak számon, miért nem dolgozza ki, teszi mikroszkóp alá azokat.
Akarjunk és várjunk többet egy fantasytől is, mint egy újabb náci-permutációa konfliktus forrást és Hitler-aspiráns a főgonoszt.
Mert jelenleg képtelenek többek lenni egy egyszerű egy plusz egynél. Mert a forgatókönyvet író Steve Kloves és maga J. K. Rowling sem tud kifarolni az üres és árnyalatlan, leegyszerűsített elnyomók és elnyomottak, jó a rossz ellen évszázados sallangjából, amit azért már lehet unni. De a film történetének gerincet adó konfliktusból nemcsak dimenziók hiányoznak, hanem a narratív beágyazottság is. Mert hát hiába emeli például Grindelwaldot a varázsvilág fasisztoid nemzeti öntudat torzító vezetőjévé a történet, hiába próbál valamiféle politikai játszmát prezentálni a cselekmény, a film egyszerűen nem keretez, nem helyezi varázstársadalmi kontextusba magát Grindelwaldot és az ő eszméit. A Dumbledore titkai így pedig nem tudja megfelelő irányban bővíteni a Harry Potter világát. A filmnek például hatalmas mulasztása, hogy nem mutatja be, hogyan működik pontosan a varázsvilág társadalmi és politikai rendszere. Mi ez? Egy demokrácia, meritokrácia, episztokrácia esetleg kakisztokrácia?
Kellemetlenebb, hogy ennek a készülő fasisztoid rendszerből sem látunk semmit a játékidő alatt. Lebeg minden felett, mint valami szellem, mint egy vízió a jövőből, de nem jelentik meg gyakorlatban, ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy a tétek a filmben súlytalanná váljanak.
Pedig aztán a főgonosz bűntetteinek motivációját, az ideológia irányt tovább is gondolhatták és kibonthatták volna. Sőt, azzal is próbálkozhatott volna a film, hogy megpróbálja az ideológiát megérteni (ami nem feltétlen egyenlő az elfogadásával vagy legitimálásával). Mint ahogy utaltam rá a cikk elején játszhatott volna a gondolattal, hogy miért veszélyesek a muglik, hogyan jelentenek valós fenyegetést a varázsvilágra, mert hogy a tankok és fegyverek egy olyan hatalommal szemben, ami képes ezeket akár patinás fényű dildókká is változtatni, annyira nem egyértelmű, hogy miért veszélyesek. Lett volna bőven anyag ahhoz, hogy egy a valóságra is reflektáló problémát jelöljenek meg a filmben, ezzel is súlyosabbá és érdekesebbé téve magát a történetet. Írhattak volna egy olyan mesét, ami mond is valamit azon túl, hogy szórakoztat. Több kell már annál, hogy egy történet újra átvegye a nézővel azt, hogy a „fasizmus ijen = rósz”. Még akkor is, ha azt az időszakot éljük, ahol újraéledni látszanak az elnyomó, autoriter rendszerek és gondolatok. De pont ezért muszáj jobban, részletesebben beszélni ezekről, mert csak úgy lehet védekezni ellenük, ha megpróbáljuk akár a kultúrán keresztül is megismerni a belső folyamatokat, a logikát. S ma, ha egy film a diktatúrák vezéreinek sablonját használja, akkor akarjon több lenni, sőt, várjuk el, hogy több, érdekesebb legyen. A Dumbledore titkai pedig ebből az aspektusból nem érdekes, de helyette buta.
A néző azt sem tudja érdemben átadni a film, hogy hányadán áll ezzel a muglikat célzó fasizmusvariáns-variációval a varázsvilág. Mire alapozzák a gyűlöletet? Mik az érveik? Szimpla sovinizmus vagy történelmi sérelem? Míg Grindelwald bűntetteiben egy népességhez mérten relatíve maroknyi támogatóról kommunikál a film, kvázi egy belső szektaként exponálja a Grindelwaldistákat, addig ebben a filmben már úgy tűnik tüntetnek érte. Hogyan történhet az meg egy ilyen szofisztikáltnak és kiműveltnek tűnő rendszerben az, hogy a súlyos bűnökkel vádolt és súlyos bűnöket elkövetett (például többrendbeli gyilkosság az előző részben, amiről hirtelen megfeledkezik a politikai rendszer) főgonosz két perc múlva már indulhat egy igen fontos választáson? Ráadásul arra számítanak, hogy majd a választás az egy ilyen gaztevő esetében jó tiszta lesz és akkor majd demokratikusan csinálnak a személyéből politikai hulladékot. Eleve a választás formája is primitívnek tűnik a filmben, már csak azért is, mert nem tudjuk kik vannak jelen. A Mágiaügyi Minisztérium prominens tagjai, vagy a nép nemesebb rétege, az arisztokrácia? Mert ha igen, akkor a jelenet még kellemetlenebb, hiszen választás menetének varázshagyományán túl egy elméletileg szofisztikált, a társadalom nemes, elit tagjai egyöntetű felkiáltással döntenek a vezető személyről, pont mint a csőcselék – persze itt is lehet egy ideológia áthallás: a fasizmus már csak ilyen. Az emberek habzó szájjal, gyűlölettel a szívükben, ordítva és tapsolva válasszák meg a elégedetlenségből, haragból és utálatból erőt merítő alantas vágyaikat támogató vezért. Igen, oda lehet képzelni az okokat, de azzal, hogy nem építik fel a világot, elvesznek egy olyan részletet, ami súlyt ad az eseményeknek. Emellett a Dumbledore titkai konfliktus-koncepciójának leegyszerűsödését az is jól jelzi, hogy semmit nem reagál a varázsvilág arra, hogy egy mugli hadonászik varázspálcával és fenyeget meg egy aranyvérű miniszter jelöltet. Mintha meg sem történt volna, pedig ez a narratív kontextust tekint (a muglik veszélyesek) egy fontos katalizátorként kellett volna működnie.
A film egyszerűen nem kezd semmit a már Grindelwald bűntetteiben is felvázolt célokkal, motivációkkal. Grindelwald szimpla gonosszá egyszerűsödik, akit nem tudnak és nem is akarnak tovább árnyalni sem ideológiailag, sem érzelmileg.
Hiába leplezik le szerelmi kapcsolatát Dumbledore-ral, ezt sem keretezik. Amellett, hogy a filmben a férfiszerelem ugyan és végre nem csöpög a tokenizmustól, az identitáspolitikától, a két szereplő viszonya teljesen üres, mert szintén dimenziótlan és alul tárgyalt. Ezt a problémát tetézi a színészváltás is. Mads Mikkelsen egy nagyszerű színész, akit a film nem használ, ráadásul az echt “germán” külső jegyei csak még klisésebbé teszik Grindelwald karakterét. Mikkelsen castingolása egy egyszerű hollywoodi minta alapján történt meg: népszerű, imádott papamaci, akiből sugárzik egy nemes tekintély és mellesleg pont így néz ki a történelmi tapasztalatok alapján egy elnyomó, náci főgonosz. Merthogy nem meglepő módon a Dumbledore titkai cselekményének nagy része Berlinben zajlik. Csak hogy világos legyen, melyik korszakra mutogatnak a készítők. Szóval Mikkelsen pont illik a vizuális profilba is, ami csak még elcsépeltebbé teszi Grindelwald személyét.
Mikkelsennel szemben azonban Depp szokásos különcködő stílusa (vagy kivénhedt rocksztár – ahogy tetszik) ad egyfajta alapízt a kettőjük kapcsolatának. A Depp féle Grindelwalddal könnyen – ha már az írók csesznek keretezni – a kifejtetlen kapcsolatuk mögé képzelhettük azt, hogy Dumbledore gyengéd érzelmei akár a külső jegyei miatt is egy kitaszított iránt lángoltak fel annak idején és ugyanez a kitaszítottságból eredhet Grindelwald mugli/magnix gyűlölete. Mert mondjuk ő akar lenni az a furcsa faszi, akit a közössége nem akar elfogadni, ám ő ennek ellenére közéjük akar tartozni és azzal szeretné bizonyítani “méltóságát”, hogy megszabadítja azt a rá leselkedő, mesterségesen generált veszélytől, sőt egyenesen uralkodó fajjá emeli a “nemzetközösségét”. Persze, a film nem karakterizál ennyire, sőt! Helyette az összes egyediséget is elvették és kaptunk egy sablonos szituációt: a szép ember szerelmes a szép emberbe, aki menet közben, valami kifejtetlen frusztráltságból a rosszak legrosszabbikává vált, vállalhatatlan elnyomóvá. A hiányosság a kifejtetlen frusztráltság rá nem mutatottságában van.
Depp egyedi, a varázsvilágban kontextusidegennek tűnő stílusa legalább a külvilág előtt is markánsan és megrágva mondhatni szintén mintaszerűen, de legalább jelölte a két szereplő közötti ellentéteket valami szépség és a szörnyeteg szintjén. Volt benne valami szimbolizmus, ami Depp távozásával elveszett.
A Mikkelsen féle Grindelwald hagyományos “hivatali” főgonosza sótlan, sablonos mind külsőleg, mind pedig karakterizálás szempontjából.
További csalódás, hogy a film egyszerűen elfelejti Depp Grindelwald verzióját. Mintha nem is létezett volna. Nem is magyarázza a külső változást, meg sem próbál következetes lenni. Ezt nem tudja bevédeni az alakváltás sem, hiszen már a film huszadik percétől nincs oka Grindelwaldnak új külsőt használni. Ezek apró részletek, amik roppantmód rombolják az összképet, meg azt hogy emögött a sorozat mögött van tényleg egy kidolgozott és átgondolt koncepció.
Credence karaktere és annak drámája sem lett érdemi módon megtámogatva. A menet közben közel viktoriánus kori sztílóben nyomuló frusztrált fiú ereje és személye is súlytalanná válik a történetben, elhagyva azt a fenyegető aurát és erőt, amit az előző részben felvezetett a történet. A szála nem vezet nagy, vagy legalábbis nagynak érződő relevációkhoz, a megváltás, amit ő kap és a személye ad más karaktereknek sem szerez elég teret ahhoz, hogy súlyosnak ítéljük. Inkább egy unalmas mellékszálként hat, pedig az ő története igen tragikus. Számos hasonló helyzetet megélt vagy abban élő nézőhöz szólhatott volna, ám Credence maradt egy narratív sakkbábú, abból is a paraszt, a gyalog. Töltelék karakter, akinek a fontossága menet közben közel zéróra csökken, de annyira, hogy már nem is kell, hogy szerepeljen a további részekben, már ha elkészülnek.
A főgonosz, Credence, meg a világ narratív alultápláltsága mellett Dumbledore titkai sem voltak valami súlyosok, vagy legalábbis nem voltak a súlyukhoz mérten megfelelően kezelve. Emiatt ez a film sem adott túl sokat a karakteréhez. Továbbra is ő az abszolút jó, a humán nagyság mintaszobra, akinek van ugyan egy kis szmötyi a számláján, de hát senki sem tökéletes. Mindenki talál ki fasiszta náci világrendeket hétvégén, tervezi meg szerelmével népek totális elnyomását a négy fal között csak úgy, mert szerelmes, szóval nem olyan nagy dolog az. Dumbledore annyira jó, hogy a titkain nem is gályázik a film legalább egy hosszabb, vitásabb dialógusnyit. Nem rombolja a film a karakter nimbuszát, csak még nemesebbé és firnyákosabbá teszi, pedig jó lett volna, ha a baljós alcímre rádolgoznak egy kicsit történeti és karakterizáció szintjén is.
Ha azt hinnénk, hogy csak ezt a két karaktert kezeli rosszul a történet, akkor ne legyenek illúzióink; sem Göthe, sem Jacob, sem más nem lett összetettebb, vagy érdekesebb. Az epizód nem ad hozzájuk semmit sem. Szerethető kis csapat, továbbra is elviszik a hátukon a filmet, mert a forgatókönyv továbbra is arra támaszkodik, hogy a néző szívesen barátkozna velük, így élvezni fogja, ha újra láthatja őket, elkísérheti őket egy újabb, komolyabb kalandra. S ez így működik is, viszont ezek a karakterek egyszerűen nem kapnak íveket, ami nagyon fájó pont már csak azért is, mert olyan szeretnivalóak. Pedig a film belengeti Göthe kapcsolatának gallyra futását Tinával (aki a film utolsó jelenetében bukkan csak fel). Pedig ha valami érdekes lehet karakterisztikai szempontból, na az Göthe és a párkapcsolat, valamint a párkapcsolati konfliktuskezelés hogyansága, milyensége, ok-okozatisága. Szintén mellőzve van Jacob érzelmi szála, pedig a kis papamacinak láthatólag súlyos traumát okozhatott az, hogy elveszítette Queenie-t, de ezt így el is engedi a sztori.
Szomorú, hogy ezekkel a kis karakterdrámákkal a Dumbledore titkai nem kezd semmit. A karakterek olyanok, amilyeneknek az előző részben megismertük őket, nem változtattak rajtuk a “krízisek”. Belőlük áll Dumbledore szedett-vetett csapata, merthogy ez tényleg szedett-vetett. Nincs jó indoka a filmnek arra, hogy miért ez az összetétel, egyszerűen marad, mert kedvenc mesehőseinket visszavárjuk. Azért ők, mert ők a jók, a fényesek, a sötétség elkergetéséhez meg elég a fény. Felszínes.
Jacob jelenléte például érthetetlen a történetben azon túl, hogy nyilvánvalóan egy plot device, aminek az a funkciója egyrészt egy harmatos comic relief karakter legyen, illetve az, hogy majd a végén azért implicit rámutasson a film, hogy tessék, ilyen derék, fasza emberek is vannak a muglik között. Nincs a cselekményben valós funkciója, csupán hurcolják magukkal.
Logikus pont lehetett volna az, hogy rajta keresztül akarják a menet közben Grindelwaldhoz társuló szerelmét Queenie-t (lásd: Grindelwald bűntettei) a jó oldalra csábítani, de nem ez történik. Tényleg, mint valami szórakoztató púpot, cipeli magával a cselekmény, és bár Dan Fogler (akire én csak büdzsé Robert Downey Jr.-ként tekintek) nagyon aranyosan hozza az esetlen, de tisztaszívű barátot, de egyszerűen logikai szempontból nem működik az ő “beszervezése”.
Ugyan legendás állatból sincs sok a filmben, de – ahogy azt fentebb is írtam – ez nem egy állatkert, vagy egy dokumentumfilm. A címet tökéletesen validálja egy bizonyos állat, ami kulcselemévé válik a történet fináléjának. Persze a közkedvelt furkász és bólintér Pickett visszatérnek, de az előbbi például csak az eladható merch kedvéért szerepel a filmben. Ha nem jelenne meg, fel sem tűnne, hogy nincs ott.
A felsorolt negatívumok mellett azonban a Dumbledore titkai egy jóval koherensebben és befogadhatóbban komponált film, mint az előző rész, már ami a rendezést, meg a cselekményt illeti. David Yates láthatóan tanult az előző epizódban elkövetett hibáiból, nem kapkod, a fényképezés is komorabb. Bár még így is éreztem rajta valami ritmustalanságot és nagyon sokszor nem tud érdekes lenni, helyette kifejezetten unalmas. Nincsenek hatalmas fordulatai és furcsán vált a szálai között. Nincsenek jó átvezetések, expozíciók. Emellett az akciójelenetei sem túl kreatívak, ami igazán sajnálatos, hiszen a varázsvilágban minden szürreál szituáció reál lehet, ám maradt az ötlettelen lassításoknál, és a fantáziátlan vágásoknál, ami miatt akaratlanul is eszembe jutott Zack Snyder és az ő slow motion fixációja. A játékidő alatt folyamatosan azt éreztem, hogy nemcsak, hogy nincs kihasználva ez az univerzum, de vissza is van fogva. Mágiaügyi szempontból.
De a negatívumai ellenére a Legendás Állatok: Dumbledore titkai sokak számára lehet egy szerethető film. Számomra is. Viszont egyre biztosabb vagyok abban, hogy csak azért kedvelem, mert kedvelem Rowling varázsvilágát. Azt, amit egyébként rém inkonzisztensnek tartok, már ami a varázslatot és annak használatát illeti. Egyszerűen jól esik nézni bármit, ami ezzel a mágikus univerzummal foglalkozik, ami ezt tágítja mégha a maga középszerű módján is. Egyszerűen – a zord és nyomasztó kataklizmái ellenére is – egy bájos világ, ahol a jók mindig győznek, amiből sugárzik a remény és ennek okán sokkal biztonságosabb eszképista kuckót nyújt, mint például az MCU. Egy igazi mesés világ ez, ami akkor is jól tud esni, amikor az íze nem a legjobb. S talán pont emiatt hiába ül le sokszor a Dumbledore titkai, hatalmas örömmel követtem a filmet jelenetről jelenetre, mert egyrészt a szereplők a maguk rajzfilmes jellemükkel rendkívül szerethetők, másrészt jó érzés volt ismételten ebbe a lehetőséggel teli világba menekülni a valóság elől, ami azért lássuk be, manapság elég kényelmetlen tud lenni. Ez a Harry Potter spin-off el fogja szórakoztatni továbbra is azokat, akik szeretik J. K. Rowling világát, ám mint fantasztikus film inkább egy középszerű, sekélyes és felejthető alkotás, amivel kapcsolatban abszolút nem meglepő, hogy nem feji úgy az amerikai kasszákat, ahogyan azt elvárták tőle. Ennél több kell. Szebb, varázslatosabb és izgalmasabb. Kár ezt a világot ennyire elherdálni.
Legendás Állatok: Dumbledore titkai (Fantastic Beasts: The secrets of Dumbledore) – amerikai fantasy. Játékidő: 142 perc. Magyar mozi premier: április 14. Értékelés: 6.5/aranyvérű raptor
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
