December 17-én a második évaddal folytatódott a Netflix egyik legnézettebb dark-fantasy sorozata, a Vaják. A sorozat jelentőset lépett előre történetmesélés, rendezés, fényképezés és látvány szempontjából. Minden képkockáján látszik, hogy a menedzsment jóval nagyvonalúbb áldását adta a folytatásra, de még mindig van munka vele. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a jussa egy részét tényleg megkapta a vaják. Spoilermentes Vaják évadkritika.
Az első évad hatalmas sikere után már bátran elmondhatjuk, hogy a Netflix abszolút jól döntött akkor, amikor a Witcher videójátékok népszerűségének vitorlaszelét is meglovagolva úgy gondolták, elkészítik a mutáns szörnyvadászról szóló Andrzej Sapkowski könyvsorozat adaptációját. Az első évad – valószínűleg köszönhetően a több milliós játékos bázisnak – gyors tempóban lett a streaming szolgáltató legnézettebb tartalma, ezért szó sem lehetett arról, hogy a Vajákért is eljöjjön a Netflix kaszása. Pedig a sorozat minősége sem kritikai, sem pedig nézői oldalról nem csúszott annyira szépen, mint ahogyan a nézettség.
Ahogy azt az első évad kritikájában írtam (lásd fent), a Vajáknak számos problémája volt, amelyek közül az egyik a Sapkowski után szabadon felhasznált non-lineáris történetmesélés. A szerző az első Vaják könyveit amolyan novelláskötetként írta meg ugrálva térben és időben. A sorozat showrunnere Lauren Schmidt Hissrich is úgy gondolta, hogy imádni fogják a rajongók, ha hű marad ehhez a koncepcióhoz úgy, hogy közben megpróbál kibontani egy nagyívű, több ízre tagolódó főszálat.
Nem volt jó ötlet.
A sorozat történetmesélése egészen a végéig zavaros és nehezen követhető volt a könyvsorozat-szüzek számára. Természetesen a végére a dolgok egybeértek és azok a szűz nézők, akiket megfogott a világ, az évad utolsó epizódjának stáblistája után már értően állhattak fel a székből.
A rosszul kivitelezett non-linearitás mellett további probléma volt a lassú tempó és a főszereplő alulírtsága is. Geralt egy jóval komplexebb karakter annál, mint amennyit az első évadban mutattak belőle, és bár Henry Cavill gyönyörű faszisága és Witcher rajongásából eredő tökéletes Geraltsága úgy ahogy van, elvitte a show-t a hátán, a karakter mégis csak egy nagyon ügyes mém-alapanyagként végezte az interneten. Ezek mellett sem a látvány, sem a rendezés, sem pedig a fényképezés nem remekelt, de annyira nem, hogy a sorozat inkább hasonlított egy 90-es évek elején, a televízió képernyőire elkészített B-kategóriás fantasysorozatra, mint egy ilyen igazi dollármilliós prémium tartalomra, amihez már úgy hozzászoktunk a Trónok Harca vagy például a Westworld után.
Ennyi szövegelés után az olvasóban már nyilván megfogalmazódott az a kérdés, hogy akkor mégis mennyit fejlődött az elsőhöz képest a második évad? Erre a kérdésre a nagyon rövid válaszom az, hogy sokat, de még mindig nem eleget, mert
ez még – az első évadhoz hasonlóan – mindig csak egy pilot évad, egy jobb pilot évad.
Már sokkal élvezhetőbb a Vaják, mint volt. Köszönhető ez annak is, hogy végre elkezdődött körvonalazódni egy misztikus, fantasy zsánerektől megszokott főszál, ami ad némi tétet is annak, hogy van Geralt a vaják, meg Ciri, a menekült hercegnő, akit meg kell védeni.
Az évad szinte onnan folytatja, ahonnan az előző abbamaradt: A soddeni csata, illetve Geralt és Ciri egymásra találása után. Itt rögtön ketté ágazik a történetet: a hatalmas tűzvarázslás után kimerült Yennefert elfogja a Nilfgaardot támogató Fringilla varázslónő, Geralt és Ciri, abban a hitben, hogy Yen halott, elindulnak a vajáklakként szolgáló Kaer Morhen erődjéhez, hogy ott védelmezze tovább az északi királyságok egyikének, Cintrának a hercegnőjét. A történet tovább bonyolódik, mivel Yennefert és Fringillát megtámadják a földjüket visszakapni kívánó tündék, Ciri meg abszolút nem szeretne gyámoltalan hercegnőként, tétlenül ülni egy vaják kastélyban, meg akar tanulni harcolni, meg amúgy is, valamit kezdeni kell a történetnek a varázserejével. A problémát csak tovább bonyolítja, hogy új lények kezdenek megjelenni a vidéken és furcsamód mindegyik vadászik a hercegnőre. Nincs mese, Geraltnak meg kell oldania ezt a problémát. Közben Yenneferék is egyességet kötnek egy tünde varázslónővel, Franceska Findabairrel, mert közben kiderül, hogy mindegyikőjük vélhetően ugyanazzal a misztikus, mágikus hatalommal bíró, prófécia főszereplő alakkal álmodnak, a tündék megjövendölt megmentőjével, Inthlinne-nel.
Őt kutatják a tündék is azon a rögtönzött archeológiai ásatáson, ahová a két fogvatartott varászlónőt is elrángatják. Sajnálatukra nem a prófétát találnak, helyette egy sötét entitást, a Deathless Mothert, aki alkut kínál nekik: megadja azt, amit akarnak, cserébe azért, amit ő akar (ködös, mert kerüljük a spoilereket). Ebből az alkuból aztán nagy szövetségek és árulások, meg egy adag mágikus impotencia is születik (na nem szó szerint), aminek következményeképpen a Vaják második évada egy jóval konzisztensebb, izgalmasabb és érdekesebb sorozattá válik.
A második évadra a Vaják a non-lineáris történetmesélést lecseréli a többszálasított lineárisra.
Ez követhetőbbé teszi a sorozatot pont annyira, hogy a nézése közben Kwazy Cupcakesező néző is nagyjából tudni fogja, hogy ki hol van és miért van ott. Sőt, az évad közepétől talán még a telefont is félrerakja, mert elkezdi tényleg érdekelni.
Azért az évad közepe lehet ez a pont, mert a történetvezetés és világépítés sajnos nem szakított az epizodikus írással, ami sajnos ennek az évadnak is ad egy rossz tempót és a dinamizmust is gáncsolja. Viszont ez a probléma az évad közepére elmúlik, mert ekkora már a sorozat elkezdi megmutatni az irányt, amerre haladni akar. De ne értsen félre a kedves olvasó, a főszálba beékelődött mikrotörténetek abszolút nem rosszak, csak rosszul illeszkednek a teljes képbe. Ezt nagyon jól oldja meg a CD Projekt Red első Witcher játéka, ahol a legtöbb melléksztorit nagyszerűen kapcsolódik bele a fő történetszálba, alkotva ezzel egy komplex történetet. A Vajákban második évadának elején viszont inkább tölteléknek tűnik, nyújtásként hat, hiába a főszereplők vannak a középpontban. Mert bár érdekes Nivellén, a vaddisznóvá átkozott ember morálisan szürke története (ami amúgy a Szépség és a szörnyeteg egy torz inkarnációja), nem ez érdekel bennünket, mert nézőként arra vágyunk, hogy legyen már végre valami értelme, célja annak, amit nézünk. Ezért rossz ötlet a Netflix részéről, hogy a második évadot is langyos, epizodikus történetmeséléssel kezdi. Persze, aztán ezeket a mikrosztorikat próbálja szépen összefűzni a fősztorival az írás, ezzel is árnyalva a régi és az új szereplőket.
A történeti főszál pedig érdekesnek tűnik, bár nem tartogat meglepetést azoknak, akik játszottak a játékokkal, de igazából azoknak sem, akik szeretik a fantasy zsánert. A Vaják a nagyon is termékeny prófécia, kiválasztott, túlvilági veszély édeshármasra húzza fel a veszedelmét persze a saját érdekességeivel színezve. Éppen azért nem gond, hogy a fundamentum sablonokra épül, mert a Sapkowski adalékai mégis újszerűnek hathat. A sorozatban már előkerül a szférák együttállása és annak hatásai. Elkezdi építeni a világot a valóságos legendáival, elkezd bevezetni a fantasy részében, ami roppant érdekes és izgalmas lehet, már ha sikerül azt jól megírni a későbbi évadokban. Merthogy ebben még csak pedzegetik, éppen ezért is hat a sorozat egy második, de már eseménydúsabb pilot évadnak.
A fantasy rész mellé befarol a politikai hőbörgés is, ami sajnos az első évad kuszasága miatt még mindig zavaros. Nagyon próbál politikai intrikákkal és játszmákkal egy kvázi realista, földhözragadt sorozattá is válni, de az írók egyszerűen nem érzik még ennek a ritmusát. Még mindig zavaros, hogy ki miért akar mit csinálni és milyen céllal. Túl nagy fába vágja a fejszéjét a sorozat azzal, hogy mindkét narratív fő csapásvonalra akar egyformán fókuszálni (a Trónok harca is csak egyszerre egyre fókuszált, a másikat mellékesen bontogatta naggyá). Viszont a második évad így is erőteljesebb, mint az első, különösen azzal, hogy beköszöntek a tündék és aktív játékosokká lettek. A tétek ebben az évadban emelkedtek, már csak ügyesebben kell mesélnie a sorozatnak.
Az évaddal érkezik pár új, a könyvekből ismert karakter a történetbe, kezdve Geralt mesterétől, Vesemirtől a Geralt implikáltan régi bajtársain Eskelen át Lambertig. Karakterizálás szempontjából a legnagyobb fókuszt Vesemir kapja. Az őt alakító Kim Bodnia színészi teljesítménye nem túl acélos, illetve a karaktert sem sikerült olyan apafigurára formálni, mint akiről elhisszük, hogy Geralt felnéz rá. Eskel és Lambert sajnos nem kerül reflektorfénybe. Lambert harmadrangú háttérkarakterként létezik, Eskelt pedig szimpla „plot device”-ként használja, ami méltatlan magához a karakterhez.
Bár a mellékszereplők használatán és árnyalásán még dolgoznia kell a Netflixnek, a főszereplők szerencsére egyre jobbak.
Hatalmas előrelépés Geralt karaktere, aki – vélhetőleg a nyakas rajongó, Henry Cavill közbenjárásával – már nem csupán hümmög és káromkodik.
Többet beszél, van mondanivalója, egyre inkább hasonlít a könyvbéli változatára. Igaz, még mindig hiányzik a karakterből az a zsigeri pragmatizmusból kihajtó, éleslátó bölcsesség, amilyenre Sapkowski megalkotta. Cavill továbbra is Geralt. Fürdik a szerepben, imádja megformálni a hősét, így ismét ő az, aki viszi a hátán az egész évadot.
A második évadban Geralt már Cirivel tölti inkább az idejét. A második évad alatt tisztán látható, hogy a lányt alakító Freya Allen és Cavill között kitűnő összhang lenne egy jobb forgatókönyvvel, viszont így csak jobb és rosszabb pillanatai vannak az interakcióiknak. Viszont önmagában Ciri minden epizóddal egyre szimpatikusabbá és egyre érdekesebb karakterré válik, különösen akkor, amikor a sorozat elkezdi őt összekapcsolni Yennefer szálával, és a nagy volumenű mágikus veszedelemmel, mert ahogy az előző részben, úgy ebben is az egymástól távolra kerülő karakterek szálai végül összefonódnak.
Ennek kapcsán érdemes beszélni Yennefer párhuzamos kalandjáról és magáról a karakterről is, akit a Deathless Motherrel találkozás okán karakterizálás szempontjából egy teljesen izgalmas akadály leküzdésében találja a néző, amit sajnos az írás nem tud úgy kulminálni, ahogy azt kellett volna. A karakter-interakciók dinamikája kedvéért most Jaskiert Yen mellett használja a történet, ám a duó nem válik narratív dinamittá és még csak új Vaják-sláger sem születik.
A legnagyobb előrelépés a látvány, a rendezés és a fényképezés oldaláról történt. Sokkal szebb okosabb, szebb rendezői beállításokkal és fényképezéssel rögzített jeleneteket kapunk, sokkal több förtelemmel.
A Netflix több valaggal nagyobb pénzmennyiséget vágott a készítőkhöz, ennek köszönhetően a szörnyek sem rejtőzködnek már a sötétben és az éjszakai jelenetek is jobban vannak fényelve.
Bár a lények(?) dizájnja még mindig kissé „régimódi”, azért érezhető, hogy a sorozat már bátrabban és kreatívabban materializálja a Witcher-bestiáriumot.
Sajnos az első évad blavikeni gyilkos kardjátékát nem tudja az évad felülmúlni, de azért szerencsére próbálkozik. Kapunk egy szintén egészen ügyesen koreografált és lassított, ám nem vágatlan összecsapást, amiből reméljük csak még több lesz a következő évadban (azért a Netflixnek illene elvárnia az alkalmazott alkotóktól olyan jeleneteket, mint amit a Daredevil egyik évadában láthattunk. Igen, a nagy vágatlan bunyóra gondolok).
Verdikt
A Vaják második évadja rengeteget fejlődött az elsőhöz képest. Végre kapott egy megfoghatóbb, izgalmasabb célt a sorozat, ami a fantasy mivoltában gyökerezik. Sajnos a politikai játszmázás, intrikázás még mindig nem megy neki, de ez felróható az előző évad nehezen követhetőségének is, igaz, a narratíva ezen oldalán is jól látható a fejlődés. A friss szezon egy sokkal szebb, izgalmasabb, szerethetőbb folytatás lett és nagyon reménykedem abban, hogy nem állnak meg a finomra hangolásban. A sorozat már elkezdte megadni azt a mozgókép minőséget a Vajáknak, ami jár neki.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
