Tom Hanks új filmje road movie, felnövéstörténet, haldoklásdráma, disztópia: mindenből egy kevés, és mindegyiknek kevés. Az Apple TV+ produkciója az eddig főleg sorozatokban bizonyító Miguel Sapochnik rendező munkája, akinek többek között pár emlékezetes Trónok harca epizódot és a Valós halál című cyberpunk sci-fi sorozatot is köszönhetjük. Ez és Tom Hanks személye, illetve Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe, Forrest Gump) neve a producerek közt jót ígér, de a várakozásokat a film csak felemásan teljesíti.
Miután az emberiség nagy része elpusztult (a filmet látva úgy a 99%-a), a Tom Hanks által alakított Finch egy szélerőműben húzza meg magát kutyájával, Goodyearrel. Finch a világégés előtt programozó volt, és most robotot épít, hogy halála után is törődjön valaki az ebbel. Ám mikor egy biblikus, várhatóan 40 napig tartó vihar kezd el közelíteni menedékük felé, felgyorsulnak az események. Finch, a kutyája, és Jeff (Caleb Landry Jones), a robot útra kelnek egy lakókocsival, hogy nyugalmasabb menedéket találjanak maguknak, Jeffnek pedig a szó legszorosabb értelmében egyik napról a másikra kell felnőnie.
Bár világvégefilmről beszélünk, szó sincs arról, hogy a klímaválságról szólna, vagy az ember felelősségét keresné: Itt egy emberi behatás által befolyásolhatatlan napkitörés pusztította el az ózonréteget, és vele a föld élővilágát. A posztapokaliptikus környezet csak egy jó terep arra, hogy az elmagányosodást, és a halálra való felkészülést keretezze, és szóljon kicsit az emberi (látens) primitívségről is.
De a film legfőképpen egy apa-fiú kapcsolat ábrázolása, melyben a gyermek még nem áll készen egy felnőtt feladatainak ellátására, de nincs más választása.
Finch ugyanis sugárbeteg; a napjai meg vannak számlálva.
A cselekmény fő ívét tehát Jeff tanulási folyamata, inkább kudarcai és kisebb mértékben a sikerei adják, melyek egyben Finchéi is. Sajnos – bár a leghangsúlyosabb része a történetnek – ez sincs eléggé kidolgozva, mert a túlontúl sok elhanyagolt mellékszál nem hagy teret az alaposabb kibontásnak.
Például elvileg Jeff feladata volna a kutya gondozását megtanulni, mégis alig egy jelenet van csupán, amiben a robot a kutyát próbálja magához szoktatni, így az egészben nem érezni a folyamatot. Azt, ahogy egy kapcsolat kibontakozik köztük – csak valahogy összejön a végére a kapocs, de a nézőt kihagyták ebből. A kutya személyiségéről alig tudunk meg valamit, Finchről úgyszintén: múltjáról egyetlen flashback tanúskodik, kutyájához fűződő érzéseit pedig elintézik annyival, hogy Finch egyszerűen közli, hogy „nagyon fontos nekem a kutya”, de a film nem mutatja be a kapcsolatukat. Ebbe a szájbarágósságba sajnos többször is beleesik a film: elhangzik, hogy „az emberekben nem szabad megbízni”, Finch elemzi saját visszaemlékezését is, esélyt sem hagyva arra, hogy nézőként gondolatot fogalmazzunk meg róla; így túlontúl készétel-szagú az egész. Mindehhez hozzájön egy kis műfaji elkalandozás is, mert a film egy ponton már-már thrillerbe csap át, mikor főhőseinket követni kezdi egy titokzatos autó, de végül az ijesztgetés sem csúcsosodik ki, és az ebből adódó problémával sem kezd semmit a film.
Így bár a nézőt meg-megérinti minden, amiről a film szólni szeretne: a magány szomorúsága, a halállal való szembenézés, az életigenlés a világvégében is – megkönnyezni valahogy őszintén egyik témát sem tudja.
Minden finoman adagolt, de annyira kevés, hogy a stáblista legördülése után nehéz elhinni, hogy csaknem kétórás filmet láttunk. Mintha egy 12 fogásos vacsorán vettünk volna részt, ahol minden étel gyűszűnyi volt.
A színészi játék sem menti meg a filmet. Tom Hanks, bár rutinból hozza remek alakítását, a hiányosan megírt karakteréből ő sem tud jobbat csinálni. A Goodyeart játszó Seamus, akinek nyugdíjazott mentőkutyaként ez volt az első filmszerepe, bár okos és jól nevelt kutya benyomását kelti, ez nem rajta múlt. Jeff sem igazán szerethető figura, és ez legkevésbé a hangját adó Caleb Landry Jones hibája. Jeff humorosan butuskának szánt mondatai nem ülnek, és nem igazán látunk a fejébe, gondolataiba – az sem tisztázott, hogy a mesterséges intelligenciának milyen szintjén áll, van-e egyáltalán éntudata, így pedig nehéz izgulni érte.
A hibáitól eltekintve a film hangulata és képi világa szép. A túlnyomórészt gyönyörű sivatagi tájak kedves természeti metaforaként tükrözik Finch lelkét: sivár magányát, és egy eldugott, a megperzselődéstől csodálatos módon megmenekült, növényzettel benőtt tájon pedig az életigenlést, ami a viszontagságok ellenére túlélt benne.
Összességében tehát egyszer nézhető, kellemes, kockázatmentes kikapcsolódás Finch története, melyet elsősorban Tom Hanks rajongóinak ajánlanék, és azoknak, akik az esti filmjükön csak visszafogottan izgulnának valakiért, de nem vágynak nagy lelki hullámvasútra.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
