Mítoszrombolás és erotika Sisi hercegné udvartartásában

Több mint tíz éve már annak, hogy utoljára ennyi sikeres kosztümös történelmi sorozattól zengett a sorozatos közeg. Az utolsó nagy durranás ebben a műfajban a Tudorok volt, aminek sikerét sem a Philippa Gregory regényei alapján elkészült előzménysorozatok (A fehér királynő, A fehér hercegnő, A spanyol hercegnő), sem pedig a kurtán-furcsán befejezett Borgiák, vagy a futottak még-kategóriájú A Mediciek hatalma nem tudta túlszárnyalni, bár több évadot is megéltek, és hol A-listás sztárokat (Jeremy Irons), hol a Trónok harca kiírt szereplőit (Richard Madden, Sean Bean) foglalkoztatták. Aztán 2016-ban bemutatták a Viktóriát, majd ugyanebben az évben jött A korona, és ismét meglódult a szekér. Elkészült két (egy komoly és a szatirikus hangvételű) Nagy Katalin-sorozat, illetve A Bridgerton-család is, ahol a kedélyeket a fekete Sarolta királyné borzolta hangosra. Az évtized végén a mozi is beerősített olyan filmekkel, mint az I. Anna uralkodása idején játszódó A kedvenc (2018), vagy a tavalyi Diana-film, a Spencer. Ebből a felhozatalból épp ne a magyarok királynéja maradt volna ki? Nos, mindenki megnyugodhat: megjelent az új Sisi is, bár hogy ennek örüljünk-e vagy sem, azt első blikkre igencsak nehéz megmondani. Ugyanis a Dominique Devenport és Jannik Schümann főszereplésével készült német sorozatolyannyira görcsösen igyekszik leszámolni a múlt század közepe óta uralkodó Sisi-imázzsal, hogy nem találja el az arányokat erotika és emancipáció, történelmi hűség és fikció között. 

Bár kétségkívül sötétebb, realistább, időnként véres és lőporfüstös jelenetekkel tűzdelt alkotásról van szó, az imázsromboló polgárpukkasztást véletlenül sem az ismert életrajzoknak és Sisi-kutatásoknak megfeleltethetően oldották meg: kölcsönvették a 21. század címlapsztori-kézikönyvét, és rögtön a nyitó jelenetbe önkielégítő Erzsébetet, a második epizódra pedig bordélyházból kiemelt ál-grófnőt álmodtak az alkotók. Az erotikától túlfűtött hatrészes sorozat egyáltalán nem szerénykedik, hol csoportos szexben élvezkedő Ferenc Józsefet, hol leszbikus gyengédségre utaló császárnő-komorna jeleneteket tol a néző arcába. És nem ez az egyetlen újítás, amivel a Sisi megpróbál felzárkózni jelenünk elvárásaihoz.

Erzsébet bajor hercegnő és I. Ferenc József osztrák császár találkozásának jól ismert története lineáris elbeszélést kap ugyan, mégis az írók szükségét érezték annak, hogy fiktív jelenetekkel, izgalmas betétekkel tarkítsák az események sorozatát. Már rögtön az első epizódban kapunk erdei merényletkísérletet, hősködést, elszakadt hercegnői gyászruhát, lovagiasságot és szikrázó vonzalmat, valamint egy vissza-visszatérő magyar átkot, amit kinevet ugyan az ifjú császár, mégis újra és újra megzavarja tiszta tudatállapotát. Ezek a kalandos, sőt, már-már misztikus betétek igencsak elveszik a borongós hangulatú jelenetek komorságát, nem beszélve az olyan történelmi tények átformálásáról, amelyek a valóságot feláldozzák a hatás kedvéért. Példának okáért a császár személyesen tekinti meg az aradi vértanúk kivégzését, fényes nappal, klasszikus csapóajtós, fából ácsolt bitófán, hangosan fujjoló nagyközönség előtt. És e négy hamis történelmi tény mellé még azt is rezzenéstelen arccal tűri, hogy a legyőzöttek nyelvén, hosszas monológban megátkozzák. Majd ugyanez a császár néhány jelenettel később a saját katonáját megfenyítette, amiért némán elutasít egy győzelmi kitüntetést.

Mégis, minden következetlensége ellenére, az új Sisi-sorozatban nem a címszereplő, hanem a fiatal császár lett az, akinek karaktere leginkább megközelíti a valóságot, és korábbi ábrázolásmódjaihoz képest felfejlődött annyira, hogy a hideg fejjel döntő, szenvtelen, taktikus Ferenc Józsefről elhisszük: pont ilyen torz személyiséggel megáldott figura válna valakiből, akit egész életében az uralkodásra neveltek. 

Az 1955-ös Sissi-adaptációhoz képest (igen, itt két s-szel írták) érdekes, és pozitív változást hoz néhány mellékkarakter. A háromrészes minisorozat gyűlölt anyósa, Zsófia főhercegnő az új Sisi-ben is egy érces, keményvonalas, de sokkal korrektebb és ésszerű döntéseket hozó figura lett, és az első évadban (merthogy továbbiak is várhatóak az erős kezdésnek köszönhetően) egyáltalán nincs még nyoma annak, hogy merő gonoszságból és élvezetből szúrna ki fiatal nőrokonával ott, ahol csak lehet. Sőt, egy jelenet erejéig az is bemutatásra kerül, ahogy az első gyermekét gyászoló császárné önként adja át anyósának fiatalabb lányát, mondván vegye a gondjaiba, mint tapasztalt anya. A gyerekeiért küzdő anyatigris képét ezzel végérvényesen levető császárné új színezetet kap, karaktere hűvös távolságtartással telik meg. Nincs ez másként akkor sem, amikor rezzenéstelen arccal végignézi fiktív udvarhölgyének akasztását, vagy éppen menthetetlen testrészek amputálásánál segédkezik. Az új Erzsébet keményszívűbb, számítóbb, és kotnyelesebb cukormázas és áldozatszerepben tetszelgő korai verziójánál, magyarszeretete pedig politikai intrikák és szívességteljesítések következménye. 

Érdemes még megemlíteni a sorozat magyar-ábrázolását, ami kifejezetten jól sikerült. Giovanni Funiati egyelőre igen jó Andrássy Gyulának tűnik, nincs túltolva sem a nemzeti büszkeség és makacsság, sem pedig a csárdás vagy a „mulatság”. A magyar szinkronban bár érdekes ugyanazt a szöveget egy kissé erőltetett külföldi akcentussal meghallgatni akkor, amikor az eredetiben épp németről magyarra fordít a császárné, mégsem mondhatni, hogy bántóan zavaró lenne.

Összességében az új Sisi némileg túltolta a provokatív és fiktív történelmi elemeket, itt-ott kalandregényesítette és időben kissé összehúzta az eseményeket, az semmiképp sem mondható el róla, hogy ne lenne vállalható és szórakoztató alkotás a kosztümös filmek újabb aranykorában. A jelmezek szépek, érdekesek, kreatívak, a smink és a hajviselet remek, a forgatás helyszíneiből pedig kihozták, amit csak lehetett. Ha a 2. évad is tartja ezt a színvonalat, akkor már tudom, mit nézünk idén karácsonykor, és biztos, hogy nem Romy Schneider celluloidba égett bájos arca lesz az.