Az ötös számú vágóhíd avagy a gyermekek keresztes hadjárata. Kurt Vonnegut a huszadik század egyik legjelentősebb háborúellenes regénye, ami 1969-es megjelenése óta töretlenül megtalálható minden könyvesbolt polcán. Most Ryan North és Albert Monteys tettek kísérletet a könyv képregényre történő adaptációjára. Lássuk, hogyan sikerült.
Vonnegut regénye mai szemmel már nem tűnik annyira nehezen emészthető olvasmánynak, mint amennyire a megjelenésekor írt kevés számú negatív hangvételű kritika alapján következtethetnénk. Egyszerre alkalmaz nonlineáris narratívát, ugrál különböző narrátori perspektívák között, és tele van szatirikus, metafikciós, illetve spekulatív (tudományos fantasztikus) elemekkel. Talán a regény sikere is hozzájárult ahhoz, hogy ezek az elbeszélői megoldások mára széles körben ismertté és elfogadottá váltak. Mindez azonban még nem teszi könnyen adaptálható művé. George Roy Hill 1972-es filmfeldolgozása önmagában véve még jó filmnek is tekinthető, azonban nem nevezném jó feldolgozásnak: a fő cselekményvázat még ugyan tűrhetően tolmácsolja, azonban hiányzik belőle az eredeti rétegzettsége és a rétegek összjátékában rejlő szellemesség és humor.
A képregényadaptációt író Ryan North már több ízben bizonyította rátermettségét szellemes és humoros képregények terén.
2013-ban az Adventure Time (magyarul kalandra fel) című animációs sorozat alapján készült képregényért (BOOM! Studios, 2012), 2017-ben pedig a Chip Zdarsky-val közösen írt Jughead-ért (2015), a nagymultú Archie képregények egyik fontos karakterének modern köntösben újragondoló sorozatáért kapott Eisner-díjat. A rajzoló Albert Monteys sokáig leginkább spanyol nyelvű humoros képregényeket készített, ám 2014-től az angol nyelven olvasók is megismerhették munkásságát a Panel Syndicate nevű digitális képregényplatformnak köszönhetően, ahol UNIVERSE! című sci-fi sorozatának eddig hat száma jelent meg és amiért Eisner-díjra is jelölték. Monteys rajzolta továbbá Jonathan Coulton koncepcióalbumához, a Solid State-hez tartozó azonos című sci-fi képregényt is (írta Matt Fraction, Image Comics, 2017). Monteys e két művét olvasva világossá válik, hogy miért rá eset a választás, mint Az ötös számú vágóhíd rajzolója: kiváló érzéke van a frappáns, mégis komoly egzisztenciális kérdéseket feszegető tudományos fantasztikum könnyen befogadható, mégis az olvasóban mély nyomot hagyó ábrázolásához.
A (kép-)regény cselekménye röviden, azok számára, akik nem olvasták volna, vagy olvasták, ám szükségük van egy kis emlékezet-frissítésre (ne aggódjatok a spoiler miatt): Billy Pilgrim második világháborús amerikai veterán, aki a szövetséges erők vereségével végződő Bulde-i csata után náci hadifogságba esik. Komoly megpróbáltatások árán Drezdába kerül munkaszolgálatra, amit a szövetségesek pár héttel később porrá bombáznak. Billy egyike a kevés túlélőnek. Bár poszttraumatikus stressz-szindrómától szenved, ami miatt rövid időre elmegyógyintézetbe is kerül, jövedelmező karriert fut be optometrikusként (szemész-technikus). 45 éves korában elrabolják otthonából a Tralfamador bolygón élő és az időt nem-lineárisan érzékelő földönkívüliek, akik időmanipulációs technológiájuk segítségével állatkerti látványosságként állítják ki Billy-t bolygójukon. Egy évvel később, immáron a Föld nevű bolygón Billy repülőbaleset áldozata lesz, amit bár ő túlél, apósa és minden kollégája életüket vesztik, Billy felesége pedig a kórházba tartva szenved halálos autóbalesetet. Billy felépül, ám ettől kezdve nyíltan meg akarja osztani a világgal minden tapasztalatát, hétköznapiakat és bizarrakat egyaránt, beleértve a regény sajátos szerkezetét adó léttapasztalatát: Billy kiesett az időből, oda-vissza ugrál lineáris élete állomásai között. A regény sem időrendi sorrendben bontja ki a fent vázolt események részleteit, hanem asszociatívan. A képregény hasonló elvet követ, ám a képiségnek hála, még kötetlenebb módon.
Vonnegut Billy és a többi szereplő múltját, illetve személyiségét szemléltető anekdotákra újságírói stílusban írta. North és Monteys ezeket előszeretettel dolgozzák fel infografikák, valamint a folyóiratokban megjelenő képregénycsíkok (comic strip) formájában. Ez a megoldás már a kötet elején tetten érhető a Billy Pilgrim életútját röviden felvázoló kétoldalas ábrán, illetve a Bulge-i vereséget követő események közé tűzdelt leíró részeknél. Mindemellett persze akadnak visszaemlékezések és rövid témaváltások, amik hagyományos módon, narráció kíséretében kerültek feldolgozásra. Ettől függetlenül jól érezhető az alkotók arra tett igyekezete, hogy minél leleményesebb és vizuálisan izgalmasabb módon vigyék át képregényre Vonnegut stílusát.
A képregény azonban nem áll meg pusztán a regény narratívájának feldolgozásánál.
Időnként briliáns módon hoz játékba konkrét szövegrészeket és a szövegből extrapolálható események ábrázolásait. Ilyen például a náci propagandistának állt Howard W. Campbell Jr. amerikai katonákról írt monográfiáját kísérő képkockák, amik egyszerre reflektálnak az Egyesült Államok társadalmi problémáira, valamint Billy a képregényben korábban látott háborús élményeire.
Vonnegut regényét a maga idejében számos kritika érte, amiért gyakran képtelenségnek tűnt szétválasztani Vonnegut valódi, a Vonnegut által felvett mesterséges (ő maga is szereplője saját regényének), illetve a fő- és az egyes mellékszereplők szemszögéből történő elbeszélésmódokat. A képregény ezekre a paradoxonokra sok helyen csak a képregény médiumában kivitelezhő metanarratív fortélyokkal reflektál. Például míg a regény Billy fogolytáborban kapott nevetséges szabású kabátjában lévő kincsek megtalálási körülményeiről apró lépésekben tájékoztat, addig a képregény egyszerűen kilép a narratív kontextusból, és a képregény Vonnegut-reprezentációja egyszerűen megbeszéli Billy-vel, hogy mi is történt, mert csak így tud előrelépni a cselekmény.
Sok olvasóban kétség merülhet fel a karikatúraszerű rajzstílussal kapcsolatban, azonban a tisztán vizuális narratívát használó képsorok során számomra egyértelműen bebizonyosodott, hogy Albert Monteys helyes választás volt a rajzolói szerepre. A jelenet, amely során az egyik drezdai lakos kikéri magának, amiért Billy Pilgrim szedett-vedett hacukákban vonul végig gyönyörű városuk utcáin és Billy előhúzza a már említett kabátzseb tartalmát, sem a regényben, sem pedig a filmadaptációban nem volt ennyire hatásos, mint itt, ahol az eseménysor a rajzolt Billy néma mosolyával zárul.
Vonnegut prózájának erejét is pontosan az adja, hogy tárgyilagosan, szinte semleges hangnemben tájékoztat dolgokról és történésekről, ám a mód, ahogyan összekapcsolja azokat, mintegy felkéri az olvasót a szabad asszociációra. Az ötös számú vágóhíd akkor most végső soron egy univerzális létélményről, vagyis a determinizmus és az emlékezésre kárhoztatás egzisztenciális állapotáról szól? Vonnegut a regény révén dolgozta fel saját háborús traumáit? Vagy tényleg a diegetikus olvasat a nyerő és “csupán” egy nonlineáris időszemléletről szóló science fictionnel van dolgunk? Ezek a kérdések a regényben eldönthetetlenek és pontosan emiatt fontos mű.
North és Monteys sok mindent megőrzött ebből a sajátos ekvivokalitásból és tovább gazdagították azt. A képregény egyes jeleneteit átitatja egy-egy színárnyalat, ami alapján egy színskála állítható fel, aminek egyik végén arany, a másik végén pedig piszkos, vagyis nonfiguratív mintákkal teleszőtt lilát tehetünk. Egyedül a háború eseményei, és a Billy repülőbalesete utáni jelenetek kapnak természetes, az aktuális fényviszonyok által motivált színezetet, míg ugyanez a tralfamadori jeleneteknél érthető okokból kifolyólag nem eldönthető (nem a Földön járunk). A saját elméletem szerint az arany az (újjá-)születést, míg a lila az időugrásokat és elmúlást jelképezik. A vörös mindig büszkeséget, önhittséget, és félelmet, a sárga pedig a szorongást és elidegenedést kifejező helyzetekben fordul elő. A kék a legkomplexebb szín: egyszerre fordul elő szomorú, szégyen érzésével átitatott, valamint szexuális és halálközeli helyzetekben. Ha a klasszikus képregény-konvenciókat vesszük alapul és minden színárnyalatot (color cast) használó panelsort klasszikus visszaemlékezésként, illetve a tralfamadori és jövőben játszódó jelenetek esetében ábrándozásként kezelünk, akkor is kizárólag a háború és Billy feleségének halálát követő események tekinthetőek jelenidejűnek.
Így akkor könnyen rámondhatnánk, hogy a képregény az eredeti regénnyel szemben már határozottan háborúellenes irodalom, semmint egzisztenciális szatíra vagy science fiction, ám a háború és a hadifogság képtelenségei vizuálisan megjelenítve még a regény leírásainál is abszurdabbak.
A science fiction felől történő értelmezés némileg problematikusabbá vált a képregényben. Vonnegut számos utalást tett a regényben, amik lehetővé teszik a spekulatív elemek (földönkívüliek, időutazás) oly módon való értelmezését, mint Billy Pilgrim különböző egymástól független benyomásaiból szőtt képzeletvilágát. A képregényben mindössze két kivétel található. Az egyik a Weird Science Illustrated Stories című képregény (a regényben próza), melynek címlap-illusztrációja kísértetiesen hasonlít a tralfamadoriakhoz, utalva rá, hogy Billy talán innen szerezte az ötletet tévképzeteihez. A másik Billy New York-i kalandja során talált erotikus magazin Montana Wildhack képével, aki a tralfamadoron a szeretőjeként jelenik meg. Véleményem szerint ez túl kevés ahhoz, hogy diegetikusan megkérdőjelezze Billy fantasztikus tapasztalatainak létjogosultságát, így a képregény sokkal könnyebben értelmezhető science fictionként.
Erre még külön rátesz egy lapáttal a tralfamadoi “könyv” aprolékos kidolgozottsága, amiről elég szemléletes leírást találni az eredeti regényben, a képregényben azonban már nem impresszionista kollázsként, hanem non-narratív képregényként ábrázolva jelenik meg. Hasonló és kevésbé zűrös mediális játékot figyelhetünk meg a visszafelé nézett háborús film megjelenítésekor, ami a képregényben nem egy tévében megtekintett film képregényes reprezentációjaként, hanem vázlatos storyboardként ábrázolva jelenik meg. Amiben mindenképpen többet ad a képregény-feldolgozás az eredeti regényhez képest az a szimultán tapasztalatok és szinkronicitás ábrázolása, illetve ahogyan a metafikciós elemeket alkalmazza.
Az egyes időugrások közötti asszociatív kapcsolatok sokkal intenzívebbek.
Legjobb példa: miután Billy 1948-ban idegösszemlást kap, tanúi lehetünk, ahogy az őt meglátogató édesanyja és a kórtermi szobatársa fecsegnek. Közvetlenül ezután következik egy négy évvel korábbi jelenet, ahol a brit fogolytáborban előadott színdarab során Billy nevetőgörcsöt kap, majd a gyengélkedőre kerül. Miközben Billy félig eszméletlenül fekszik a priccsén az egyik brit tiszt és Billy bajtársa beszélgetésbe kezdenek, amely helyzet kísértetiesen hasonlít a későbbi kórházi jelenetre. Ezt a bajtársat a drezdai bombázást követően teljesen értelmetlenül kivégzik a németek. E kivégzés ismétlődő képei a képregény leggyakrabban előforduló motívuma. Talán épp ennek a traumatikus emléknek a folytonos előtörése okozta az idegösszeomlást? Nem tudhatom biztosra, de csak ennek a nonlineáris egymás mellé állításnak köszönhetően jutott eszembe ez az asszociáció, annak minden lehetséges implikációjával együtt.
Mindent egybevéve tehát a képregény éppen annyira inspiráló olvasmány, mint az eredeti regény volt, és emellett újabb értelmezési dimenziókkal bővíti ki Kurt Vonnegut eredeti koncepcióját. Az író hű követőinek és képregényrajongóknak egyaránt azt tanácsolom, hogy ha egy kicsit is sikerült felcsigáznom őket a fenti sorokkal, mindenképp vessenek rá egy pillantást.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
