Frank Herbert Dűnéje méltán a science fiction irodalom egyik legünnepeltebb regénye annak klasszikus toposzaival, kifordításaival, bolygókon átívelő intrikáival és ezeregy részletet rejtő háttérvilágával. Az összetett regényfolyam adaptációjába az elmúlt évtizedek legnagyobb alkotóinak tört bele a bicskája, köztük Alejandro Jodorowsky-nak és David Lynch-nek. A monstre feladatot ezúttal Denis Villeneuve vállalta magára, aki biztos kézzel nyúlt a Blade Runner világához és Ted Chiang novellájához (Az érkezés) is. A villeneuve-i minőséget szerencsére a Dűne esetén se kell nélkülözni. Spoilermentes filmkritika.
A Dűne komplexitása miatt Villeneuve úgy döntött, két filmben adaptálja az első könyv eseményeit. A cselekmény az Artreides-ház költözésénél veszi fel a fonalat. A távoli jövőben az univerzumot a Padisah Császár uralja, a gazdaságot pedig egy különleges anyag: a fűszer, ami csak egy sivatagbolygón, az Arrakison található. A bolygót 80 éve a Harkonnen-ház uralja, ám a Császár parancsára át kell adniuk helyüket az Atreides-háznak. I. Leto herceg (Oscar Isaac) és családja a számukra ismeretlen bolygóra költözik, hogy teljesítsék a parancsot, miszerint átvegyék a fűszertermelés nem túl hálás, de kifizetődő munkáját. A feladatot sok akadály nehezíti, és a háttérben rosszakarók is lesik Leto minden lépését. A herceg fia, Paul Atreides (Timothée Chalamet) azonban különös álmokat lát, érzi, valami a fűszernél sokkal fontosabb hívja őt az Arrakisra.
Villeneuve régi vágyott álma volt a Dűne filmre vitele, elmondása szerint az “az ő világa”, és ez az elköteleződés a filmjén is érződik. Filmvászonra álmodta ezt a grandiózus világot úgy, hogy egyszerre legyen a Dűne univerzum és a mozi ünnepe. Nagytotáljai a végtelen homokdűnék a romantika korában sokat emlegetett fenségét (sublime) testesítik meg, a hatalmas űrhajók sokasága pedig Az érkezés misztikus atmoszféráját idézi meg, mindezt pedig Hans Zimmer sejtelmes, de karakteres zenéje támogatja meg.
A rendező olyan látványvilágot teremtett a Dűnében, amelyben ott van a klasszikus sci-fi filmek hangulata és korunk blockbustereitől sem marad el semmiben.
A film nemcsak környezetében Dűne, hanem karaktereiben, azok ruházataiban és minden rezdülésében is. A jelmezekben felismerhetők az ezeregy Dűne fan és concept art ihletése, néhol az előző adaptációkat is megidézi, de van annyira egyedi, jellegzetes, hogy egyértelműen az új Dűne-film ikonikus darabjaivá váljanak idővel.
A látvány mellett a Dűne világának fontosabb elemeibe is bevezeti a nézőt Villeneuve, legyen az az Atreides-ház múltja, a politikai berendezkedés vagy az Arrakis ökológiája, a homokférgekről szóló mesék, tapasztalatok.
Bár a Dűne-film maximálisan hű a sci-fi fantasy látványvilágához, történetéhez már kevésbé, ami viszont pont az előnyére válik a filmnek. Herbert regénye lassan csordogáló, mindent aprólékosan elbeszélő mű, amely bár könyvként működhet, filmként kevésbé (lásd. a 2000-es években készült sorozatváltozatot, amit pont lassú tempója miatt kritizáltak).
Az új Dűnében változik a kulcsfontosságú epizódok sorrendje, új betoldások segítik a motivációk felépítését, érzékeltetését – utóbbiból a Harkonnen-ház jön ki jól.
A kevésbé fajsúlyos jelenetek kigyomlálása pedig a film jó ritmusát teremtik meg, miközben az alapanyag mondanivalója se sérül. Bár a regény Első könyve főleg előkészítő vagy világépítő jeleneteket tartalmaz, a film ezekkel is jól bánik: kihasználja a bennük rejlő akció-potenciált, továbbá képes felnagyítani kulcsfontosságukat.
A fő fókusz végig Paulon és az ő kiválasztottságán, hőssé érésén van. Az udvari intrikákat inkább az atmoszféra sejteti, vagy különböző szimbólumokkal (pl. a bikát legyőző szobor) vezetik fel, de minden fontosabb esemény így vagy úgy, de Pault érinti. Útja lineáris és könnyen érthető, ami bár kiszámíthatónak érződhet (amire a jól felismerhető, döntő pillanatokban bejátszott zene is csak ráerősít), de mutatja azt is, Villeneuve érti az alapművet, és tudja, hova fogja Pault vezetni. A sokszor háttérből figyelő fiú szerepe nem volt túl hálás most Timothée Chalamet-nak, csak kevés jelenetben tudta megmutatni tehetségét – például a gom-dzsabar próbájában.
A film 155 perces hossza ellenére más szereplőkre kevesebb figyelem jut, amit a történet politikai intrikái sínylenek meg kissé. A motivációk nem feltétlen tiszták a könyv ismerete nélkül, vagy ad hoc jellegűek, mert nem előzte meg őket kellő alapozás.
A Dűne Paul melletti másik legfontosabb karaktere, Lady Jessica is a vártnál kevesebb reflektorfényt kap, de Rebecca Ferguson alakításában így is emlékezetes a jelenléte.
A Bene Gesserit kötelessége és családja közötti folyamatos érzelmi egyensúlyozás játékával átélhető, alakításának legmaradandóbb pillanatait is a kettő érzelmi határa hozza el.
Az új Dűne-film magabiztosan mutatja, mi rejlik Herbert világában, de leginkább azt, mi jöhet még a továbbiakban. A cselekmény a bizakodó jövő pillanatában ér véget, ami a cliffhangerek ravaszságával támad: bár a történet egy ponton véget ér, érezhető, hogy amit láttunk, csak a kezdet volt, és még van ott bőven, ahonnan ez a Dűne-film jött. Mindenesetre erős felvezető filmként is megállja helyét a Dűne első része. Kevés üresjáratot tartalmazó igazi látványmozi, ami már a nyitójelenettel beszippant.
Egy olyan grandiózus alkotás, amiből csak még többet akar a néző.
És mivel még nem biztos a folytatás a Warner részéről, ezért csak remélni lehet, hogy nem marad ennyiben a saga.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
