A vadnyugaton nem elég férfinak lenni, annak is kell látszani

Nyugaton a helyzet változott

A western az egyik legkorábban kialakult és jellegzetességeiben legmarkánsabban rögzült műfajként írta be magát a filmtörténelembe. Dominanciája évtizedekig tartott, hogy aztán a negyvenes évekre megkopva, és a hatvanasokban új formában visszatérve ismét nagy népszerűségre tegyen szert. Az utóbbi pár évtizedben viszont amolyan ősi, kihalt zsánerként tartják számon, de aki a filmvilág ütőerén tartja az ujját, az könnyen vitába szállhat ezzel a feltételezéssel. A western nem veszett el, csak ismét átalakult. Kedvelt látvány-, és tematikai elemei olyan popkult franchise-okban is visszaköszönnek, mint a Star Wars és a The Walking Dead, valamint napjaink neves rendezői is vissza-visszatérnek a zsánerhez. Bár a western sosem halt ki igazán, kortárs vadhajtásait mégis nagyjából a Nem vénnek való vidék adaptációjától számíthatjuk. A mai western folyamatosan igyekszik átértelmezni, felülírni a műfaj becsontosodott szabályrendszerét, ennek megfelelően pedig az ismerős elemei mellett is a megújulás irányait keresi. Amolyan dinoszauruszként egyszerre van jelen modernizált környezetbe ágyazott presztizsfilmként (Nem vénnek való vidék, A préri urai, A nomádok földje), és más alzsánerekkel keveredve a B-filmes, exploitation kultúra képviselőjeként is (Csontok és skalpok, Jonah Hex), és persze a midcult szférát se felejtsjük el (Django elszabadul, A félszemű). Jane Campion rendezésében A kutya karmai közt a zord vadonban értelmezett maszkulinitás fogalomkörét állítja középpontba, és egyszerre feje tetejére. Egy letűnt korszak emlékeinek, hagyományainak ápolása ütközik az új, modernizálódó világ értékrendszerével. De közel sem biztos, hogy olyan értelemben, ahogy azt sokan elképzelik.

Mi van a kutya karmai közt? 

Phil Burbank (Benedict Cumberbatch) és öccse, George (Jesse Plemons) a családtól megörökölt ranchot igyekszenek fenntartani. Phil a klasszikus vadnyugat elképzelt eszméinek megtestesítője: tehenésztársaival és az állatokkal együtt létezve, mosdatlanul, mocskosan képviseli a nyugat meghódítása utáni vidéki, gazdálkodó munkást. Agresszív, goromba fellépésével képes elidegeníteni magától a családjához közeli embereket, miközben a gazdaságban mégis alfahímként tetszeleg.

Vele szemben George már a felvilágosult, civilizált nyugatiként, főleg a gazdálkodás üzleti részére koncentrálva menedzseli a családi vállalkozást. Azonban minden megváltozik, amikor George megismerkedik egy fiatal özveggyel, Rose-zal (Kirsten Dunst). A nő és fia, Peter (Kodi-Smit McPhee), úgy látszik, akadályt képeznek a testvérpár kapcsolatában, de álláspontjából egyikük sem enged. A birtokra költözve Rose enyhén szólva sem jön ki jól Phillel, de amikor Peter is hosszabb időt kénytelen tölteni a ranchon, minden megváltozik. Mind személyiségükben, mind kapcsolataikban.

Volt egyszer egy macsó nyugat

A kutya karmai közt úgy mesél a férfiasság fogalmának sokrétűségéről, hogy annak értelmezésére nem vállalkozik expliciten. Phil nem a klasszikus westernek szűkszavú, macsó, nomád pisztolyhőse, de faragatlan jellemével a vadnyugat utolsó éveinek eszményképét igyekszik képviselni. Vagyis azt, amit rég elhunyt barátjától és mentorától, Bronco Henrytől emelt át saját személyiségébe. Míg a vérszerinti apja és testvére által közvetített férfikép egyáltalán nem vonzó Philnek, a vadonban túlélni képes állattartó életformát nagyon is a sajátjának érzi. Henryt egyenesen bálványozza, a hozzá fűződő viszonya kegytárgyak nagy becsben tartásában is megnyilvánul. Bárdolatlan, ellenséges viselkedése pedig egyben a hiány feldolgozásának egy módja, másfelől pedig a szimpla barátságon túlmutató érzéseinek leplezése is – úgy mások, mint maga előtt. Nagyzolásai, a régi értékekhez való görcsös ragaszkodás, a hangzatos műmacsóskodásban megnyilvánuló kirohanásai mind csak látványos pózok. Rose és Peter megjelenése azonban ezeknek a viselkedésformáknak a leomlásával fenyegeti.

Peter ranchra költözése így egy markáns választóvonal a filmben. Egyszerre törik meg az addig ismerősként kezelt dramaturgia, valamint a karakterek fejlődése is, hogy egy határozott fókuszváltással a film Phil és Peter kapcsolatára koncentráljon. Phil kártékony viselkedése egyszerre gondoskodóvá válik, és az addig megvetett fiút szárnyai alá veszi. Ezzel együtt Phil és Rose kapcsolata is megváltozik. Phil szemszögéből nézve Rose betolakodott a családba, és “ellopta” a testvérét, később pedig a nő kezdi el félteni a fiát. Nem képes elviselni, hogy Peter egy olyan férfival kerül közelebbi kapcsolatba, aki gyűlöli őt, és a változásokat is. A görög drámákra jellemzően előre jelzett végkifejlet felé haladva pedig a westernek több klasszikus toposza is kifordul eredeti jelentéséből. Az akasztás motívuma, a bosszú természete, a fegyverpárbaj, és természetesen a férfiak által uralt világ keménysége is másabb fénytörést kap. Így tehát egyszerre kérdőjeleződik meg a filmben minden amit a western formanyelvéről és a műfaj által sugallt férfiképről feltételeztünk.

A jó, a rossz és az ítélet

Jane Campion úgy vitte vászonra Thomas Savage regényét, hogy a filmművészet minden sajátos kifejezőeszközét csatasorba állította a siker érdekében. A vágáson/szerkesztésen keresztül a Kulesov-hatást, a zenét, a snittek keretezését, a verbális és vizuális áthallásokat, de még a dramaturgiát és a színészek alakításait is úgy kezeli, hogy azok a legprecízebben segítsék a történetmesélést.

Ebben két legfőbb tettestársa egyértelműen Cumberbatch, és az operatőr, Ari Wegner. Wegner nagytotáljai a kizökkentő, sokszor disszonáns zenével gyakran keltik az idegenség érzetét, de alapvetően is jellemző egy melankolikus, nyugtalanító atmoszféra az audio-vizuális összhangra. Ebbe a disszonanciába csak az a néhány kiegyensúlyozott snitt hoz nyugalmat, amikor George és Rose párosát látjuk távoli felvételben. A keretezések pedig főleg a nyugtalanságot szolgálják, még akkor is, ha szimmetrikus képekről van szó. A legtöbb ablakon, ajtón keresztül rögzített felvétel Phil szűklátókörűségére is utalhat, miközben a film felétől gyanúsabbá válik, hogy Cumberbatch karakterének öngerjesztett, túlkompenzálásból fakadó zárkózottsága jelenik meg a snittekben.

Bár Plemons és Dunst is jó alakításokat hoznak, de főleg Cumberbatch és McPhee játéka adja el a filmet. Ehhez társul az is, ahogy karaktereik viszonyulnak egymáshoz. Legyen az akár a szkriptben megírt interakció, vagy a képekben elrejtett vizuális metafora. A végjátéktól eltekintve (és ott is csak szolidan) a film kerüli a nagy drámai momentumokat. Szépen, lassan és csendesen, kevés igazán mozgalmas cselekményességet beemelve, de azt feszült, nyugalmatlan légkörben megmutatva ábrázolja. 

A karakterek kapcsolatrendszerét viszont jobban kibontva is megmutathatta volna Campion filmje. Phil és Rose karaktere többet érdemelt volna néhány ellesett pillanatnál, és egy pisztolypárbajt helyettesítő hangszerpárbajnál. A tesók beszélgetései, egymás közötti viselkedésük is többet kívánt volna. Ez azonban legalább egy minisorozatnyi időt érdemelne, de fogadjuk el, hogy egy mozifilmben csak ennyi fért el.

Mert mindent egybevéve, A kutya karmai közt egy igazi, klasszikus értelemben vett moziélmény. A színészek teljesítménye, a rendezés minősége, a látvány, és a mozgóképes kifejezőeszközök összjátéka egy olyan történetben forrnak össze, amit kár lenne kihagyni.