2021-ben Marvelék négy sorozatot mutattak be, és talán a Sólyom és a Tél Katonáján kívül mindegyikkel sikerült egy olyan stílust magukévá tenniük, amelyet még nem láthattunk a mozivásznon. A Loki először csak belengette a szuperhősös multiverzumot, a What if…? sorozat viszont már érdemben kezdett el foglalkozni a kérdéssel. Multiverzum-elméletből tehát nem lesz hiány az elkövetkező években, tekintve, hogy a sorozatok mellett a filmes univerzumnak is ez lesz a fő csapásiránya a soron következő fázisban. Na de lássuk, mit kezdett a lehetőséggel a What if…? sorozat.
A Marvel az elmúlt évtizedben leuralta a blockbuster filmek piacát azzal, hogy évi 2-3 filmet engedett mozikba, sorozatok terén azonban közel sem volt ilyen átgondolt a Disney által tulajdonolt cég koncepciója. Kezdődött ez azzal, hogy a vállalat rosszul mérte fel a piaci viszonyokat, és 2013-ban a mára elsőszámú riválisává vált Netflix-szel kötött megállapodást, hogy egymásba kapcsolódó Marvel-sorozatokat készítsenek számukra. Az eredmény vegyes volt, bár a Daredevilhez hasonló kegyetlenül realista hangnemet azóta sem tudott megütni a Marvel.
Végül, amikor már látszott, hogy a Disneynek nem elég a filmes piac, és a sorozatok, valamint a streaming portálok világába is bekukkantanának, akkor jött a Netflix-szel a szakítás és 2019-re minden netflixes Marvel sorozatot kaszáltak. Ezeknek azóta sem tudni, mi lesz a sorsa, kapnak-e valaha folytatást, vagy az örök süllyesztőbe kerülnek.
Az viszont bizonyos, hogy a pandémia alatt masszívan felszívta magát a Marvel sorozatok terén.
A WandaVízió a Marvel első Disney+-os sorozataként januárban már komoly nézőközönséget vonzott a nemrégiben indult streaming platformra, azonban a Sólyom és a Tél Katonája közel sem volt ennyire egyedi. A sorozattal inkább csak tisztába akarták tenni, mi is lesz Amerika Kapitány címének sorsa, azonban új történetszálat nem igazán sikerült kreálni ezzel. Nem úgy mint a Loki című, harmadik Disney+-os sorozatnak, amely a multiverzum-teóriával kezdett el foglalkozni, kijelölve ezzel a Marvel következő fázisának fő csapásirányát. Ezt viszi most tovább a What if…?
A képregények világában is jártas Marvel-rajongók számára biztosan nem ismeretlen a sorozat koncepciója. Ennek lényege, hogy fognak egy közismert szuperhőst, akit elhelyeznek egy olyan párhuzamos valóságban, ahol az életük teljesen másképp alakul, mint a kánon szerint. Csak hogy néhány példát hozzak: az 1977 óta futó, 13 szériát megélt sorozatnak volt olyan kiadása, ahol azzal játszottak el, mi lett volna ha Pókember a Fantasztikus Négyes csapatához csatlakozik, de olyan füzet is megjelent, amelyben Rozsomák a Megtorló szerepét magára öltve gengsztereket leckéztetett meg a szesztilalom időszakában, a ’20-as évek Amerikájában.
Alapvetően már az elég meta, hogy szuperhősök bújhatnak szuperhősök bőrébe a sorozat keretein belül, de ehhez csak hozzátesz az, hogy a világegyetem létezése óta mindent a háttérből végigkövető Szemlélő (Watcher) nevű karakter narrálja a történéseket. A karakter fontos ismertetőjegye, hogy jelenlétét senki sem érzékeli – esetleg az igazán hatalmas erővel bíró hősök -, ő viszont mindent lát, de bármekkorának is tűnik a galiba, ő nem avatkozhat be. Ezt a koncepciót a sorozat is megtartotta – legalábbis egy részét -, és nagyon jól is áll neki.
A Marvel már lassan másfél évtizede ontotta magából a magas minőségű filmeket és sorozatokat, mire eljutott odáig, hogy egy animációs szériával is bepróbálkozik. Ez egészen furcsa, és nem csak azért, mert a Marvel sokszor hozott már újítást a mozgóképes piacra, hanem azért is, mert az animációs sorozatok iránti kereslet láthatóan ugrásszerűen megnőtt az elmúlt években. Véleményem szerint pedig az sem mellékes, hogy lényegesen kevesebb pénzt kóstál egy animációs sorozat, mint egy Marvel-minőséget visszaadni próbáló élőszereplős változat. Ráadásul bármennyire is fejlett már a CGI-technológia, továbbra is sokkal elborultabb dolgokat lehet animációval megvalósítani.
A kilenc epizódból álló első évad sokfelé kalandozik el a multiverzumban, teszi mindezt kiemelkedő precizitással, bár való igaz, érezhető a minőségbeli különbség egyes epizódok között. A Doctor Strange-ről szóló epizód például feltérképézi, mi lenne akkor, ha Steven Strange nem a kezeit veszíti el a balesete során, hanem élete szerelmét. Emiatt rövidesen a sötét mágia felé fordul, és szerintem nem sok olyan rajongó van, aki nem gondolkodott még el azon, milyen végtelen erőt is birtokolhatna a mágus, ha nem kötik morális béklyók. Ez az epizód kérdés nélkül a csúcspontok közé tartozik.
Azonban vannak olyan részek is, amelyek egyértelműen a szélesebb közönséget célozzák – ezáltal nem akarnak túlságosan vájkálni a karakterek történetében, inkább a szórakoztatást tűzik ki célul. Ennek eklatáns példája a hetedik epizód, ahol azon filóztak el a készítők, mi lett volna, ha Thor egyke gyerek lett volna. Premisszájában sokat tartogat a történet, viszont ebből semmit nem tudnak kihozni, és Thort lényegében egy partialkoholista szintjére alacsonyítják le.
Szerencsére nem az ilyen epizódok vannak többségben, hanem azok, amelyek érdekes karakter történeteket kapcsolnak össze. Olyan formában, ahogy arra korábban nem gondoltunk volna.
Steve Rogers helyett például ebben a sorozatban Peggy Carter kapja meg a Szuperkatona-szérumot és ő tesz rendet a második világháború alatti és utáni Európában, Carter Kapitányként. Hasonlónak mondható az az epizód is, amikor Peter Quill helyett T’Challa tölti be Űrlord szerepét. Ezt az epizódot, és a sorozat Fekete Párducot tartalmazó részeit már csak azért is érdemes kiemelni, mert a tavaly elhunyt Chadwick Boseman hangja itt lesz hallható utoljára. Ezekre az epizódokra érdemes zsebkendővel készülni, ugyanis rendkívül szívszorító pillanatokat tartogat az, amikor az életről és a barátságról való bölcselkedéseket hallhatjuk a színész hangján. Tökéletes búcsú.
A sorozatnak még az is nagyon érdekes eleme, hogy míg papíron külön-külön dimenziókban játszódnak az egyes történetek, végtére mégis csak egy kerek történetet alkotnak. Hőseink ugyanis a multiverzum különböző pontjairól jőve kénytelenek lesznek összefogni egy, a multiverzumot fenyegető főgonosz ellen, akit ugyan a nyolcadik epizód címéből már ki lehet következtetni, mégsem szeretném senkinek elrontani a meglepetését. Azzal, hogy a történetek összeérnek, az alkotók sikeresen javítják ki a sorozat elején tapasztalható legnagyobb problémát:
eleinte pont az a fajta egymásra építkezés hiányzott az epizódokból, ami a MCU alapját képezi a filmek terén.
Technikai szempontból nem sok dolog van, ami megkérdőjelezhető lenne a sorozatban: az intró messze kimagaslik az eddigi szériák bevezetői közül. A történetek mögött lévő gondolatiság is nagyon rendben van, sőt az animáció is kifejezetten magas minőséget képvisel. Ez utóbbival csupán annyi a probléma, hogy néha sterilnek érződik a bemutatott történetekhez képest. Sokkal inkább el tudtam volna képzelni egy olyan megoldást, mint a Love, Death and Robots netflixes animációs sorozat esetében, ahol minden epizód más-más animációs stílusban készült el. Így nem csak a történetek lennének változatosak, de még a látvány is meg tudná támogatni ezt a törekvést. Lehetne hibának nevezni azt is, hogy nem minden karakter kapja meg a filmekből ismert szinkronhangját, de ezen könnyedén túl tudunk lépni.
Összességében tehát a What if…? egy rendkívül üde színfoltja a Marvel Univerzumnak, ugyanis végre kilépünk a mérnöki gondossággal egymásra épített történetek világából, de éppen csak annyira, hogy a következetesség megmaradjon. A Marvel első animációs sorozata közel hibátlan bemutatkozás az animációs műfaj világában, de ha van egy dolog, amit nagyon várnék az új évadtól az az, hogy több karaktert mutasson be a nézők számára, és így kicsit elrugaszkodjon az Infinity Saga emblematikus, ám kissé túlhasznált karaktereitől.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
