Adam McKay legutóbbi rendezése lehet az a film, ami a legszerencsésebb helyzetben találta magát azzal, hogy egyenesen a Netflixre került. A karácsonyi bemutatóval pedig pláne. A koronavírus-járvány berobbanásakor viszonylag hamar felvásárolta az éppen fejlesztés alatt álló produkciót a streamóriás, ezzel egyidőben pedig garantálta a nagy elérést, és megóvta a filmet egy mozis buktától is. Persze, ha az eredeti terveknek megfelelően a Paramount forgalmazásában került volna mozikba a Ne nézz fel!, akkor sem biztos, hogy megbukott volna. A rendkívül jól teljesítő új Pókemberrel való verseny, valamint az eddig meglehetősen megosztó fogadtatása azonban lehet, hogy hamar az elfeledett gyöngyszemek kategóriájába száműzte volna. Amiért bizony nagy kár lenne. Enyhén spoileres kritikánkban el is mondjuk, hogy miért.
Kate Dibiasky (Jennifer Lawrence) a Michigani Egyetem PhD-s csillagász hallgatójaként egy különösen érdekes jelenségre bukkan, miközben az eget kémleli. Egy addig ismeretlen, a Föld felé közelítő égitestet fedez fel. Az általa kiszúrt, és ezzel együtt a lány vezetéknevét is megöröklő üstökös a számítások szerint hat és fél hónapon belül becsapódik bolygónkba, méreteinél fogva pedig ki is irtja annak teljes élővilágát.
Az egyetem professzorával, Randall Mindyvel (Leonardo DiCaprio) azonnal igyekeznek tudatni a közelgő katasztrófát a megfelelő szervekkel, köztük az elnökkel is (Meryl Streep). De úgy tűnik, a világvégét előidéző égitest felfedezése még a könnyebbik része volt a munkájuknak. Rögtön az első lépcsőfokoknál kell szembesülniük azzal, hogy az életbevágóan fontos tények tudományosan alátámasztott, világos kommunikációja közel sem elegendő a világ megmentéséhez. Mind a vezető pozícióban lévő emberek, mind az átlagpolgárok ingerküszöbét meg kell ugraniuk ahhoz, hogy sikeresen adják át üzenetüket a pusztulásról. Ez pedig a folyamatosan generálódó médiazajban valóban kihívást jelent.
Nézz, nézz az ég felé!
Bár a Ne nézz fel! elkészültét nem elsősorban a világ jelenlegi, járvány sújtotta helyzete inspirálta, de kétségtelen, hogy sok lábon megállna a párhuzam. McKay filmje sokkal inkább egy általánosan értelmezhető szatíra, ami megpróbálja komplex, átfogó módon ábrázolni azt a túlságosan is átpolitizált, a tömeg- és közösségimédia által uralt közhangulatot, amiben élünk -földrajzi elhelyezkedéstől, vagy politikai beállítottságtól függetlenül. Az abszurddal és a hírközléssel is kacérkodó, echte komédiákkal (A híres Ron Burgundy legendája) ismertté váló McKay egyre inkább a politikai, közéleti szatírák felé tolódott (Alelnök, A nagy dobás), karrieríve pedig logikus módon érkezett el aktuális filmjéig. McKay mondhatni leforgatta a saját élőszereplős South Park évadát, ami egy rendhagyó katasztrófafilm kereteibe helyezi mondandóját. A Ne nézz fel! egyből levágós szatírának azonban nem végig elég csípős és nyers. A végére hatalmas csattanót tartogató (nem szándékos szóvicc!), lapjait lassan kiteregető, magát filozofikusnak mutató bölcselkedésnek pedig túlságosan is harsány. A film forgatókönyve így leginkább azzal szenved, hogy megtalálja a saját hangnemét, ami egészen a film végéig nem is sikerül neki. Ez azonban közel sem olyan nagy probléma, mint amilyennek elsőre hangzik, vagy hogy esetleg csorbítaná a mondanivalót és a megvalósítás egészének minőségét. Mert az ironikus hangvétel, a szándékoltan idegesítő karakterek, a túlságosan is felismerhető és szemfelnyitó jelenetek bőven helyrebillentik a film szórakoztatóértékét.
A csomagom is nehéz
McKay sok felelősséget helyez a vezető sztárjai kezébe, akik azt magukhoz méltó módon hálálják meg. DiCaprio és Lawrence karakterének kettőse egy földhözragadtabb megközelítést kívánt, amibe a cselekmény során fokozatosan szüremkednek be a hol szándékoltabban, hol inderektebb módon komikus elemek. Velük szemben pedig Streep, és a kabinetfőnököt – azaz a fiát – alakító Jonah Hill a kezdetektől fogva karikaturisztikus jegyekkel túljátszva hozza az elvártat. Mindkét megközelítés helyénvaló a maga nemében, együtt nézve őket mégis furcsa kontrasztot idéznek elő. Ez pedig előrevetíti a film azon kettősségét is, ami sokakban kelthet idegenségérzetet. A film megosztó jellegéhez is inkább ez a feszültség járul hozzá, semmint a néző személyes politikai beállítottsága. Mert míg mindkét megközelítés és játékstílus érthető választás a színészektől, a duók közötti párhuzamvonás joggal kapcsolhatja fel a nézőkben az idegesség vörös lámpáját. Ha valakiben ettől rossz érzés keletkezik, természetes reakció: tudatos befogadóként azonban érdemes ezt realizálni, és ennek tükrében folytatni a filmet.
Mert a színészek valóban kvalitásaiknak, és hírnevüknek megfelelően teszik a dolgukat. Élvezet nézni, ahogy DiCaprio durva szorongással küzdő professzorából az események hatására fokozatosan előbújik az elfojtott állat, és a kompetens médiaszereplő.
Ha karakterfejlődési ívekről kéne beszélni, Dr. Mindy lenne az egyetlen, akinél ez egyáltalán értelmezhető. A visszafogott, vidéki csillagászból előbb ismert médiaszemélyiség, majd a családjával is szembeforduló kvázi-celeb válik. Aztán ismét erőt vesz rajta az emberiség sorsáért aggódó természettudós, és a gondoskodó családapa szerep. Karakteríve egy viszonylag hosszúra nyújtott, de szépen körbeérő pályát jár be, amire koncentrálva akár egy minisorozatot is megért volna a történet. DiCaprio pedig megfelelő hitelességgel hozza le a figura változásait.
A JLaw alakította Dibiasky is átmegy élethelyzetváltásokon, de karakterében nem történnek olyan éles váltások, amit igazi színészi bravúrokkal kéne lekövetnie. Ugyanígy történik Streep elnöknőjével és Hill kabinetfőnökével is. A Mark Rylence által alakított techmogul, Peter Isherwell pedig pont az a Jobs-Musk-Gates-Bezos amalgám, aki csak a film karikatúraszerűségét erősíti – azt viszont tökéletesen kerek módon teszi, így a bármiféle fejlődését nem is hiányoljuk. A film többi sztárja, például Cate Blanchett, Tyler Perry, Ron Perlman, Timothée Chalamet és Ariana Grande kisebb-nagyobb epizódszereplőkként tűnnek fel, akik mellékszála bár jól rávilágíthat egy-egy kortárs részproblémára (pl. tévés hurráoptimizmus a valószerűséggel szemben, közösségimédia-jelenlét ellentmondásossága, patrióta heroizmus), de nem bírnak nagyobb horderővel. Viszont szórakoztatóak és érthetőek.
A szívemen is súly
Amiben tényleg remekel McKay filmje, az a médiazaj túltengéséből fakadó eredményes kommunikáció lehetetlenségének ábrázolása. Dibiasky és Mindy segélykiáltásai eleinte csak szakmai körökben hallgattatnak meg, a felsőbb vezetésnél azonban süket fülekre találnak. Ugyanígy a nagy nyilvánosság előtt is áttörhetetlennek tűnő falakba ütköznek. A közösségimédia lájkvadász tartalomaggregátorai és influenszerei kisajátítják a tudósok mondandójából kifacsart hashtagekeket, majd saját mondásokat és kihívásokat alkotnak. Amik aztán közröhej tárgyává tett mémekként terjednek tovább (lásd még a film címét).
Ezzel pedig, még ha jó szándék is vezérelte a megosztókat, elterelik a figyelmet az igazi üzenetről. Az eredeti megszólalókat pedig alig veszik komolyan, mondandójuk ereje devalválódik. Ezen pedig még a folyamatos mainstream médiajelenlét sem tud pozitív irányban változtatni. Ahogy az ötvenes évek propagandisztikus, kommunistaellenes sci-fijeiben a közhangulatot erősítendő a “watch the skies” válhatott ikonikus tételmondattá tételmondattá, úgy most a McKay filmjében megidézett közérzet a “minek ment oda?”, “a másik oldal hazudik”, vagyis “ne nézz fel!” szólamokra rímel leginkább. A proaktív cselekvés helyett a passzív távolmaradást és a struccpolitikát az önös érdekek elé helyezve pedig elérhetik azt is, hogy minden jól van úgy, ahogy mondják. Csak akkor válik nyilvánvalóvá a veszély, ha már látjuk az üstökös fénycsóváját. Vagy egy országot megfulladni a nyári hőségben. Vagy egy szerettünket haldokolni a lélegeztetőgépen.
Ott a helyem, ahol tépett már a szél
A Ne nézz fel! több kortárs jelenséget is határozottan pellengérre állít. Legyen szó akár a közösségimédiáról, a bulvármédia egyre aljasabb szenzációéhségéről, vagy a politikai oldaltól független populizmusról. De ugyanígy megkapja a magáét a big data mindenhatósága a marketingben, vagy a tények elbagatellizálása és valóságcsorbító következményei. Mégis, a film nem megy elég mélyre minden elemének feltárásában – de esélyes, hogy ha akarna sem tudna. A felvetett témái annyira szerteágazóak, hogy szinte mindegyik megérne egy külön tanulmányt is. A film szerkezetében és cselekményében viszont csak feldobott kőként várjuk, hogy a fejünkre zuhanjanak. De némelyik csak a tetőn marad. Ezzel együtt a látvány sem tartozik a film igazi erősségei közé.
A Kaliforniai álomért Oscarral kitüntetett Linus Sandgren munkájára ugyan nem lehet panasz, de összességében semmi olyat nem ad vizuálisan a Ne nézz fel!, amire kifejezetten emlékeznünk kellene. Az operatőri munka mindvégig megfelelően szolgálja a történetmesélést, ugyanakkor néhány következetlenség (hol és mikor, milyen indokból használ kézi, vagy rögzített kamerát) még így is tettenérhető.
A legnagyobb hibát talán ott vétette a marketingben a Netflix, amikor a Ne nézz fel! vígjátékként pozícionálva került fel a platformra. Egyszerre tartalmaz nagyon felszínre tolt, ripacskodás közeli karikatúraszerű alakításokat, és a finomabb humorérzéket megkívánó, rejtettebb poénokat is. Miközben sosem válik túlzottan szájbarágóssá, vagy a viszonylagos dagálysossága ellenére is megterhelővé, feleslegesen hosszúvá. Bár kicsit tényleg sok a mellékszál. A Ne nézz fel! egy végig időszerű, mélyen a korszellemben gyökerező történetet mesél el húsbavágóan szatirikus és fájdalmas módon. Amin gyakran nevetünk ugyan, de inkább csak kínunkban. És nem a megvalósítás, hanem az üzenet miatt.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
