Bár Shaka King nem elsőfilmes rendező (Newlyweeds 2013, illetve több sorozatepizódot és rövidfilmet tud maga mögött), a Júdás és a Fekete Messiás az első nagy költségvetésű játékfilmje. A valódi események által ihletett film alapötlete a Lucas-fivérektől ered, ami nagyjából úgy foglalható össze, mint A megalkuvó (1970) találkozása A téglával (2006) az amerikai polgárjogi harc színfalai között.
1968-at írunk. Az amerikai polgárjogi mozgalmak fontos mérföldköveket tudhatnak maguk mögött, de súlyos áldozatok árán. Martin Luther King és Malcolm X is merényletek áldozataivá váltak, és számos más feketejogi aktivista vesztette életét vagy került börtönbe a hatvanas évek második felére. A Szövetségi Nyomozó Irodát (FBI) vezető J. Edgar Hoover (Martin Sheen, Az elnök emberi, A tégla) a Fekete Párducok mozgalmát nevezi meg, mint az Egyesült Államokat fenyegető legkomolyabb nemzetbiztonsági kockázatot, megelőzve a kínaiakat és az oroszokat. Feltett szándéka, hogy a kémelhárítási erők bevetésével elejét vegye egy “fekete messiás” felemelkedésének, aki egyesíteni tudná a kommunista, háborúellenes és újbaloldali mozgalmakat.
Ez a személy nem más, mint Fredrick Allen Hampton (Daniel Kaluuya), a Fekete Párducok Illinois-i szakaszának alelnöke, aki karizmájának, szervezőkészségének és politikai felkészültségének köszönhetően Chicago politikai életének kulcsfigurájává vált. Ugyanebben az évben egy piti bűnözésből éló tolvaj, Bill O’Neill (Lakeith Stanfield) egy balul sikerült autólopás után felkelti a hatóságok figyelmét azzal, hogy FBI-ügynöknek próbálta kiadni magát. Az FBI-nak dolgozó Roy Mitchell (Jesse Plemons, Breaking Bad, Fargo, I’m Thinking of Ending Things) komoly potenciált lát O’Neill képességeiben és látszólagos politikai semlegességében (vagy tudatlanságában), akit enyhéb büntetés ígéretével informátorként kezdi alkalmazni.
A film már a bevezető részben sem rejti véka alá, hogy Hampton a legkevésbé sem a lassú és fokozatos változásban hívő reformer, hanem antikapitalista forradalmár.
Még a tágabb polgárjogi mozgalom keretein belül is radikálisnak számított az olyan tisztán kulturális, és így a mozgalom törekvéseit érdemben nem előrevivő trendek kritikájával, mint az aktuális nyugati divattal szembemenő dashiki viselése vagy a képviseleti demokráciában való részvétel.
Komoly hangsúlyt helyezett a tett fontosságára a szavakkal szemben, amit a film remekül ábrázol a részben Bill O’Neill perspektívájából feltáruló montázs révén, ami által megismerjük a Hampton vezette ingyenes oktatási, étkeztetési és egészségügyi programokat, illetve Hampton elköteleződését a mozgalmon belüli szexista magatartás visszaszorításáért. Hampton és O’Neill első konfrontációját is az váltja ki, hogy utóbbi kéretlenül közeledett az egyik női párttag felé egy ülés alkalmával, amiért megrovásban részesíti. Ugyanebben a bevezető részben lehetünk tanúi Hampton és Deborah Johnson (Dominique Fishback, Show Me a Hero, The Deuce) közötti románc kibontakozásának.
A film első felében a cselekmény fő vázát alkotó jelenetek során Fred Hampton lényegében megvalósítani látszik Hoover legnagyobb félelmét.
Hampton szándéka, hogy közös nevezőre hozza a Fekete Párducokat, egy másik, szintén feketéket tömörítő, feltételezem a történet gördülénysége érdekében fikcionalizált chigagói bandával (Crowns), a spanyolajkúakból álló Young Lords, valamint az Appalache-térségből északra települt elszegényedett fehérek érdekeit képviselő Young Patriots nevű szervezetekkel. Mindeközben O’Neill folyamatosan jelent az őt felügyelő FBI-ügynöknek Hampton tevékenységéről. O’Neill, ahogyan ezt a vele készült 1989-es interjú rekonstrukciójából megtudjuk, egyre inkább példaképként kezd tekinteni az életmódjában a fehér felső-középosztyálybéli idillt megtestesítő Mitchell-ügynökre, ám ezzel egyidejűleg a Fekete Párducokat jobban megismerve egyre kevésbé látja őket egyszerű terroristáknak, mint ahogyan az FBI-nál próbálják beállítani őket.
Lakeith Stanfieldnél (Selma, Sorry To Bother You, Atlanta) alkalmasabb színészt keresve sem találhattak volna az informátor szerepére.
Stanfield már a nonverbális játék szintjén is (gesztusok, arckifejezés, tekintet) rendkívüli érzékkel fejezi ki a karakterben rejlő kettősséget és vívódást. Maga a karakter is kettős szerepet játszik, ahogyan megpróbál beilleszkedni a politikailag tudatos és elkötelezett fekete aktivista, illetve a hazafias küldetést teljesítő ügynök szerepébe, ám mindkettőben bizonytalannak, esetlennek és hiteltelennek látszik. Valódi magabiztosságot kizárólag egy menő autó volánja mögött ülve mutat, amely jármű a filmben már nem csupán a függetlenség, szabadság és jólét, hanem az anyagi vágyak és függés, azaz a kapitalizmus szimbóluma is.
A film komoly témája ellenére nem mentes a humortól. Ezt egyrészt Hampton és emberei, és a többi szervezet képviselőjével folytatott szóváltások, illetve az őket megfigyelő FBI-ügynökök totális fogalmatlanságát illusztráló jelenetek képviselik, ahogyan előkészítik a szervezetek közötti konfliktust szító álhíreket.
A Hamptont játszó Daniel Kaluuya (Get Out, Black Panther) remek alakítást nyújt a talpraesett és szellemes politikai vezető megformálása során.
Az alakítás jelentőségét azonban némileg mérsékli, hogy a játékidő túlnyomó részében dramaturgiailag csak gyenge szálakkal kapcsolódik Lakeith Stanfield karakterének árulás-történetéhez. A film történelmi és drámai aspektusai nem mindig állnak összhangban egymással és mivel narratívájában és filmnyelvi technikák terén is elsősorban klasszikus hollywoodi megoldásokat alkalmaz, óhatatlanul O’Neill szála válik dominánssá. Ezért a Fred Hampton és Deborah Johnson kapcsolatát ábrázóló jelenetek némiképp motiválatlanná válnak azon túmenően, hogy ezek alapozzák meg a film fő részében bemutatott hatósági zaklatások, illetve a később bekötvetkező tragédiák személyes érzelmi töltetét. Kár érte, mivel egy kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolat ábrázolása a hatvanas évek Amerikájában még talán ennél is nagyobb hangsúlyt érdemelne, de a thrillerbe hajló kémjátszma mellett sajnos kissé érdektelenné válik.
A két főszereplő története között feszülő disszonancia szerencsére nem vesz el a Párducok és a hatóságok közötti összetűzések és azok következményeinek súlyából.
E konfliktus tetőpontján lehetünk tanúi Hoover és Mitchell-ügynök beszélgetésének, amivel a film egyöntetűen amellett foglal állást, hogy ha az Egyesült Államok kormányzati szervezeteinél dolgozók nem is voltak mind elvetemült rasszisták, a szervezet polgárjogi mozgalmakkal kapcsolatos stratégiája elsődlegesen azok elnyomása volt, ami kimeríti az intézményesült rasszizmus fogalmát. Jesse Plemons karaktere bár kiszolgálója az egyenlőtlenséget fenntartó rendszernek, ugyanúgy kiszolgáltatottja is, mivel több vesztenivalója van a társadalmi ranglétra alján állóknál. Hoover kijelentése, miszerint az általuk folytatott háború tétje a fehér többségi társadalom pozíciójának megőrzése, nem pusztán ideológiai kijelentés, hanem Mitchell-ügynöknek címzett fenyegető üzenet, önkéntelenül is igazolva ezzel Fred Hampton politikiája mögötti materialista elmélet érvényességét.
Mindent összevetve a narratíva túl konvencionális a történet ambícióihoz képest.
Emiatt könnyedén át lehet siklani a film kevésbé kézenfekvő aspektusain, pedig talán pont ezek terén brillírozik leginkább. Nem lehet panasz például a fényképezésre, ami az operatőr Sean Bobbitt korábbi munkái fényében (12 év rabszolgaság, Nyughatatlan özvegyek) nem is annyira meglepő.
Szemléletesen, mégsem tolakodóan mutatja be a konfliktus két oldalán állók tereinek és viszonyainak alapvető különbségét, ahogyan a polgárjogi aktivisták jeleneteinél közösség hívogató melegségét, illetve a kormányhivatalok személytelen sterilitását ábrázolja. Az egyes kompozíciók kiválóan nyomatékosítják az egyes helyzetekben rejlő reményt, melankóliát, illetve feszültséget. Sokban hozzájárul ehhez a gyártás-dizájn is (helyszínek, díszletek, jelmezek), ami a korabéli fényképek és sajtófelvételek ismeretében hitelesen és nem túlzóan vagy karikatúraszerűen, mégis stílusosan keltik életre a hatvanas évek második felének Chicagóját. Külön figyelmet érdemel a mindehhez társuló kiváló filmzene, ami elegánsan elegyít jazz, soul, afrikai folk és funk motívumokat.
A Júdás és a Fekete Messiás pazar történelmi dráma és thrillernek sem utolsó, azonban a megközelítésmód e kettőssége sajnos nem gerjeszti, hanem éppen kioltja az elérni kívánt hatást. Ezt kompenzálják a színészi alakítások, aminek köszönhetően jó film marad ugyan, ám így képtelen átépni azt a küszöböt, amiért a jövőben klasszikusként tekinthetnénk vissza rá, mint amilyen a hasonló történelmi témát körüljáró Malcolm X (1992) és Selma (2014), valamint a forgatókönyvet ihlető A tégla (2006) voltak.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
