A Sólyomszem amolyan karácsonyi hangulatú, feelgood családi sorozatként harangozta be magát, de szerencsére a végeredmény ennél valamivel komplexebb- egyúttal pedig kicsit megtévesztő is. Míg egyes szekvenciákban tagadhatatlan egyfajta Reszkessetek betörők hangulat, máskor már A Sólyom és a Tél Katonája komorabb hangvétele köszön vissza. A végeredmény mégis egy hamisítatlan MCU produkció, annak minden habkönnyűségével és kockázatkerülésével, ami azért mégis emberibbé teszi karaktereit. Spoileres kritika.
A Marvel Filmes Univerzumának negyedik fázisa egy érdekes átmeneti szakasznak bizonyul eddig. A Végjáték nagyszabású eseményei után a még aktív hősök nagyobb teret kaptak saját sorozataikban, ezzel együtt pedig az átpozícionálásuk is megkezdődött (WandaVision, A Sólyom és a Tél Katonája). Az új hősök bevezetése mellett (Shang-Chi, Örökkévalók) a Lokival már elkezdődött az új világrengető fenyegetés megismertetése is. Egy harmadik vonalon pedig az utánpótlásképzés is elindult, ahol az elhunyt, vagy leköszönő Bosszúállók helyére érkeznek fiatalabb arcok. A Sólyomszemben egyszerre valósul meg az átpozícionálás és az utánpótlás-nevelés, a nagyobb horderejű tétek azonban kibontatlanul maradtak a karácsonyfa alatt.
A korábbi Disney+ sorozatokban látottakhoz hasonlóan Clint Barton (Jeremy Renner) is a Végjáték utóhatásaitól szenved. Egyszerre kénytelen megküzdeni régi barátjának elvesztésével, és azzal, hogy egyesek szerint Thanosnak igaza volt, amikor elcsettintette a földi élet felével együtt a családját is. Az idő és a bevetések fizikai próbatételei már a testét is kikezdték, aminek következtében már hallássegítő készüléket kell használnia. Clint a sorozat jelenidejében nem szeretne mást, mint a családjával tölteni a karácsonyt. Ez a terve azonban veszélybe kerül, amikor egy illegális árverésen előkerül különösen erőszakos alteregójának, Roninnak a jelmeze. Balszerencséjére pedig valaki meggondolatlanul magára is ölti. A bosszúra szomjas szervezett bűnözés pedig csak erre az alkalomra várt, így üldözőbe veszik a ruha használóját, Kate Bishopot (Hailee Steinfeld). Clint nem nézheti tétlenül, hogy egy korábbi hibája miatt mások szenvedjenek, arról pedig még nem is tud, hogy a szintén kivételes íjásztehetséggel megáldott Kate valódi példaképként tekint rá. És együtt talán egy kicsivel nagyobb balhéba keverednek, mint ahogy az elsőre látszott.
Akárhogy is tekintsünk a Disney+ Marvel sorozataira, az mindegyiknek nagy pozitív tulajdonsága, ahogy az addig kisebb játékidőt kapó karaktereit kezeli. Azonban nem pusztán csak időhúzó kontenttermelésről van szó, hiszen a hősök további útjának kijelölése mellett mélyebb témákba is belenyúlnak a karaktereken keresztül. Legyen ez akár a gyász sajátos feldolgozása a WandaVision-ben, vagy a szuperhősök megélhetési problémái és az első afroamerikai szuperkatonák érdemeinek elhallgatása A Sólyom és a Tél Katonájában. A Sólyomszemben végre Jeremy Renner is nagyobb teret kapott karaktere megformálásában, alakítása pedig a sorozat egyik fénypontja. Bár nem valószínű, hogy Elizabeth Olsenhez hasonlóan díjakra jelölnék a sorozat miatt, de mind a könnyedebb, emelkedettebb, mind a mélyebb érzelmeket közvetítő jelenetekben hiteles és élvezetes tud maradni. Hailee Steinfeld az egyensúly jegyében leginkább a fiatalos bohókás hangulatért felel, és ilyen pillanataiban jobban is működik, mint a komolyabb részeknél. A Fekete Özvegy után pedig itt is tiszteletét teszi Yelena Belova szerepében Florence Pugh, aki simán csak az egyik legjobb dolog, ami mostanában az MCU-val történt. Mindegyik karakternél, de főleg Kate-nél cselekményalakító hatása lesz a családi környezetnek, így a Sólyomszem háttérben meghúzódó témájává a család válik.
Ugyanakkor a fogyatékossággal élő emberek reprezentációja is fontos szerephez jut, amit szerencsére a reprezentáció puszta tényén túl is jól kezel. A sorozat egyik kezdeti antagonistájaként tűnik fel ugyanis Maya Lopez, azaz Echo (Alaqua Cox), aki művégtaggal élő siketnéma bandavezérként bizonyítja, hogy szuperhumán képességek, vagy éppen sokak számára alapvetőnek számító tulajdonságok hiányában is lehet valaki kompetens, erős vezető. Az alkotók pedig semmit nem akarnak erőszakosan szájba rágni a karakterével vagy annak ábrázolásával kapcsolatban. A családi kapcsolatok kuszasága pedig az ő életét, jelenlegi pozícióját és Roninnal kapcsolatos ellenérzéseit is befolyásolják.
A Marvel produkciók többségéhez híven természetesen a Sólyomszem technikai oldalról is jól teljesít, de az operatőri munka kivételesen jól működik. A bensőségesebb pillanatok háborítatlan közelijei (Barton a New York-i csata emléktáblájánál), a többszereplős snittek kompozíciói, vagy éppen az akciójelenetek, mint az autósüldözés a harmadik epizódban, jól megválasztott szögei és képkivágásai kifejezetten szépen működnek. Ezek a képalkotói döntések Matt Fraction és David Aja klasszikussá vált képregényszériájának hatásától sem mentesek, időnként konkrét paneleik elevenednek meg. A látványvilág összhatásába pici trükkös nyílként fúródnak bele a szokásos akciófilmes kapkodó vágások bukdácsolásaiba, de még így is az élvezhető oldalon marad a szerkesztés.
Amin viszont a Sólyomszem sem tudott, és talán nem is akart változtatni, az az MCU produkcióira jellemző, több összetevő ellentétes irányú energiáiból fakadó furcsa hangulatingadozás. A széria a viszonylag alacsonyan maradó téteknek, a mókás akcentusukkal még inkább kétbalkezesnek tűnő bűnözőknek köszönhetően egyfelől habkönnyű, humoros szórakozást is kínál. Csak cseresznye ezen a könnyű habon a néhány bedobott popkulturális utalás, a kutyás cukiskodás vagy éppen az enyhe Reszkessetek betörők érzet. Másik oldalról pedig ott van a végig baljós árnyként lebegő “nagyfickó”, a Fenegyerek szériából kölcsönzött Vezér (Vincent D’Onofrio) fenyegető alakja.
A róla suttogók egészen komor, baljós hangvételbe váltanak, ami a karakter korábbi megjelenéseit tekintve nem is csoda. Ugyanakkor az itteni ábrázolásmódja közel sem annyira sötét, és végül nem is jelent akkora veszélyt, mint amekkorát feltételezni lehetett. A kockázatkerülés és a sötét hangulat keresztmetszetében pedig a Sólyomszem kvázi következmények nélküli erőszakábrázolása tanyázik. Persze érthető módon a Disney és a Marvel próbál ügyelni a családbarátságra a korhatárbesorolás miatt, de a karácsonyi családi film hangulat sem képes ellensúlyozni teljes mértékben a széria body countját. Mert robbanás, kaszabolás, nyíl által okozott potenciális halálos sérülések akadnak bőven. A következmények pedig kimerülnek néhány sebtapaszban, érthetetlen vértelenségben és néhány lelkiismereti kérdésben. A probléma nyilvánvalóan nem ott rejlik, hogy egy akciófilmben ezek megjelennek, hanem hogy azokat teljesen súlytalanul, bagatell módon ábrázolja. Miközben az előző filmek, sorozatok elég sokat moralizáltak a civil áldozatokról, vagy a felesleges vérontásról.
A Sólyomszem persze még így is egy teljes mértékben szórakoztató sorozat, ami ismét a Marvel világának egy földhözragadtabb oldalát mutatja meg. Igazán értékelhető momentumai vannak operatőri munka, rendezési szinten, mint ahogy Renner játéka is tartogat kellemes pillanatokat. Ha nem is mélypszichológiai karaktertanulmány, de a felszínnél mégis egy picit mélyebbre néz. Az alacsonyan mozgó tétek körül bonyolódó történet, a kilúgozott kockázatkerülés, és a Marvel módra elkótyavetyélt “gonoszok” miatt azonban közel sem a kihagyhatatlan kategória. Egyszerűen csak egy könnyed akciómóka, ami a puszta szórakoztatáson túl a Marvel univerzumát sem kívánja nagyon megrengetni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
