Képzeld el, hogy a streamingplatformok egy nagy közös édességboltot alkotnak. Pultjaikon temérdek nyalánkság. Ahogy besétálsz, valami megcsillan. Az “Év Legjobb Sorozatai” fantázianévvel ellátott cupcake ragyog a pult peremén. A kápráztatóan színes, szecessziósan túldíszített csomagolás tetején tökéletes ornamentikában csavarodó krémes hab legfelső csücskén egy szexin glazúros, vérvörös cseresznye tündököl. De mi ez a drámai, szinte éteri fény? Az a csillanás az Arcane.
Az utóbbi évek videójáték-adaptációi megelégedtek a közvetlen rajongók nyálcsorgató ingerlésével. A fejlesztők rendre összebútoroztak valamelyik nagy filmstúdióval, aminek hatására az elkészült adaptációkat a felhasznált franchise népszerűsége árazta be. Éppen elegendő volt néhány hangsúlyos utalás, vagy cameo, hogy a bevételi oldal legalább megközelítse a bekerülési költséget. Hollywood egyre komolyabb írói válságát hozta felszínre, hogy szinte szokványos módon, a blockbuster gyárakban alaposan lepárolva, történetek és világok egyszerű ötlet-töltényként durrogtak el. Az adaptációs folyamat során görcsösen ragaszkodtak a hitelesen megjelenített játékmenethez, vagy kanonizált formában próbálták meg visszaadni a történetet, ami pedig inkoherens forgatókönyvet eredményezett.
Végül megérkezett két mérföldkőnek tekinthető videójáték-adaptáció. A Detektív Pikachu a játék helyett a világot parafrazálta és elhelyezett benne egy remekül megírt történetet, míg a Free Guy egy kiváló sztori köré kreált egy fikciós univerzumot, ami egyetlen játék helyett egy teljes zsáner memetikáját hordozza. Az Arcane esetében a Riot Games több kiváló lépést tett az adaptációs hibák kiküszöbölése érdekében. Egyrészt a mozifilm és az élő szereplők kötöttségeit elengedve animációs sorozatot készítettek, másrészt a történetnek és a forgatókönyvnek rendelték alá a világot és a karaktereket, harmadrészt pedig szinte az egész folyamatot házon belül tartották, ami állandó kreatív felügyeletet biztosított nekik a projekt elejétől a végéig.
A Riot Games ugyan nem az első, de a leghatékonyabb a piacon, aki a multimédiás narratíva alkotást tekinti alapvető dizájn filozófiájának. Ez a megközelítés olyan, mint egy Dungeons&Dragons kampány, ahol a fejlesztő egyben a játékos és a kalandmester, a világ megalkotása pedig egy izgalmas felfedezés eredménye. Az évek során a Multiplayer Online Battle Arena (MOBA) zsánerre épülő League Of Legends játékuk világát, Runeterrát, olyan aprólékossággal színezték ki, mintha valaki megpróbálná a Marvel Filmes Univerzum 70 évnyi képregény anyagát mérnöki visszafejtéssel újraalkotni az Infinity Sagából kiindulva. És Rioték megcsinálták.
Runeterra, egy városállamok uralta, politikai, vallási és ideológiai konfliktusokkal terhelt, technológiával és mágiával átitatott világ. A játékbeli hősök alapos háttértörténettel rendelkeznek, amit az új karakterek megjelenésekor különböző médiumok segítségével mutatnak be. Ilyen egy játékon belüli narrációs esemény, amikor kihívások teljesítésén keresztül kapunk információt, vagy amikor a játékon kívüli rövidfilmek, animációk, képregények, novellák mesélnek el egy történetet. Az inkluzivitás jegyében teljesen ingyenes játék, a teljesítményt nem befolyásoló kozmetikai árukkal termel bevételt, amihez elengedhetetlen elem a megfelelő kötődés a játékos, valamint a világ és karakterei között.
Az Arcane a 2021-es LoL világbajnokság utáni napokban debütált a Netflixen.
A szokásos, azonnali teljes elérés helyett három ütemben mutatta be a streamingóriás, amihez a játékon belüli események plusz információkat szolgáltattak, például naplóbejegyzéseket, valamint a mindenki számára elérhető küldetéseken a játékosokat a szereplők Arcane tematikájú kinézetével jutalmazták – ahogyan a karakterek a heti bontás szerint megjelentek a sorozatban.
Minden, amit a Riot Games csinál, az a franchise folyamatos fejlesztése különböző médiumokon keresztül, és ez egy olyan gyakorlat, ami a mai profitorientált játékiparban iszonyatosan jó érzés. Egyáltalán nem számít az élmény szempontjából, hogy valaha is megnyitottuk-e bármelyik kapcsolódó játékot, így a sorozatot nézve laikus és rajongó együtt izgulhatja végig Violet és Powder kalandjait.
“Na most megszoksz vagy megsz… Ja nem, szokd csak meg.” – Vi
Az Arcane, Runeterra egyik városállamában, Piltoverben játszódik, ami a haladás és technológia fellegvára. Míg felsővárosa virágzik, előkelő arisztokrata polgárság és kereskedői réteg lakja, addig alsóvárosban a munkásosztály tengeti napjait. Ez a torzult, szennyezett levegőjű kráter bűnöző gengszterek önkényes szabályai szerint működik. A rendet razziákkal és korrupt alkukkal tartják kordában a szervek, épp csak annyira, hogy elkerüljék az esetleges újabb polgárháborút. A nyitójelenetben megismert Violet és Powder kamaszodó galerijükkel épp kifosztanak egy felsővárosi műhelyt, ahonnan néhány titokzatos kristállyal végül meglépnek, ám az egyik kristály instabillá válik és lerobbantja a fél emeletet. Az incidens felkavarja a politikai állóvizet. A felsővárosi vezetés az elkövetőket hajkurássza, miközben alsóvárosban a vegzálások nyomán felerősödnek a függetlenséget követelő hangok. Az események folytán nevelőapjukat vesztett testvérpár is elszakad egymástól. Míg Violetet elfogják és Pangóvíz börtönében rohad, Powdert végtelenül traumatizált és instabil mentális állapotban fogadja be Silco, az aktuális maffiavezér és sajátjaként neveli. Eközben Jayce, a fiatal ambiciózus feltaláló rájön, hogyan használhatja fel a kristályok mágikus erejét a technológiai vívmányaiban.
A narratíva alapvetően három fő szál mentén tárul fel:
Vi személyes vendettája és Powder átalakulása Jinxé. Emellett kiemelt figyelemmel követhetjük Piltover felsővárosának politikai intrikáit és alsóváros függetlenségi törekvéseit, valamint a háború okozta többgenerációs traumák feldolgozatlanságából eredő kényszereknek kitett szereplők viszontagságait. A hősök motivációit indokló múltidéző jelenetek és a cselekményben elhelyezett időbeli ugrások is pont jó ritmusban érkeznek.
“Alkalmazom a siker formuláját.” – Prof. Heimerdinger
A történet felépítése a népszerű metanarratív szerkezetet követi, ahol a párhuzamos történetszálak egybefonódása mozgatja a cselekményt, míg a szereplők sorsa Dan Harmon (Rick&Morty) nyolcosztatú karakter ívét követi. A legtöbb mellékszereplő úgynevezett narratív ellenpontja valamelyik másiknak, akik kontrasztja határozza meg egy főbb szereplő alapvető dilemmáit. Például Heimerdinger és Singed totálisan ellenkező világképe a tudomány felhasználását illetően kergeti Viktort a moralitás és humanizmus szélére. De ugyanez igaz Caithlynre is, aki a szülei arisztokratikus világképe és Violet objektívén keresztül betüremkedő alsóvárosi nyomor közti kontrasztban szűri le a valóságot. Nincsenek egyértelműen jó vagy rossz karakterek. Jayce talán a legjobb példa erre, akit a politikai környezet igyekszik folyamatosan manipulálni, ami olykor radikális megoldásokra sarkallja, de minden esetben képes az önreflexióra és visszatalál a nagyobb jó felé vezető ösvényre. Mindenki átélhető, átérezhető és végtelenül emberi. Ez igaz a mellékszereplőkre is, például az egyszerű zsoldos Sevika, aki olykor gyermeknevelési tanácsokat ad főnökének, vagy a gátlástalan, politikai manipulátor Mel, aki egy ponton enged az érzelmeinek, és a bizalmas beszélgetés megnyugvására vágyó Jaycenek egyszerűen megmondja, hogy ő sajnos teljesen alkalmatlan arra, hogy segítsen a morális problémáiban. A magabiztossága mögül kitüremkedik egy normális gyermekkortól megfosztott törékeny személyiség. Ezek mind olyan gyarló és őszinte megnyilvánulások, amik megtapasztalására manapság a való életben is kevés alkalom adódik.
A patikamérlegen kimért feszes forgatókönyv semmit nem hagy a véletlenre.
Egyetlen karakter sem jelenik meg úgy, hogy ne lenne valamilyen köze a fősodorhoz, mégis tökéletesen hihető és önazonos tud maradni, saját célokkal és motivációval a világ szerves részeként.
Külön bravúros teljesítmény, hogy rutinos dramaturgok is elvéreznének abban, hogy megtippeljék egy-egy történetszál végét. A cselekmény sodor a katarzis felé, szép lassan ereszti a láncokat, és akkor, amint éljenezve felugranál, jól arcon vág és végig kell nézned, hogy kíméletlenül tapossa bele karaktereit a hűvös aszfaltba.
A fegyverek nem bántanak senkit, mármint amíg nem használod őket, utána viszont mindenkit bántanak. – Jinx
Az Arcane valódi erőssége, hogy kíméletlenül mutatja be és használja a szereplők által átélt tragédiákat. Generációkon keresztül örökített háborús traumák, egyéni veszteségek okozta mentális zavarok feltáratlan, és kezeletlen spektruma vetül elénk. Kényszeredett érzékenységi viszketegségben szenvedő elkényelmesedett társadalmunk a mai napig nem képes feldolgozni bizonyos traumákat, akár egy torkon akadt almacsutkát, folyamatosan öklendezve reprodukáljuk ezeket.
Mit vagyunk hajlandóak feláldozni szabadságunk oltárán? Hogyan kezelünk egy csöppnyi gyermeket, aki minden hozzátartozóját elvesztette? Képesek vagyunk megőrizni emberségünket halálos betegen, ha a sors kiutat kínál cserébe? Felismerjük egyáltalán, ha valakinek segítségre van szüksége a nagy elfogadás szellemét sutba vágva?
Powder ékes példája annak, hogy milyen hatása van egy mélyen traumatizált, személyiségzavaros gyerekre, ha zéró korlátot támasztunk elé és egyébként tehetséges elméje felszabadulva hiperfunkcionál. A veszteségek szükségszerűen hiányt képeznek, amit ha kitöltetlenül hagyunk, akkor a gyermeki fantázia pótolja. Így születik meg Jinx, a szuperegó, aki védelem és biztonság illúzióját nyújtja a védtelen gyermeki tudatnak, amíg az meg nem roppan annyira, hogy teljesen átvegye a helyét.
Violetet a bűntudat terhe és a bezártság a személyes vendetta felé tereli, és erőből politizálva folyamatosan hibás következtetéseket és forrófejű döntéseket hoz. Viktor versenyt fut az idővel, hordozva betegsége terhét, miközben hatalmas bizonyítási vágya felülkerekedik. Türelmetlenségében természetellenes módszerekhez nyúl, hogy kijátssza a halált, de a sors fintoraként más kell meghaljon érte. A túlvilági révész, ha eljön egy lélekért, akkor mindenképpen visz egyet.
Silco elveszti fogadott testvérét, akinek halálát kívánja és okozza. A beteljesült sors pillanatában döbben rá, mekkora veszteséget okozott ezáltal saját magának. Powdert befogadva vezekel, a gyermeket, mint barátja örökségét neveli, mely által elhordozza a traumát, hogy végül a konkluzió katarzisa egy félmosolyban tudatosítsa vele, nem cselekedhet másként, mint egykor barátja. Az ő karaktere az egyetlen, akinek sorsa körbe ér, ahogy az első, és utolsó jelenetsor keretezi a kilenc epizódot.
“Ígéretes a jövőnk!” – Jayce
A Fortiche Studio és a Riot dizájnerei a következő évekre biztosan lefektették az iparági standardot animációs filmek terén, maga mögé utasítva olyan mérföldköveket, mint az Irány a Pókverzum.
Elképesztő, ahogy a különböző stílusokat és technikákat keverve egy olyan látványvilágot kentek fel a vászonra, hogy gyakorlatilag bármelyik képkockát azonnal nyomnám fel egy szabad tűzfalra.
Az atmoszféra, amit teremtettek már önmagában narratív elemként értelmezhető, tele apró részletekkel, ami mozgalmassá, pörgőssé teszi a világot. A háromdimenziós animált tér és karakterek, különleges vizuális effektek, és manuális ráfestések elképesztően jól működnek. Külön kiemelném, ahogy Jinx mentális zavarait képesek voltak úgy megjeleníteni, hogy tökéletesen érthető legyen, mi történik a fejében anélkül, hogy megpróbálnák elmagyarázni.
A különböző helyszíneknek megvan a maga sajátos hangulata, amit a környezet, a légkör és a megjelenő színek tökéletesen tükröznek. Piltover esztétikája késő viktoriánus kor társadalmába elhelyezett art deco építészeti elemeket idézi, art nouveau berendezési tárgyakat, szecessziós ornamentikát és művészeti alkotásokat szintetizált a második ipari forradalom fogaskerekei közt, mindezt néha a punk vagy a street art eszközeivel cizellálva. Ha figyelmesen nézzük az olyan jeleneteket, mint amikor egyik városrészből a másikba sétál át a kamera, akkor a számunkra kevésbé fontos középső szinteken láthatjuk ugyanazt az esztétikát, mint felsővárosban, csak épp körbeveszi a szemét és romlás, miközben haladunk alsóváros ad hoc jellegű környezete felé. Steampunk gőz helyett kemikáliákra épülő Chemtech és a mágiát hasznosító Hextech technológiák táplálják a várost. De megjelennek kiborg augmentumok, vagy mutálódott, eltorzult emberek és más varázslatos vagy épp robotikus lények is. A technikai fejlődés mindkét helyszínen hat, mégis nagyon különböző a hangulata és az alkotók erre külön figyelmet fordítottak.
Érdemes kiemelni a szereposztást is.Viktor enyhe oroszos akcentusát hozó Harry Lloyd, vagy Silco hangját kölcsönző Jason Spisak érces, mégis baljósan kimért megszólalásai, vagy Jinx őrületét hitelesen közvetítő Ella Purnell teljesen beszippantja a nézőt.
A zene követi a cselekmény ritmusát, és egyaránt megjelenik lágy énekhang, drámai klasszikus zene, EDM, Dubstep vagy épp popzene. A főcímdal – az “Enemy” – elképesztően fülbemászó, az Imagine Dragons és J.I.D. kiváló munkát végeztek, akik egyébként egy jelenetsor erejéig részesei is a sorozatnak, és a hivatalos klip is az Arcane világában játszódik, a testvérpár fiatal csínytevéseit követve színesíti a világot.
Utószó
Az Arcane 2021 talán legjobb sorozata, ami mert egy olyan médiumhoz nyúlni és abban olyan minőséget megalkotni, hogy az egészen új értelmezést nyert. Mert bátor lenni és egy gyermeki műfajban feldolgozni felnövekvő gyermekek végtelen traumáit, mindezt úgy, hogy az egyik legnépszerűbb videojáték világát adaptálta kimagasló sikerrel. A politikai korrektség és tokenizmus posványában dagonyázó Hollywood jobban teszi, ha felköti a hózentrógert ezek után, mert az a helyzet, hogy ez most olyan magasra tette a lécet, hogy csak pislognak utána.
Bejelentették a második évadot, addig még nagyjából 8713 alkalommal lehet, érdemes és ajánlott újranézni.
Szerző: Donáth Áron
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
