Több évvel azután, hogy adásba került a Dexter fináléja, újra elővették a címszereplőjét egy rövid évad erejéig. Vannak momentumok, amik miatt megérte a folytatás, de olyanok is, amikért kevésbé. Évadkritika.
A Dexter befejezése nem azért kapott helyet a legutáltabb szériazárók listáján, mert megosztó módon intézte el a főszereplője sorsát, hanem azért, mert nem tett pontot a karakter történetének végére. A gyilkosokra vadászó sorozatgyilkos nem hal meg, nem bukik le és nem is vall színt magáról, egyszerűen elmegy egy másik államba. Tehát egyszerűen nem zárták le a főszereplő sztoriját – ez pedig elég kiábrándító egy közel százrészes sorozat végén. Emiatt pedig az újabb epizódok elkészítésére mindenképpen volt igény a rajongók részéről. Ugyanakkor éppen a nagy csalódást keltő befejezés miatt a folytatással szemben az elvárások még nagyobbak voltak, ami pedig sosem jó, hiszen annál csekélyebb az esély rá, hogy képes legyen megugrani a lécet.
A New Blood alcímmel ellátott minisorozat problémája is az, hogy egyszerre próbál többféle elvárásnak megfelelni: egyszerre akar lezárás, folytatás és egy tipikus Dexter-évad is lenne. Ennek az eredménye pedig egyrészt az, hogy túlzsúfolt, másrészt nincs is idő rendesen mindazt kibontani, amit beleszuszakoltak.
A cselekmény több szálon fut: Dexter (Michael C. Hall) ezúttal is szembekerül egy másik sorozatgyilkossal, közben pedig próbál valamilyen kapcsolatot kialakítani a semmiből újra feltűnő fiával, Harrisonnal (Jack Alcott), emellett folyik egy nyomozás is a címszereplő ügyében. A legkidolgozottabb és legerősebb cselekményszál a Dexter és Harrison közötti kapcsolat alakulása, amit egyik oldalról a férfi attól való félelme határoz meg, hogy a gyerek túlságosan is hasonlít rá – másik oldalról pedig a fiú neheztelése amiatt, hogy az apja elhagyta őt. Kettejük viszonyának bemutatása mellett azonban elsikkad a másik két sztori, és mivel azokra alig jut idő, a végén a lezárásuk túlságosan hirtelennek érződik, logikailag is bele lehet kötni bizonyos dolgokba és katarzist sem feltétlenül érez az ember.
Figyelembe véve a New Blood vállalásait, érthetetlen, miért kellett a megszokott 12 epizódos évadhosszt is tovább rövidíteni. Két plusz rész ugyanis nagyon jól jött volna még a végén, hogy rendesen legyen idő kibontani, miként dolgozzák fel az egyes karakterek a nagy leleplezéseket, esetleg körüljárni a felmerülő morális kérdéseket.
De rajongóként az összecsapott befejezés mellett az eredeti sorozathoz való kapcsolódási pontok esetlegessége is zavarhatja a nézőt. Míg a Dexter egyes karakterei visszatérnek, többüket pedig flashback formájában is felidézik, vannak méltatlan módon mellőzött figurák is. Dexter szerelmét, a Harrisont felnevelő Hannah-t ugyan néhányszor említik, de hogy fényképen vagy felvillanó emlékként sem látjuk, arra logikus magyarázatot nehéz találni. Ugyanilyen érthetetlen az is, hogy egyáltalán nem kerülnek szóba a féltestvérei, az anyja első házasságából született gyerekei.
Ami viszont sokat dob a sorozaton, az a színészek játéka. Michael C. Hall és Jennifer Carpenter gond nélkül visszabújtak Dexter és mostohatestvére, Debra bőrébe – őket figyelve az ember hajlamos elfelejteni, hogy több év telt el a nyolcadik évad óta. De a hozzájuk csatlakozók alakítása is remek: Jack Alcott tökéletes választás volt az önmagával szemben és apjával való kapcsolatában is vívódó Harrison szerepére, míg a Dexter új barátnőjét alakító Julia Jones pedig egy elég gyengén megírt karakterből hozza ki a maximumot. Azt pedig mondani sem kell, hogy Clancy Brown a kisujjából rázza ki az aktuális genya szerepét.
Összességben elmondható, hogy egy felemás epilógust kaptunk, ami részben pótolja az eredeti befejezésből kimaradtakat, de nem tudja a Dexter fénykorát visszaidézni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
