A korábbi vagy éppen berobbani készülő Marvel-produktumokkal ellentétben (Loki, Pókember: Nincs hazaút) a Hawkeye nem ígér nagy, univerzumot átíró történéseket, ám könnyed év végi limonádénak bőven megteszi. Kritika az első két epizódról.
Kate Bishop (Hailee Steinfeld) elveszti apját a 2012-es New York-i csatában, de nyer egy példaképet: Clint Bartont, azaz Sólyomszemet (Jeremy Renner), aki nem mellesleg még az életét is megmentette egy évtizeddel ezelőtt. Bishop felnőve vagány íjászbajnok lesz, aki azonban sokszor előbb veti bele magát a kulimászba, és csak utána nézz szét, mitévő legyen. Gyanús nevelőapja után nyomozva hozzákerül Sólyomszem hírhedt Ronin szerelése, amiben Barton a Végjáték eseményei előtt az alvilág szereplőit ritkította. Ezzel pedig sok veszélyes egyén figyelmét magára vonja. Sólyomszemet is érdekli, hogy ki az a marha, aki az ő gúnyájában randalírozik a téli, karácsonyi utcákon, így megkeresi Bishopot, akivel aztán jó nagy pácba kerülnek.
Az biztos, hogy nem a Hawkeye lesz az év legjobb vagy legfontosabb sorozata, de még a Marvel eddigi Disney+-os szériái közül sem emelkedik ki. Nem bolygatja meg az univerzumot, mint a Loki vagy a What if…?, a WandaVision–ben látottakhoz hasonló éles dráma pedig – legalábbis eleddig – nem bontakozik ki benne. Annak viszont, aki csak egy egyszeri szórakozást vár tőle, jól fog esni a sorozat.
Persze az is bizonyos, hogy a Hawkeye nem a krimiszállal fogja meggyőzni a közönséget. Az első két részből annyi derült ki, hogy vannak nagyon gyanús alakok, akik Kate dúsgazdag anyjától valamit nagyon akarnak. Illetve bejön a képbe egy orosz akcentusú csoport, akik nemcsak Bishopot, hanem Bartont is be akarják gyűjteni. Klisék klisék hátán, plusz rejtélyeskedések, amelyekkel nem igazán sikerül felkelteni a fő sztorival kapcsolatos érdeklődést.
A Hawkeye ütőkártyái egyértelműen a két központi szereplő, az őket játszó színészek, valamint a köztük lévő remek kémia. Kate Bishop szimpatikus vagány, hűbelebalázs karakter, a még mindig szemtelenül fiatal és szemtelenül tehetséges Hailee Steinfeldnek (Tökéletes hang 2, ŰrDongó) pedig jól áll a szerep. Tanítómestere, Sólyomszem, ahogy azt az Ultron korában maga is elmondja, „csak egy fazon nyilakkal”, ennek megfelelően csak szeretné élni hétköznapi életét a családjával, és nem szereti, ha felismerik. Egy kis PTSD és gyászmunka is bekerül a képbe a Végjátékra és legjobb barátjára, Natasha Romanoff halálára való utalással, de ezzel most még nem sokat kezdett a sorozat – nincs azonban kizárva, hogy a későbbiekben kap egy kis drámát a leghétköznapibb Bosszúálló.
A Hawkeye kapcsán olyan klasszikusokat említenek, mint a Die Hard vagy a Halálos fegyver, a párhuzam azonban nemcsak a karácsonyi kulissza miatt áll: itt is van egy ütős egysorosokat szóró, egymást lépten-nyomon szivató páros,
Jeremy Renner pedig Bruce Willis „hogyan másztam bele ebbe a szarba?” mentalitását tökéletesen megidézve megy előre, pedig ő is inkább a családjával kortyolgatná a tojáslikőrt egy jó meleg szobában.
Csak hát ott van az ő nagy, hős lelke, amely nem bírja ki, hogy ne segítsen a bajba jutottakon.
Ha egy kicsikét összeszedettebbé és érdekesebbé válna a sztori a maradék négy epizódra, az sokat lendítene a Hawkeye szekerén, de olyan nagy panaszra így sincs okunk. Igaz, hogy csak egy év végi lötyögés, kategóriáján belül azonban – Steinfeld és Renner komikus duójának hála – pofás színvonalat képvisel.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
