Andrzej Sapkowski Huszita-trilógiájának folytatása üresjáratok nélkül csap bele a husziták és a keresztesek véres harcaiba. Az Isten harcosai nem szűkölködik kalandokban, cselszövésben, és persze a jól megszokott altesttáji poénokat és vérben ázó hullatömegeket sem kell nélkülöznünk. Reynevan és barátainak útja újra összefonódik, hol kevesebb, hol hosszabb időre. Kritika
Mire visszakapcsolódunk a Narrenturm történetébe, már 1427-et írunk. A cseh husziták, táboriták és Árvák (Kehellyel dekorált lovasok, Isten harcosai, akik azóta nevezték így magukat, miután a nagyra tisztelt vezérük halálával árvaságra hagyta őket) folyamatosan törnek előre a német keresztek ellen. Az egyház megreformálása egy új világ reményét vetíti előre, melyben nem lesznek többé bálványok, sem hamis, kurvapecér papok. Az első fejezetek beeresztik a háború szelét az olvasó elméjének nyitott ablakán. Főhősünk az eltelt idő alatt nemcsak orvoslásban és titkon az alkímiában, varázslásban fejlesztette tudását, hanem fegyverforgatásban is. Míg Reynevan eme felettébb hasznos tevékenységekkel van elfoglalva, barátja, Sámson a legjobb varázslók segítségével próbál rájönni, miként is szabadulhatna meg halandó testétől és térhetne vissza saját világába. Utolsó mentsvárként az asztrális testek legnagyobb szakértőjéhez irányítják a párost, Sziléz Rupiliushoz, aki Trosky várában tartózkodik. Így indul útnak a két jóbarát, miközben Reynevan testvére gyilkosa után érzett bosszúvágya a legkevésbé sem csillapodott. Főhősünk rossz hírneve időközben határokat nem ismerően szárnyal, az eltelt idő alatt már nem csupán huszita kémként, alkimistaként és gyilkosként emlegetik, hanem a szüzek megerőszakolójaként is. Miközben ők Sámsonnal újabb kalandok elébe néznek, addig Konrád boroszlói püspök szigorúan megtiltja a Hajnalmadár néven ismert bizalmasának, hogy bántani merje a háború kulcsfigurájává avanzsált ifjút. Nem meglepő módon ez azonban annyit ér, mint halottnak a csók.
Ahogy már megszokhattuk az első részből, Sapkowski itt sem fogta vissza magát a cseh, lengyel és német nevek, helyszínek, kulcsmondatok használatában. Sajnos a kötet továbbra se segít ezek feldolgozásában, lábjegyzet helyett ezúttal is marad nekünk a Google fordító vagy az első hajtépés utáni beletörődés: “Leszarom, átugrom.” A majd hatszáz oldalas kötet egyáltalán nem egy könnyű esti olvasmány, sem szellemi, sem fizikai értelemben. Ahhoz, hogy ne csukódjon össze a könyv, komoly izommunkára van szükség, ágyban olvasni kvázi lehetetlen, hacsak nem a combjaira szorítja az ember ülő helyzetben. Ezeket leszámítva úgy gondolom, érdemes megküzdeni a regénnyel, mert a történet egyértelműen megérdemli a figyelmet. A fejezet eleji rövid és frappáns összefoglalók ezúttal segítik az olvasást, hiszen ha valaki hosszabb idő után veszi ismét kézbe a sorozatot, akkor elég csak gyorsan végigfutnia ezeken a kis tartalmi összefoglalókon.
Ánuszgőz és hullahegyek feszítik szét a Bolondok tornya falait
Ugorjunk vissza kicsit a cselekményhez, hiszen van még mit mesélni szeretett balfácánunk kalandjairól. Reynevan nem meglepő módon egyik csávából a másikba keveredik annak köszönhetően, hogy fél Szilézia az ő fejére pályázik. Hogy pár dolgot említsek: koboldok akarják kitépni a végtagjait, tömlöcbe zárják megrohadni, árulásra akarják kényszeríteni, latrinában kénytelen menekülni, tőrbe csalja a Hajnalmadár, és kocsmai bunyókban sem szenved hiányt. Szerencsére az Isten harcosaiban már kevésbé tűnik szerencsétlen balfácánnak, mivel egy fokkal jobban tud verekedni és a különféle szúrószerszámokat is jobban forgatja, szóval kezdi összeszedi magát. Sajnos az egyik legérdekesebb szereplő, Sharley nem kap olyan sok jelenetet, mint az első kötetben, de baráti támogatása itt is kulcsfontosságú. Miközben Reynevant egyik titkos küldetésről a másikra küldik, megdöbbentő hírt kap, miszerint gyermeke született Kathrina von Bibersteintől, aki egyenlő az ő szerelemével, Nicolettel. Küldetéstudata mellett szíve méginkább Sziléziába húzza, ahol kiderül egy s más Nicolette-ről, ezért pedig minden megváltozik. Múltja és első nagy szerelmének emléke sem ereszti a fiút, kiderül ugyanis, hogy Adela von Sterza keserves halált halt János münsterbergi herceg politikailag kedvezőbb házasodási szándéka miatt – természetesen egy másik nővel. Olyan embernek esküszik bosszút, akitől egy kiadós hasbaszúrást várhatott volna, nem pedig kegyelmet. A történelmi adatok és a helyszínek hiteles leírásával a szerző ráerősít arra, hogy főszereplőnk története akár valóságos is lehetett volna akkoriban. Annyira jól beépíti a boszorkányüldözés elemeit, mint a mágia használók és eretnekek máglyán elégetését, a koholt vádak rábizonyítását bárkire, hogy meg sem fordul a fejünkben olvasás közben, hogy ez bizony egy fantasy. Olyan komoly történelmi jelentőségű dolgok is szerepet kapnak a könyvben, minthogy a nők titkos kolostorokban, egyetemeken tanulnak, ezzel erősítve fentebb említett fikciós valóságérzetünket, azt, hogy hihető, amit olvasunk.
A szerző rendkívül nyíltan és kegyelmet nem ismerően mutatja be a háború borzalmait is. Tudatosan ez a hangulat uralja az egész kötetet, sokkal inkább érezzük tehát a történelem súlyát az oldalakon. Ebből következhet az, hogy az Isten harcosai kevesebb humort tartalmaz, ugyanakkor megőrzi Sapkowski magávalragadó stílusát. A főszereplőt nagyon jól használja a háború valódi arcának lefestésére. Reynevan küldetéstudata, elhivatottsága a jobb új világ megteremtéséért megbicsaklik a csaták kegyetlenségében. Nagyon fontos momentuma a sztorinak, amikor ő és barátai rádöbbennek, hogy a csodás eszméket bizony keményen bemocskolja a kegyetlenség, a végeláthatatlan mészárlás és tűzvész. Nehezen emésztik meg, hogy a változáshoz vérben kell fürdenie a világnak. A történelem eljutott egy olyan pontjára, amikor már senkit nem érdekel, hogy kinek verik pépesre a fejét a helyi kocsmában, fontosabb, hogy a saját bőrüket mentsék a háború borzalmai elől. Ráadásul eljön a várva várt pillanat, amely már az első részben is borítékolható lett volna, hogy “végre” Reynevan is komolyan megsérül az egyik összecsapásban.
Bár az első részt kalandosabbnak, humorosabbnak és színesebbnek találtam, az Isten harcosai egészen más érzelmeket vált ki az olvasóból, ezért másként jó, mint elődje. Bár a stílus hamisítatlanul lehengerlő, a harcok hangulata belengi az egész történetet, így komorabbá és kegyetlenebbé teszi azt. Kitartó, történelem szerető könyvmolyoknak és Sapkowski rajongóknak ajánlom. Maradni is érdemes, ugyanis a Huszita- trilógia befejező része bőven tartogat még válaszokat, meglepetéseket és kalandokat.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
