Lassan, de azért meg-megjelennek itthon Nnedi Okorafor azon fontos írásai, amelyek azzá a sokdíjas és Marvel által sokat foglalkoztatott íróvá tették az USA-ban, aki. 2019-ben indult a sor A halálmegvetővel az Agave Könyveknél, YA vonalon pedig meglepetés megjelenésként érkezett nyáron az Akata boszorkány a Pallasz Athéné könyvkiadótól. Bár Okorafor boszorkány fantasyje 10 éve jelent meg hazájában, az itthoni felhozatalban kellemes színfolt lehet azok számára, akik vágynak a nem hétköznapi, az angolszász YA fantasyből kiemelkedő darabokra. Könykritika.
Nnedi Okorafor amerikai-nigériai SFF író, aki különböző zsánerekben (sci-fi: Binti-trilógia, fantasy: A halálmegvető), médiumokban (képregény: Suri, sorozat: George Martinnal fejleszt közös sorozatot A halálmegvető c. regényéből az HBO-nak) és korcsoportokban (gyerekkönyvektől az ifjúsági regényekig) kipróbálta már magát, sikerrel: legrangosabb díjak (pl. Hugo, Locus, World Fantasy) és pozitív olvasói visszajelzések sora. A siker útját jelentős publikációs és írói sikerek kövezték ki, nincs ez másként young adult könyve esetén se. Az Akata boszorkányt megelőzően két ifjúsági könyvvel már bizonyított: The Shadow Speakerrel (2001) és a 2005-ös Zahrah the Windseekerrel (utóbbi Wole Soyinka-díjat nyert), így zsebében A halálmegvetőért kiérdemelt World Fantasy-díjával már szélesebb közönség kísérte figyelemmel, hogyan tér vissza a YA-hoz. A nigériai örökség által inspirált fikciós helyek (mint a Zahrah-ban szereplő Oooni, vagy a Shadow Speaker távoli, 2070-es jövője) helyett a jelen Nigériájába helyezte történetét, hogy felfedje annak rejtett, egzotikus helyeit és kultúráját.
A sci-fi feltörekvő írócsillaga vágja képünkbe Afrika véres valóságát
Az Akata boszorkány főhőse a tizenkét éves nigériai-amerikai Sunny, aki Amerikában született, de a szülei úgy döntöttek, hogy Nigériába költöznek. A lány nehezen illeszkedik be iskolatársai közé: nemcsak amerikaisága miatt érzi idegennek a nigériai környezetet, hanem albínósága miatt is. Utóbbi tulajdonságáért sokat szekálják osztálytársai (innen a könyv címe, az “akata”, ami joruba nyelven egy idegenekre használt szitok szót jelöl), a napra érzékeny bőre miatt pedig olyan foglalkozásokból is ki kell maradnia, mint a foci, de közben szigorú szülei is sok szorongást okoznak neki. Sunny úgy érzi, nem tartozik sehová, amíg ki nem derül, hogy különleges képességekkel rendelkezik: ő is az emberek között élő, Nigériában leopárdoknak (a világ más részein varázslónak) nevezett mágiával rendelkező emberek közé tartozik. Az új információnak köszönhetően barátokra talál és egy olyan közösségre, ahol talán végre nem érezheti magát kívülállónak. Az új világ azonban nemcsak biztonságot és barátokat ad, hanem veszélyeket is rejt. Az utcákat ugyanis egy veszedelmes varázsló-bűnöző járja, akinek legyőzésére nem maradt más remény, mint Sunny és barátai – Chichi, Orlu és Sasha.
A történet nagyvonalakban emlékeztethet a Harry Potterre – szokták is az Akata boszorkányt a “nigériai Harry Potternek” nevezni -, de szerencsére a nagyvonalak részben ki is merül a hasonlóság – a legyőzendő nagy gonosz varázslóban és a varázslóvilág flúgos buszában.
Okorafor ugyanis teljesen más megközelítésből építi fel varázslóit, miközben egy erős és a legtöbb nem-afrikai olvasó számára egzotikus kultúrából építkezik. A Percy Jackson-sorozathoz hasonlóan olyan varázsvilágot alkotott meg, amiben maga a fiatal olvasó is biztonságban, sőt különlegesnek érezheti magát. Ami az ember társadalomban negatív tulajdonság, az a varázs közegben büszkeség és a képességek alapját jelenti: ahogyan a Percy Jacksonban Percy diszlexiája igazából annak a jele, hogy a fiú egy görög isten leszármazottja (Percy az latin betűket nehezen érti meg, míg a görög abc-t gond nélkül), úgy itt is minden karakternek megvan a maga való világbeli hendikepje, ami az igazi közegében pont hogy előnyt jelent neki.
Ilyen Sunny albínósága, ami veleszületett varázsképességét, a láthatatlanná válást jelzi, vagy hogy Orlu nehezen tanult meg írni és olvasni (vagyis diszlexiával küzd), vagy Chichi és Sasha tanulási nehézsége az emberi iskolában: gyors felfogóképességük miatt unatkoznak a hagyományos suliban, ezért képtelenek annak rendszerén belül létezni, míg a varázslóvilágban ez az előnyük, hiszen ott nincsenek szintek szerinti megkötések, csak ajánlások. Az emberi világ gyengeségei bár erőt jelentenek a leopárdemberek között, a szereplőknek megvannak a maguk, varázslóvilágbeli hátrányuk is. Hol meggondolatlanok, hol pedig túl bizonytalanok, ám végül mindig képesek megoldani a helyzetüket, vagy szembenézni a félelmetes következményekkel. Ennek mentén Okorafor életszagú karakterfejlődést épít fel főszereplőinek úgy, hogy nagyjából mind a négy kiegyenlítettnek érződjön, úgy is, hogy a tényleges főszereplő Sunny. Különböző képességeik összehangolása, csapatuk összecsiszolása pedig érdekes és szerethető csapattá érleli őket a regény végére. Olyanná, akikről még szívesen olvasnánk.
A szabadabb oktatás rendszerért erősítve a könyvben nincs a Roxforthoz hasonló, központilag szervezett varázslóiskola (kivéve az Obi könyvtárat, ami egyfajta tudástárként jelenik meg), hanem házitanítói rendszerben forgatják egymás között a bölcsek (a legmagasabb szintet elért leopárdemberek) a tanoncokat. Amennyire szabadosnak tűnik ez az oktatási forma, annyira szigorú is. Szép szavakkal nem simogatják a diákok lelkét, hanem kerekperec kimondják, amit kell – a nyers modor meglepő lehet más varázslóiskolás történetek ismeretében. De az okos válaszokért és a jó cselekedetekért természetesen dicséret is jár az oktatóktól.
A leopárdemberek rendszerében kiemelt szerepet kap az erkölcsi fölény is.
A tanulási út során a varázslótanoncok minden új tapasztalért egy belső használatú pénzt (chitimet) kapnak, amit a párhuzamosan létező világukban, az Elbotlott Leopárdban hasznosíthatnak. Ez jelzi a varázslók anyagias világ fölöttiségét (hiszen az emberektől különbnek kell lenniük), hiszen vagyonra csakis tiszta, szorgalmas munka jól megérdemelt jutalmaként lehet szert tenni. Persze a hatalomvágy, a kapzsiság, vagy csak a hatalommal való visszaélés ettől még létezik. A látszólag szabadon átjárható tapasztalati szintek (öt szint szerint sorolják be a leopárdokat, a megszerzett tapasztalat szerint) és szabad mágiagyakorlás következményekkel is jár, melyet a közeg vezetői szigorúan be is tartatnak, súlyosabb esetekben pedig a tapasztalatlanság jár életveszélyes következményekkel. Hiába van YA regényről szó, amire általában a biztonságot jelentő világok jellemzőek, a szereplőket pedig plot armor védi, az Akata boszorkányban a varázstársadalom a hibákat könyörtelenül megtorolja. Emellett megjelennek az olyan evilági problémák is, mint a rasszizmus: Bár a főszereplő Sunny valahová tartozónak érzi magát új közegében, a felnőtt leopárdok között konfliktusba kerül “szabad leopárd” mivolta miatt: mivel Sunny nem egyenes ágon, szüleitől, hanem részben szellemiségben (a mágia nem feltétlen a vértől függ), részben nagymamáján keresztül örökölte a mágiát (azaz kimaradt egy generáció), ezért többen lassú tanulónak és idegennek érzik őt maguk között.
Alapjaiban pedig a nigériai kultúra uralja az itteni boszorkányokat és varázslókat. Pálca helyett úgy nevezett juju kést használnak varázsláshoz, de képesek felvenni szellemarcot, ami erősen emlékeztet az afrikai famaszkokra, továbbá varázsigék és varázslószintek terminológiában is erősen megjelennek az igbo és más Nigériában beszélt különböző nyelvek hatása (pl. juju, maskara és különböző démonok neveiben). Ezenfelül felszínesen, de megjelenik Nigéria etinikai összetettsége és az ottélők közötti feszültségek (pl. Sunny igbo, míg Chichi efik származású), továbbá az amerikaiakhoz való viszony és kulturális különbség is beemelődik Sashán keresztül, akit szülei büntetésből (otthon sok bajt okozott a varázsképességeivel, ami ebben a varázsvilágban is bűn) küldtek nigériai rokonaikhoz lakni és tanulni.
Okorafor nigériai varázslói számtalan izgalmat tartogatnak a röpke 240 oldalas könyvben, amita szerző nemcsak átadni képes, hanem látszólag élvezni is. Annyira elmerül világában, hogy fókusza elsiklik a főbonyodalmat jelentő varázsló-bűnöző szálról.
A kötelező ismerkedési körök, karakterépítés élvezhető és fontos részei a történet szövetének, ám a könyv végefelé haladva ütközik ki, melyik részre is billen a regény, ennek aránytalansága.
A korábban csak néhányszor belengetett bűnözőre az utolsó 20-30 oldalban jut idő, amit néhány elejtett mondatnál több nem készített elő a cselekményben, viszont több oldal elmegy fesztiválozásra, könyvvásárlásra, éttermekre – utóbbinak karakterépítési funkciója van, de a főcselekmény szempontjából puszta üresjáratnak hat. A főkonfliktus lezárása is némileg konklúzió nélkül marad, fenntartva a terepet a folytatásnak (a második rész, az Akata Warrior 2018-ban jelent meg, a harmadik kötet pedig hamarosan érkezik). Mivel jelenleg nem tudni, hogy fog-e folytatódni a könyv magyar kiadása (remélhetőleg, igen) az első kötet egy erős felvezető rész érzését fogja adni egy hirtelen lezárással. Feltételezem, a folytatással együtt egy egységesebb élményt adna ki a két Akata-regény.
Mindenesetre ha unjuk az angolszász hagyományokra épülő young adult fantasyket, akkor az Akata boszorkány egzotikus, izgalmas újdonságot jelenthet. Szerethető karakterekkel dolgozik, akikkel nemcsak azonosulni lehet, hanem írói oldalról is érződik, hogy a szerző átérzi a helyzetüket, tényleg őszintén ír a világmegmentő fiatalokról és azok élményeiről, problémáiról. Emellett annyi kulturális újdonságot rejt magában a regény, hogy nem győzi az ember pörgetni mellette a Google-t minden új valamelyik nyugat-afrikai nyelvhez tartozó szó láttán, hogy aztán elmerüljön egy teljesen új világban, a varázslóké mellett.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
