Az új vikingek szelídebben indulnak, de idővel méltó utódai lehetnek Ragnaréknak

„A történelmet a győztesek írják” – szól a klasszikus idézet. A történelemíráshoz azonban fontos, hogy az írás az emlékezés egyfajta módszereként szolgáljon. A „győztesek” kifejezés pedig nem teljesen fedi a valóságot: a „vesztesek” is írják a maguk történelmét, és csak messzi távlatokban dől el, hogy melyik fél verziója marad fenn és milyen formában. Meg persze az, hogy egy adott győzelem vagy vereség meddig tart. Az Angliába és a világ számos pontjába utazó skandináv portyázók – vagy vikingek – remek példaként szolgálnak a „tételmondat” boncolásához. A modern Nagy Britannia akkori királyságai például gyakorolták a történelemírást, míg az északi népek rúnái inkább rövid üzenetek, mementók vagy varázserővel bírónak hitt igék rögzítésére szolgáltak, csak hogy párat említsünk. Hiába arattak tehát többször is győzelmet a pogány támadók a keresztény angol-szász csoportok ellen, a történelem „angol” verziója maradt fenn, ami – valamennyire érthető okokból – torzítva rögzítette az eseményeket. Mire megszülettek az egyik fő forrásként szolgáló izlandi szagák, addigra már az a térség is keresztény volt, így más lencsén szemlélte az utókor. Pont emiatt számos legenda mosódik össze a valósággal, amit egyébként is ki-ki a maga érdekei mentén jegyzett le a jövö számára: úgy akkor, ahogy most is. 

A maga ironikus módján napjainkban pedig a popkultúra írja a maga történelmét, kiemelve, kiszínezve vélt vagy valós történelmi alakokat, új vagy friss kontextusba helyezve őket. A hat évadot megélt Vikingek a megszokottól sokkal árnyaltabban prezentálta Anglia és Skandinávia egyik legmeghatározóbb időszakát úgy, hogy a tények azért sosem álltak a történetmesélés és szórakoztatás útjába. Folytatása, a száz évvel később játszódó Vikingek: Valhalla pedig folytatja ezt a szellemiséget: erőszak, politikai intrikák, távlati motivációk vegyülnek izmos, szakállas férfiak és belevaló, harcos és harcias nők személyes történeteivel, araszolva a viking kor végéhez.
Az első epizód remekül lefekteti a sztori és a karakterek alapjait, hogy utána ezekre építve bontsa ki a narratívát. Az angol térségben már régóta élnek egy nekik kijelölt területen skandinávok, jelentős része a betelepülteknek pedig régóta elengedte vallását és az elődeit meghatározó portyázó életvitelt. Az idegengyűlölet ettől függetlenül  burjánzik, ennek kicsúcsosodásaként pedig az aktuális király elrendeli az összes északi kiirtását egy olyan eseménysorozatban, amit a Szent Brice-napi mészárlásként tartanak majd számon. Amint ennek híre eljut Skandináviába, a már keresztény dán király, Canute összehívja az embereket, hogy egy hatalmas hadsereget toborozva elinduljanak majd megbosszúlni a történteket. 

Ebben a folyamatban az egyik kulcsfigura a szintén keresztény Harald, aki ügyességével és kiváló diplomáciai készségeivel járul hozzá az erőfeszítésekhez, annak reményében, hogy egyszer majd ő legyen Norvégia királya. Mindeközben a még mindig pogány istenek előtt hódoló Grönlandról a Vikingekből jól ismert Kattegatba megérkezik egy csapat harcos, élükön egy testvérpárral: a leleményes Leif Eriksonnal és az eltökélt Freydis Eriksdottirral. Freydist régebben megerőszakolta egy keresztény viking, aki egy keresztet vésett a hátába, céljuk pedig megtalálni őt, és megbosszulni azt, amit vele tett.

A keresztények és pogányok közötti konfliktus azonban itt is hevesen dúl, és az egymásról kialakított képet mindenkinek a saját személyes tapasztalatai és előítéletei formálják. Canute nem győzi hangsúlyozni, hogy először legyenek vikingek, és utána azonosuljanak vallásukkal: ezt a folyamatot pedig az is megnehezíti, hogy a különféle helyi uralkodók saját politikai céljukra akarják felhasználni azt, hogy hozzájárulnak a bosszúhadjárathoz. A hatalmas kereskedelmi központtá nőtt Kattegat származástól és vallástól függetlenül biztosít menedéket és életteret mindenkinek, így kiváló terep arra, hogy az érintett felek megvitassák terveiket, mielőtt belevágnának a nagy kalandba – és itt érnek össze a „hőseink” történeti szálai, hogy egymásba gabalyodva haladjanak tovább.

Az új sorozat kiválóan épít előde stílusára, így tényleg olyan, mintha egyszerűen az folytatódna, csak más felállással. Határozott előnye, hogy nem Ragnar Lothbrok és fiai eseményeit próbálja imitálni és újraalkotni, hanem saját, más személyiségű és stílusú karaktereket igyekszik felépíteni egy új korszakban. Míg Ragnarék érája a vikingek aranykora volt, addig Leifék a korszak alkonyának küszöbén állnak. Aki valamennyire ismeri ezt a történelmi kort, tudja, hogy ebben az időszakban jelentősen átrendeződnek az erőviszonyok, Anglia pedig a végére bekerül a francia érdekszférába, szinte teljesen szakítva az eddig oly meghatározó Skandináviától. Ezzel a történelmi kitekintéssel persze előreszaladtam kicsit, és a poént se szeretném lelőni senkinek, csak fontos kihangsúlyozni, hogy mennyire meghatározó időszakban játszódik a Vikingek: Valhalla. Mivel a kereszténység sokkal elterjedtebb, ezért kifejezetten izgalmas az is, ahogy a vallási és kulturális ellentéteket kezeli: a nacionalista származásbeli megkülönböztetés alig meghatározó, a hitbéli azonban annál inkább. Az egy oldalon harcolók vérre menő konfliktusokba keverednek hitük és szemléletük miatt, kívülállóként pedig az egész álszent jellege a legszembetűnőbb: ki Krisztus és Isten, ki Odin és az észírek nevében gyilkol és követ el borzasztó atrocitásokat. Ebben a vonatkozásban azonban valamennyire szelídebb ez az évad.

Ez a „visszafogottság” nem is a képernyőn látható erotikus vagy erőszakos jelenetekben rejlik, hanem inkább a karakterek jellemében. Míg a Vikingekben mindenki követett el szörnyűségeket, gyakran viselkedett impulzívan és önzőn, a bizalom pedig ritka kincs volt, addig itt könnyebb a figurákat különféle archetípusokba sorolni. A „jók” ritkán térnek le a nemes útról, míg a „rosszak” – még ha ki is van fejtve, hogy miért – szörnyekként viselkednek. Szerencsére a későbbi epizódokban ez árnyaltabbá válik egy picit, az évad végére pedig elhinti a magvait a széria annak, hogy hasonló ösvényekre térjen, mint nagyra becsült elődje. Szex és vér terén itt is akad bőven, ahogy leleményes haditechnikák, átlátható és jól megkoreografált csaták és rengeteg politikai machináció is. A sorozat a „klasszikus” képletet követi, ennek köszönhetően viszont sosem válik unalmassá – sőt, nehéz abbahagyni, egyrészt annyira jól van ütemezve és vezetve a sztori, másrészt mindig van egy „kampó” a részek végén, ami nem engedi, hogy annyiban hagyja a néző a cselekményt. Ehhez pedig az is hozzájárul, hogy remek színészeket találtak a szerepekre.

Sam Corlett például kiválóan megtestesíti a becsületes, a szeretteiért és barátaiért bármit bevállaló, leleményes Leifet, míg Frida Gustavsson karakteres stílusával kelti életre az útját kereső, határozott és harcias Freydist. Leo Suternek köszönhetően átjön, hogy Harald nem csak jóképű, de a karddal és a szavakkal is remekül bánik amellett, hogy a hatalomnál az egyének fontosabbak neki, míg Jóhannes Haukur Jóhanesson csalfa mosolyával bújik Harald fivére, a hatalom után inkább szomjazó, keresztény Olaf bőrébe. Külön kiemelendő még Haakon jarl, Kattegat uralkodója, aki kisugárzásával és egyenességével testesíti meg azokat az értékeket, amikre városa épült, valamint az ambiciózus és birodalmi vágyakat ápoló Canute, akinek tekintélyét és elkötelezettségét Bradley Freegard remekül adja át. Az angolok oldalán a higgadt és taktikus Emma királyné, a nemesi ranglétrán felfelé haladó Godwin és a Trónok Harca Joffrey-át idéző Edmund herceg a legizgalmasabbak, sokat köszönhetően Laura Berlin,David Oakes és Louis Davison alakításainak. A forgatókönyvírók és a rendezők minden esetben a legjobbat hozzák ki a színészekből, így izgalmas és szórakoztató karakterek kelnek életre az epizódok során. Árnyaltságuk és mélységük változó, de a következő évadokban remélhetőleg több energiát fordítanak majd arra, hogy a főbb stáb komplexitásában azonos szinten mozogjon.

 A Vikingek: Valhalla első évada remek nyitánya egy új kezdetnek – vagy a vég kezdetének –, kalandos és magával ragadó, és remekül viszi tovább elődje szellemiségét. A nyolc epizód végén azonban könnyen érezhetjük azt, hogy ez egy prológus volt, amiben a főbb elemek és tényezők eljutottak azokra a pontokra és állapotokra, ahonnan majd kreatívabban és ötletesebben lehet velük játszani. Pont emiatt pozitív hír, hogy a Netflix 24 részt rendelt meg, így amiatt nagy eséllyel nem kell aggódni, hogy csírájában fojtják el ezen vikingek útját a hőn áhított valhallába. Ha egy kicsit is érdekel ez a kor, de megrémít a Vikingek hat évada közel 90 epizódjával, akkor nyugodtan itt is elkezdheted ezt a kalandot. A történelmi hűség másodlagos, de ezzel nincs is semmi gond: helyette aktuális kulturális és állandó emberi kérdéseket jár körbe egy olyan korban, amikor az értékrendek közti háború életre és halálra ment, miközben mindenek felett politikai játszmák álltak.