Julie, a húszas évei végén járó lány történetéért rajonganak a film hazájában, de 2021-ben a Cannes-i Filmfesztiválon is zajos sikert aratott: Renate Reinsve elhozhatta szerepéért a legjobb női színész díját is, Norvégia pedig ezt a filmet nevezte a 2022-es Oscar-díjátadóra. De mit tudhat Joachim Trier legújabb filmje, A világ legrosszabb embere, amiért ilyen jól rezonál a nézőkkel?
A történet első ránézésre a romantikus filmek jól ismert elemeit hozza: egy fiatal lány önmagát keresi, és minden tervének megvalósításához remek lehetőségei vannak, miközben megtalálja élete szerelmét, Akselt (Anders Danielsen Lie), jól kijönnek egymással, már tényleg csak az utolsó nagy lépés hiányzik a „boldogan élnek, amíg meg nem halnak”-hoz. Trier ennél a momentumnál fogja meg az egész film lényegét, majd kerekíti ki mondanivalóját: tulajdonképpen mi hiányzik ahhoz, hogy képesek legyünk megragadni a normálisnak, sőt, tökéletesnek tűnő boldogságot? Vagy tényleg ott van a boldogság, ahol a környezetünk szerint lennie kell?
A kérdés körbejárásának tökéletes alanya Julie, akiben mindenki vagy magára ismerhet, vagy felismerhet benne egy ismerőst. Ugyanis a lány nem tudja, mit akar, mit kezdhet magával, és emiatt a világ legrosszabb emberének érezheti magát. Először sebész lesz, majd pszichológus, aztán kipróbálja a fotózást, de aztán inkább csak élvezi a norvég főváros nyújtotta pezsgést. A lehetőségek nyújtotta világban már számtalanszor érzett így mindenki – ez az érzés, amivel a film be tudja húzni a nézőt, egyrészt. Ugyanis Renate Reinsve alakításában mindez teljes hétköznapi módon jelenik meg. Nincsenek hollywoodi filmes manírjai, sem pedig kiszámítható érzelmi kitörések vagy egyéb, a romantikus zsánerre jellemző kötelező mozdulatok.
Reinsve egy természetes, hol szomorú, hol az örömtől majd’ kicsattanó fiatal nő, aki annyira természetes, hogy sokkal inkább az a benyomásunk, hogy egy dokumentumfilmet nézünk és nem játékfilmet (erre a 12 fejezetre osztott cselekmény is csak ráerősít).
Julie viselkedése pont azért érdekes vagy rejtélyes, mert nagyon is ismerős az ő típusa, a helyet kereső emberé. És végre itt a lehetőség megérteni a hozzá hasonló embereket!
Bár maga a film óva int a pszichológiai elemzéstől (lásd a pszichológia szakos jelenetet a nyitóban), a néző akaratlanul ilyen szemmel is figyeli Julie-t, és keresi a döntései mögötti okokat. Ez a vonal leginkább a két férfivel – Aksel és Eivind (Herbert Nordrum) – való kapcsolatában jár csúcsra. A párkapcsolatok önfeledt boldogságától eljut a kiüresedésig, az érdektelenségig, ahonnan csak bátorsággal vagy vakmerőséggel lehet kijutni. Julie-t pedig ebben a mérföldkőnek számító változás közepén látjuk: az ember, aki érzi, hogy ki kell törnie a normálisnak tartott elvárások közül, hogy aszerint cselekedjen, amit ösztönösen érez, de ennek mások is kárát láthatják – emiatt is érzi magát sokszor a világ legrosszabb emberének, mégha nem is mondja ezt senki neki. Trier tudatosan viszi végig ezeken a pontokon Julie-t, miközben itt-ott, jól odaszúrt vicces ellentétekkel, máskor pedig meghökkentő, nyers képekkel bontja le a társadalmi normákat és a valóság közti határt. Ilyen sarkalatos pont például a gyerekvállalás kérdése, amiben Aksel és Julie nem tud megegyezni. Hogyan is lehetne ezt akarni, ha az egyik rokon épp az üvöltve hisztiző gyerekét ráncigálja el alvásidőben? De hasonlóan kiéleződik az is, hogy mennyire kell megfelelnünk társadalmi státuszunk által elvárt viselkedési normának. Ez például az intellektuális pörgésben, értelmiségi témák folyamatos kibeszélésében nyilvánul meg, amit Aksel képregényrajzolóként természetesnek érez, sőt élvez, miközben Julie-t láthatóan fárasztja, sokszor pedig fölösleges, értelmetlen témázásoknak érzi őket, amikben muszáj lenne valami okosat mondani.
Az elidegenedés érzését letisztult képek, a színészek tudatos távolságtartása is csak megerősíti.
Akselt körberajongják, miközben Julie a háttérben kényszerül iszogatni. Akselt ki sem lehet robbantani a rajztáblája mellellől, még akkor se, ha Julie cicit villant neki. De egyéb filmes eszközök, mint a szereplők beszédével párhuzamos narráció is ráerősítenek a pár kettős, kusza és nehezen megfogalmazható érzésére, hogy ők nem azok, akik voltak.
Ezzel áll szemben a pékfiúval, Eivinddel való kapcsolata, ami tele van olyan egyszerű hülyéskedésekkel, mint egymás szájába cigifüstöt fújni vagy együtt begombázni (ami nem mellesleg a film egyik legzseniálisabb jelenete), de az olyan hirtelen jött ötletek is a spontaneitás örömét erősítik, mint megnézni, hogy pisil a másik. Az Eivinde-del közös jelenetek, szemben Aksellel, szétpukkannak a boldogságtól, sőt Trier még addig is elmerészkedik filmjében, hogy már-már a giccsességet súrolja, amikor Julie megállítja az időt, hogy eljusson az új fiúhoz. Azonban amikor megfordulnak az élmények Julie számára, és tudatosul benne döntésének következménye, Trier nem ítélkezik felette, csak viszi tovább mindenféle lábjegyzet nélkül a lány életét. Igen, így dönt, vagy mégsem dönt úgy, de mindent külső befolyásoló tényezők nélkül hozott meg, saját jogán. És hogy aztán mi lesz, az majd a holnap Julie-ének a problémája lesz.
Julie életén kívül is számos jelenetben reflektál Trier a környezet elvárásaira, aktuális trendjeire, amiket elvileg követnünk kell. Ilyen például Eivinde exe, Sunniva, akinek eredettörténete – hogyan lett környezetvédő – a túlzott klímaszorongásnak és ultrazöld megmozdulásoknak állít görbe tükröt, a túlkomolyan vett politikai érzékenység és a művészet szabadsága pedig egy nagyon pörgős, szórakoztató interjújelenetben élesedik ki, amikor Aksel polgárpukkasztó képregényéből film készül. De idesorolandó még Julie feminista esszéje is, amiben az orális szex létjogosultságáról ír a #metoo idején. Önmagukban emlékezetes, színes pillanatai ezek a filmnek, de a főszálról, vagyis Julie fejlődéséről lelógnak, csak ímmel-ámmal kapcsolódnak hozzá – ebből talán az esszés jelenet a kivétel, ami bár jellegtelennek látszik a filmben, de mégis fontos pont Aksel és Eivinde-del való párkapcsolatában.
A világ legrosszabb embere bőven rászolgál hírnevére. Hétköznapi, egyszerű története nagyon is sokrétegű történetet rejt ezeregyféleképpen értelmezhető szereplőkkel.
A sok réteg mellett meglepő pillanatokkal és zsigerből jövő humorral szórakoztat, hogy aztán a végén keserédesen köszönjük el a sok mindent megélt Julie-től, és kicsit irigykedjünk is rá, hogy ő meg meri csinálni azt, amit mi nem: ösztönei szerint élni szívből.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
