Nem minden Aranypolgár, ami fénylik

A kultikus rendező fiatal kora ellenére már most számos védjeggyel véste be magát a filmtörténelembe. A rendező, aki jellemzően absztrakt kompozíciókkal dolgozik, színészeit mesterkélten pozicionálja, és az egyébként kerülendő szimmetriát és mértani közepet preferálja. A rendező, aki összetéveszthetetlen, álomszerű színösszeállításokkal viszi vászonra a fent említett különös képi világot. A rendező, aki rengeteg nagy névvel dolgozik, jellemzően ugyanazokkal és jellemzően többségükkel egyszerre. Ennyi sajátosság talán több is, mint elég; egy Wes Anderson moziról néhány képkocka után megállapítható, hogy ki készítette. De vajon a sok furcsaság és a nagy nevek elegendőek-e egy igazán jó film elkészültéhez, vagy egy olyan templom díszes falai ezek, amelyek valódi tartalom híján alkotójára omlanak? Sikerült-e az bravúr, ami a Grand Budapest Hotelt még épp megmentette ettől, vagy bekövetkezett az a fiaskó, amit a rendező a folytonos önmagára licitálással akaratlanul is predesztinált?

A történet egy végtelenül hangulatos, fiktív francia városkában játszódik, ahol amerikai újságírók egy csapata a Francia kiadás című kihelyezett lapban igyekeznek elhozni a teljes világot az olvasóknak, a gasztronómiától kezdve az irodalmon át egészen a politikáig. Az összeszokott szerkesztőség hatalmas elszántsággal hajtja a jobbnál jobb sztorikat, mígnem a főszerkesztő meghal, és végrendelete szerint ezzel a magazinnak is vége. A film három történetet emel ki, melyek a lapban megjelent cikkekként annak fényes múltját idézik. Az első egy bomlott elméjű gyilkos históriája. A férfi a börtönben beleszeret őrébe, aki múzsája lesz az odabent készült festményeihez, mely alkotásokat egy másodkezű hírnévre áhítozó műértő rögtön modern művészetnek kiállt ki és ezzel meg is kezdődik a nagysággal járó herce-hurca. A második történet egy lánglelkű lázadó költő rövid életét dolgozza fel, aki a forradalom hevében összegabalyodik a nála jóval idősebb újságírónővel. Az utolsó etap pedig egy gasztrozseniről szól, aki a helyi rendőr elrabolt fiát menti meg irrelevánsnak tűnő tudásával.
Ezekre visszaemlékezve búcsúztatják a szerzők elhunyt főszerkesztőjüket és a lapot, amely korszakot alkotott az apró francia faluban.

Anderson a süllyedő könyvtár csapdájába esett. A mérnök, aki precíz, aprólékos munkával csodás könyvtárat tervezett, ami azonban pár év múlva süllyedni kezdett, a tervező ugyanis a könyvek súlyával elfelejtett számolni. A különleges látványvilág, a furcsa kompozíciók majdnem minden jelenetet átitatnak. Megoldásai, például az idő múlásának, vagy a hangulat változásának ábrázolására  ötletesek és szórakoztatóak. A fanyar humor többnyire a helyén. A karakteres színek, főként a sárga és kék árnyalatok kombói ezúttal is magával ragadóak. Az A-listás színészekkel tömött stáblista (Timothée Chalamet, Tilda Swinton, Bill Murray, Benicio del Toro, Jeffrey Wright, Elisabeth Moss, Saorsie Ronan, Owen Wilson, Edward Norton, Christoph Waltz, Frances McDormand, Willem Dafoe, Liev Schreiber, Anjelica Huston, Adrien Brody) olyan hosszú, hogy még nézni is tereh’. Sokan közülük szinte csak cameóznak, jelentéktelen és apró szerepekben – ezt látva nem tudunk nem arra gondolni, hogy az alkotó valami komoly hiányosságot igyekszik ilyen díszes lepellel takargatni. A forma és a stílus tehát beágyazott, a rendező azonban elfelejtett számolni a tartalommal. Ugyan minden képkockából látszik, hogy Wes Anderson fejében vagyunk, de ezúttal mintha nem is jutna ki onnan az elbeszélés a nagyközönség felé.

Az említett újságíráshoz szóló szerelmes levélnek szinte nyoma sincs, az maximum kontextusként szolgál a három sztori kifejtéséhez. Amelyek ráadásul felettébb zavarosak. Az elvontabb rendezőknek hajlamosak vagyunk “többet elnézni”, hiszen pont azt szeretjük bennük, ahogyan a művészi szabadságukkal bánnak. Ugyanakkor, ha egy filmnek kutatva is alig-alig találjuk összefüggő, logikus értelmét, akkor nem biztos, hogy a hiba a mi készülékünkben van. Ilyenkor gyakran arról van szó, hogy a külsőségek nagyobb értéket feltételeznek, mint amihez az adott alkotás végül felérni képes. A Francia kiadás esetében ez sajnos még akkor is igaz, ha felruházzuk a l’art pour l’art jelzővel. Pedig nem lehetetlen ebben formában sem valódi értéket képviselni, ezt a lécet maga Anderson helyezte ilyen magasra korábbi műveivel. Például ahogy a Tenenbaum, a háziátok vagy a Holdfény királyság esetében megkapó (bar tény, hogy bizarr) karakterek valódi érzelmeket adtak át, ezzel egy olyan történetet mesélve el, amely szokatlansága ellenére is átültethető volt a saját életünkbe. Hiszen a borzalmas családi kapcsolatok drámája is bárkinek ismerős lehet és ki ne akart volna a szerelmével világgá menni a felnőtt gondok elől? Épp ez az absztrakt ábrázolás volt az, amely a realitás markából ki-kifeszegetve egyfajta univerzalitást és időtlenséget kölcsönöztek ezeknek a filmeknek. Mindez a Francia kiadásról sajnos nem mondható el, már csak azért sem, mert nem igazán állít semmit. Nem reflektál valós problémákra, sem érzelmekre, nem taglalja az újságírás nehézségeit, morális kérdéseit, de még a szépségeit sem igazán. Nem tud élni az említett lehetőségeivel, hogy kortalanná váljon, mint például a hasonló témájú Aranypolgár. Eszünkbe juthat azonban a Mank című film, amely hasonló bennfenntességre épít és elsősorban magát az alkotót, valamint a vele hasonszőrűeket hivatott szórakoztatni. Ebbe a mintába tartozik még az eggyel nagyobb közönségnek szóló Volt egyszer egy… Hollywood, ami azért aratott akkora sikert, mert miközben vitathatatlanul inside joke motivációk alkották, érthető és szerethető filmként is funkcionált.

De a Francia kiadás nem, lévén, hogy a karakterek nem árnyalódnak annyira, hogy alkalmunk nyíljon kötődni hozzájuk, a cselekmény (és a párbeszéd) szédületes sodrása miatt pedig nincs időnk lemerülni egy-egy üzenetmorzsáért.

Bár tény, hogy nem marad teljesen üzenet nélkül a történet, hisz mindhárom blokk esszenciája a művész magányának tragédiája. Az ötven évre elítélt festő, akit múzsája nem szeret viszont, a gyermektelen újságíró, aki teljes manánéletét feláldozza hivatása oltárán és a gasztroművész, aki még haláltusáját vívva is azt fájlalja leginkább, hogy mennyire idegennek érzi magát távol az otthonától.

A fentiekből látható, hogy Anderson a Francia kiadásban kis túlzással magából indult ki és sajnos nem is nagyon jutott annál messzebb. Ennek fényében története az elszigetelődött zsenikről akiknek nagyon magányos egyedül a csúcson, egyfajta segélykiáltásnak is értelmezhető. Egy profin megkomponált, lenyűgöző látványt nyújtó, minden ízében művészi segélykiáltás.