Az Eufória új évada kicsit túlságosan is be van szívva, de legalább kezd izgalmassá válni. Spoilermentes kritikánk az első három epizód alapján íródott.
Sam Levinson tinidráma-sorozata 2019-ben hódította meg a világot. A nyolc részes széria kendőzetlenül szólt olyan Z generációt érintő problémákról, mint a droghasználat, cyberbullying, bosszúpornó, párkapcsolati erőszak vagy a transzneműség. Mindezt álomszerű vizualitással, vibráló színekbe vonva, könnyes, csillámos tekintetek kereszttüzében mesélte el nekünk. A folytatására két évet kellett várni. Hogy érdemes volt-e folytatni, az egyértelmű, de hogy magára talál-e a sorozat, még nem látszik tisztán.
Az első részek rögtön fejest ugrottak a sorozat külsőségeibe, mintha mindent csúcsra akarnának járatni, ami kicsit inkább parodisztikusra sikerült. A gengszterfilmes nyitány után egyből összeterelték az összes szereplőt egy katartikus és kaotikus, szitkom-jegyeket magán viselő házibuliba: indokolatlanul sokat pánikoló szöszi, komikusan bedrogozott szereplő, mosdóban rekedt pisi-kaki kellemetlenségek. Vizuálisan szépen megkomponált szexjeleneteket és indokolatlan mennyiségű fütyit is láthattunk különböző méretekben és formákban. Három óra játékidő alatt nem tudom, mikor láttam utoljára sorozatban ennyi fölösleges hímvesszőt, mindenesetre erősen körbelengi a sok fel-felvillanó bájdorongot az olcsóság illata.
Túl azon, hogy az új évad esztétikailag átesett a ló túloldalára, több ígéretes szál is elindult, születtek szép karakterábrázolások, és izgalmas feszültségek kezdenek felépülni. A kezdésnek kimondottan jót tett, hogy Fezco történetével indított. Zavaró lehet ugyan, hogy gengszterfilmes zsáner került be a sorozatba rögtön az elején, hiszen a széria vállalása elsősorban a mai tinédzserek problémáinak ábrázolása. És bár elsőre kicsit elrugaszkodottnak hathat, egyelőre csak annyira van jelen, amennyiben támogatni tudja a fő témát; a kábítószerező fiatalság könnyen válik bűnözővé. Feczo mamája – Kathrine Narducci hidegvérű alakításában – szórakoztató karakter, azonkívül olyan érdekes hátteret kapott ezzel Fezco, hogy nem is értjük, miért nem ismerhettük meg előbb a történetét.
Jó pont a gengszteres-drogos szálnak, hogy végre komolyan veszi Rue drogproblémáját. Eddig jogosan kaphatta meg az Euphoria, hogy romantizálja a kábítószerezést, most azonban elkezdte törleszteni e hiányosságot. Rue egyre gátlástalanabbul viselkedik az őt támogatni próbáló környezetével, kiváltképpen a húgával és a szponzorával, ami egyre aggasztóbb. Néha már olyan vakmerő, hogy az ember legszívesebben úgy felpofozná, hogy a fal adja a másikat.
A karakter unszimpatikussá tételével egy kicsit felrázzák a nézőt: amíg az első évad nagy részében leszokóban volt, nem láttuk őt ennyire aktívan a kapcsolatait rombolni.
Épp ideje volt rávilágítani, hogy Rue kőkemény függő, a rosszabb fajtából. Zendaya játéka egyébként is akkor a legszórakoztatóbb, ha azt kell eljátszania, hogy be van állva. Beszívott táncjelenetét a párnájával Frank Sinatra zenéjére pedig muszáj látni.
Egyetlen fájó következetlenség ebben a szegmensben, hogy ritkán látni filmen olyan felelőtlen szponzort, mint Ali (Colman Domingo), aki egyedüliként van tisztában azzal , hogy Rue milyen rossz állapotban van – ráadásul már a két évadot összekötő extra epizódok óta -, mégsem tett még mindig semmit. Persze meg kell ágyazni az évadközepi-végi drámának valamivel, de ezt lehetett volna igényesebben is csinálni.
A harmadik részben végre megismerjük Calt (Eric Dane), Nate apját, ezáltal világosabban megmutatkozik, mennyit hordoz magában az ő feszültségeiből a fia.
Cal hozzálátott, hogy utánanézzen, kit is nevelt fel, amiből komoly konfliktusok kulminálódhatnak. Nate egyébként is elkezdte megkapni a pofonokat a viselkedéséért, de láthatóan nem eléggé ahhoz, hogy ne használjon ki vagy manipuláljon továbbra is gátlástalanul bárkit. Érdekes kérdés, hogy Cal hogyan reagál majd, ha teljesen kitisztul előtte a kép. Mindenesetre Nate szálának mindkét lehetséges kimenetele izgalmasnak ígérkezik: ha sikerül ismét kivágnia magát, az keserű, de legalább realista végkifejlet lenne, de ha végre súlyos következményei lennének a viselkedésének, talán még tanulhatna is valamit.
A leggyengébb szál eddig az évadban Cassie-é (Sidney Sweeney). A lány mentálisan egy helyben toporog; nem dolgozta fel még az abortuszát sem, de máris ugyanazokba a hibákba esik, mint korábban, csak még durvább helyzetekbe hozza magát. Nyilvánvalóan az összeomlás szélén áll, a környezete azonban erről nem vesz tudomást, bár az anyja sejt valamit. Kár, hogy a társadalom által gyakran bagatellizált, ennek ellenére fontos problémáját egy nehezen komolyan vehető féltékenységi dráma vázára húzták fel.
Hálistennek még mindig tarkított a sorozat random kreatív betétekkel,
például a Kat fantáziájában zajló vicces jelenetek egyértelműen a második rész ékszerei, amivel görbe tükröt tartanak a manapság agyonhasznált body positivitynek is.
És végre kezd előtérbe kerülni Lexi is, aki előszeretettel képzeli filmforgatásnak az életét. A werkvideós stílusban forgatott részek ötletesek, bár lehetett volna még ezt fokozni. Rév Marcell operatőri munkája pedig továbbra is csodálatos.
Összességében a kicsit túljáratott hatásvadászat felszíne mögött az évad eleje bátor vállalásokat tett, szépen kezd felépülni egy erős bonyodalom. Kíváncsian várjuk a folytatást.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
