Bár Roland Emmerich más jellegű filmeket is készített, mégis a nagyszabású sci-fi/katasztrófafilm hibridjeivel vált híressé/hírhedtté. Ezek a filmjei azért is lehetnek népszerűek, mert tele vannak látványos rombolásokkal, izgalmas menekülésekkel és felkapott színészek vagány beszólásaival. Ugyanakkor jogosan éri kritika a filmjeit a vaskos sablonok, gyermeteg párbeszédek, patrióta pózerkedések és a megalomániába hajló pusztítási szekvenciák miatt. Míg a kilencvenes években ez a formula sikeressé, a kétezres években, de legkésőbb a 2012 bemutatása idején már inkább céltáblává tette. A Moonfall pedig deklaráltan a sikerfilmjeiből ismerős formulákból lett összetákolva, de a szórakoztató faktor már inkább a kínossá váló trashjellegéből fakad, mintsem a valóban hatásos jelenetekből. Enyhén spoileres kritika.
A Hold mindig is nagyon izgatta a tudományos fantasztikumban alkotókat. Az utóbbi években pedig látványosan megszaporodtak a Holdat valamilyen kontextusban vizsgáló sci-fik. Mind a könyvek (pl. Ian McDonald Luna-trilógiája, Anthony O’Neill: A sötét oldal), mind a filmek és sorozatok (pl. Hold, Az első ember, For All Mankind, A Nyugalom Tengere) előszeretettel nyúlnak így vagy úgy a Földet kísérő égitesthez, ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy a kortárs science fiction egyik legkedveltebb témájáról van szó. Ebben az újkeletű vonzódásban szerepe lehet annak is, hogy ismét egyre közelebb érezhetjük egy új holdraszállás lehetőségét.
A kortárs űrversenyt pedig egyszerre gerjesztik a magánkézben lévő, kereskedelmi alapú űripari cégek (Space X, Blue Origin) és az USA űrdominanciáját megtörni igyekvő, ambiciózus keleti űrprogramok (India, Kína). A Hold emberi fantáziára gyakorolt megtermékenyítő hatását jelzi az is, hogy számos összeesküvés-elmélet kering körülötte. Náci bázisok, idegen kolóniák, rejtélyes domborzati elemek, és az 1969-es holdra szállással kapcsolatos találgatások rengeteg gondolatcsírát ültettek az erre fogékonyak elméjébe. Azt is régóta tudjuk, hogy ha valamilyen okból kifolyólag a Hold letérne a pályájáról, vagy megsemmisülne, az a földi életre is katasztrofális hatást gyakorolna.
Ezeket a körülményeket és ismeretek egybegyúrva pedig megkaphatjuk egy egészen agyament, de monumentális film alapját is.
Mintha csak Roland Emmerich fejében is ez a gondolat fogalmazódott volna meg, amikor elkezdte kidolgozni a Moonfall terveit. A jó hír az, hogy pusztításközpontú sci-fi őrületben nincs hiány. A rossz pedig az, hogy a forgatókönyv kidolgozását illetően nagyon is sok. Még egy agyatlan, látványorientált CGI zúzdához képest is.
Brian Harper (Patrick Wilson) és Jocinda Fowl (Halle Berry) asztronauták különös jelenséggel találkoznak és ütköznek az űrben, ami harmadik társuk halálához vezet. Fowl az incidens során eszméletét vesztette, így Harpernek egyedül kéne bizonyítania, hogy a tragédiát okozó földönkívüli entitás a Holdon vert tanyát. A katasztrófafilmek ősi toposzaként persze senki nem hisz az első vészharangkongatónak, helyette inkább megbüntetik, amire még a magánélete is rámegy. Csakhogy tíz évvel később úgy tűnik, a Hold letért a keringési pályájáról. A renegát csillagászként és konteó hívőként is tevékenykedő űrgeek KC Houseman (John Bradley) igyekszik figyelmeztetni a hatóságokat, de a sikertelen próbálkozások után inkább Briannel veszi fel a kapcsolatot. Amikor a NASA is realizálja a veszélyt, Brian és Joc ismét kénytelenek együtt dolgozni. Ezúttal viszont az egész bolygó sorsa a tét. Ami természetesen a családjaiknak is otthont ad, hogy a főszereplők még elszántabban vonuljanak harcba.
A Moonfall kicsit olyan, mintha Emmerich a saját ars poeticáját kívánta volna megfogalmazni egy nagy stúdióktól független, részben kínai tőkéből készült vízióban.
Olyannyira támaszkodik ugyanis a rendező korábbi életművéből újrahasznosított karakterekre, témákra és formulákra, hogy az szinte már önplágium.
A hivatalos állásponttal szembehelyezkedő másként gondolkodó konteós? Pipa. A magánéletével küszködő, gyerekeiért aggódó szülő? Pipa. Habókos idős karakter, aki megerősíti az összeesküvés-elméletet? Pipa. Atomcsapással fenyegetőző magas rangú katonatisztek? Gigapipa. Ősi idegenek elmélete? Önfeláldozás? Happy End? Szökőár, szétszakadó, beomló talaj autós üldözés közben, és égből pottyant mesék? Pipa, pipa és pipa. Mindezen alkotói eszköztár egyvelegéből pedig valószínűleg ismét sikerülhetett volna egy működőképes, szórakoztató remixet készíteni. Volna. Mert sajnos most rengeteg élvezeti érték elveszett, és a lángok martalékává vált valahol a gyártás során. Mintha Emmerich elfelejtette volna, mi volt az az extra hozzávaló, amitől megalomán pusztulatorgiái működőképes, szórakoztató filmben kulminálódtak. Ez a probléma már a Függetlenség napja: Feltámadás esetében is érezhető volt, és sajnos a Moonfall készítésekor sem találta meg azt.
A Függetlenség napja: Feltámadás – Ennek már az is jót tett volna, ha az idegenek győznek
Pedig a főszereplő hármassal nem is lenne túl nagy probléma. Wilson, Berry és Bradley éppen megfelelő rutinnal vagy jópofa bájjal hozzák a rájuk írt vékonyka karaktereket. Míg Wilson és Berry tipikus emmerichi szülők, Bradley a fiatal konteós szerepében amolyan vicces figuraként is kellene, hogy működjön. Ez viszont csak ritkán történik meg, a karakterére szabott poénok nem mindig sülnek el jól. Viszont az, ahogy a rendező a végjátékban kezeli és átértelmezi Houseman karakterét, több problémát is felvet. A felszínen persze simán tekinthető egy hatásvadász forgatókönyvírói húzásnak, kicsit mögé nézve azonban káros üzeneteket is hordozhat. A dialógusok pedig még az Emmerichnél megszokottnál is egy fokkal pózerebbek, kínosan hatáskergetők.
A szövegkönyv más szempontból is következetlen. Egyes eseményeket csupán a végeláthatatlan expozíciókba bocsátkozó szereplők és narrátorok szavain keresztül ismerünk meg, amolyan írói deus ex machinaként. Máskor pedig a már többször látott, elsőre is felfogható, egyértelmű karaktermotivációkat erősíti meg egy-egy mondat, felesleges önismétlést eredményezve ezzel. A párbeszédek így nem könnyítik meg a színészek dolgát, de alakításaikkal azért mégis képesek emelni a produkció összességét.
A forgatókönyv kidolgozottsága pedig olyan, mintha nem a dramaturgiát és történet gördülékenységét lenne hivatott elősegíteni, hanem a menőnek szánt felvételeket. Ez akkor válik a legnyilvánvalóbban problematikussá, amikor a szokásosnál is érthetetlenebb és értelmetlenebb reakciókat látjuk megelevenedni egy-egy szituációban. Persze lehet mondani, hogy a realitás kérdéskörét kár is elővenni egy olyan film esetén, ahol a nyakunkba szakad a Hold. Pláne, ha a fizikai, vagy tudományos valószerűtlenséget kérnénk számon. De a szereplők bizonyos helyzetekben hozott döntései, a természeti katasztrófákra adott reakciói, vagy az egymással folytatott cseverészéseik és jókedvű félmosolyaik a ledózerolt világ hullahalmai felett azért még a zsánerben megszokottnál is szemöldökfelvonósabb megoldások lettek. Az pedig, hogy időben mennyire nagyokat ugrik a film, mennyire könnyen megoldódik néhány bonyolult esemény, vagy hogy ezek mellett mennyire nem mélyíti el a karakterek kapcsolatrendszerét, az csak részben a forgatókönyv hibája.
Emmerich érezhetően egy hosszabb katasztrófaeposzban gondolkodhatott, de az időbeli korlátok sok olyan pillanatot kényszerítettek a vágószoba padlójára, ami a jobb nézői bevonódást eredményezhette volna.
Ennek következtében elsikkadnak a személyes tétek és motivációk, nincs igazán kiért izgulni, oda a drámaiság, nem érdekes, kivel mi történik és a kémia sem igazán indul be a szereplők közt. Így pedig nem csak az űrben játszódó jelenetekben érhető tetten a súlytalanság, de a hézagos cselekményű történetben is. A látvány, a pusztulás képei és az űr megjelenítése, valamint az elszórt easter eggek (különösen a Kubrick hommage-ok szembetűnők) persze simán képesek megfogni a zsáner szerelmeseit, és talán itt a legműködőképesebb a film. Még akkor is, ha a CGI kataklizma megvalósítása is hullámzó minőségű a kb. két órás játékidő alatt.
A jelenlegi filmes trendeket figyelembe véve felmerülhet a gyanú, hogy Emmerich nem valamiféle posztmodern, önironikus alkotást kívánt-e tető alá hozni? Ha így is volt, a Moonfall ennek semmilyen egyértelmű jelét nem adja. Nem pajkos iróniát látunk megelevenedni, csupán a sértően szálkásra koptatott panelek gyengébb kivitelezésű újrahasznosítását. A végére pedig minden annyira szürreálisan összedobált és komolyanvehetetlen, hogy a látványos máz alól szemérmetlenül integet az inkonzisztens, nagyköltségvetésű trash váz. Így pedig sajnos a szórakoztatóértéke is az önmaga paródiájába fordulásból fakad, nem pedig az önállóan is szórakoztató elemek összességéből.
Megrögzött katasztrófaturistáknak és romboláspornó fetisisztáknak. Csak és kizárólag.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
